Ismerős díszletek között

"Mikor tükörbe nézek, ugyanazt kérdem Ki vagyok én? Mi vagyok én?”

Április 12-én a déli órákban érkeztem meg Ferihegyre, hét hónappal és öt nappal azután hogy elindultam Ázsiába megváltani a világot – vagy inkább csak saját magam.  Sokat foglalkoztatott a gondolat, hogy milyen lesz újra itthon? Milyen lesz a megszokott környezet, az emberek, a kultúra amiben felnőttem? Hét hónap, ha úgy vesszük sok idő – más mércével viszont viszont mégsem  annyira sok.  

Nos, összességében az eltelt egy hét cseppet sem nevezhető zökkenő mentesnek. A nehézségekkel és betegséggel tűzdelt hazaúton már sejtettem, hogy ez  nem sima és egyszerű hazaérkezés lesz. Nagyjából semmi sem úgy alakult ahogyan terveztem – persze a tervekhez való ragaszkodásról már kint volt alkalmam megtapasztalni hogy vajmi keveset ér, mégis szembesülni ezekkel egészen más volt. 

Ami itthon várt, az a legkevésbé sem az volt amire számítottam. Legalábbis turistának érzem magam itthon, ha nem egyenesen idegennek. Persze értem a nyelvet és ismerős körülöttem minden – sápatag és erőtlen a napsütés, mint tavasszal ilyenkor. A rádióból jól ismert slágerek szólnak, az ételek hizlalóak és ízetlenek. Az emberek rengeteget esznek – sokat és sokszor, feltűnően sok a túlsúlyos ember. A boltok polcai roskadoznak a nagyrészt felesleges áruktól, minden nagyon szabályos, sima, párhuzamos és merőleges. Az emberek is. Én is ilyen vagyok. Szinte észrevétlenül húztam magamra újra a korábbi életem virtuális öltönyét, és belebújtam a tartózkodó, mindentől három lépést tartó, a szavakat patikamérlegen méricskélő hűvös mosolytalan menedzser szerepébe. Újra elkezdtem vezetni, az ismerős utcákon a jól megszokott kézmozdulatokkal, centire pontosan tekerem a kormányt. Újra indulatos vagyok közlekedési szituációkban, mert elém vágtak vagy tolakodnak, elfoglalva a nekem járó kiharcolt helyem  - aztán persze később én is mások elé vágok és tolakszom. „Kapd be köcsög” – mondom, majd kicsit később elszégyellem magam miatta.

Úgy tűnik semmi sem változott, mégis valahogyan teljesen más minden. Totálisan idegen ez az egész miliő körülöttem, rémült kisfiúként bolyongok az ismerős díszletek között. Mintha egy nyomasztó álomban lennék, ahol korábbi életem helyszíneit élem meg újra – talán gyorsan felébredek belőle és újra Delhiben leszek a Karmapa Institute-ban a 109-es szobában? Vagy Kalimpongban, ahol az ajtó előtt várnak a szeretett kutyáim? Vagy Katmanduban az árvaházban, és kimehetek kosarazni egy kicsit az árvákkal, vagy játszani a csillag szemű tündéri kislánnyal Guduval? Egyáltalán, ki vagyok én, mi vagyok én? Ez az itteni, a steril és szabályos Európára újra rácsodálkozó srác vagyok, vagy valami amit magam mögött hagytam? Vagy az a másik vagyok igazán, aki kint voltam? Vagy a kettő voltaképpen egy és ugyan az?  

 Melyik szerepet kellene most újra játszanom, honnan kéne beszállnom az élet nevű játszmába? A nyakkendő-managert, feledve azt a mérhetetlen nyomort és emberi szenvedést, ami menetet vágott a retinámba? Képes leszek-e jó körülmények közöttt elegáns környezetben élni, miközben éreztem, láttam tapintottam és szagoltam az emberi nyomotr- és tragikus sorsok számtalan fajtáját, olyasmit is amit egyszerűen nem is tudok elmesélni itthon, mert úgysem értenék? Magam mögött tudom-e hagyni gond nélkül a szomorú szemű HIV-es árvákat, vagy a kerekes székes embereket akik szervezett ellátás hiányában olykor tíz évekig ágyban fekszenek és várják a halált? El tudom-e felejteni Munát a nepáli asszisztensünket és kollégánkat, aki az elindulásom előtt pár nappal vért kezdett el köhögni és kiderült hogy TBC-s? A tündéri 3 éves kislányt Gudut akit egy évvel ezelőtt mindkét lábát eltörve adtak be az árvaházba? Ezek után képes leszek-e kihajtani a mélygarázsból, beállítani a digit klímát, elhallgatni a reggeli beszélgetős műsorok erőltetett poénjait, majd öblítő- és parfüm illatot árasztva elsuhanni pénzt termelni egy bármilyen cégnek?  

Kezdjem el újra felhalmozni a fogyasztási javakat magam körül miközben az elmúlt hét hónapban egyetlen bőröndnyi cuccal, és pusztán fedéllel a fejem felett boldogabb és kiegyensúlyozottabb voltam mint korábbi évek során bármikor?Idegesítsem újra magam nem lényeges problémákkal?

A választ még nem tudom. Az ismerőseim közül többen mondták hogy nem változtam szinte semmit sem. Nyilvánvalóan így van, ha a sztereotípiákat nézzük, ami szerint fél év India és Nepál után legalábbis egy buddhista szerzetes nyugalmával és bölcsességével, megingathatatlan mosollyal az arcomon kellene szemlélnem magam körül a világot.  Ez nem vagyok én, akik ezt várták haza ők csalódtak. Én pedig valamiért a régi ismert arcokat érzem ismeretlennek  és érthetetlennek, magam pedig gyökértelennek és idegennek látom ebben a közegben, ahol most vagyok.

Hazainduláskor a katmandui reptérről azt írtam a Facebookon, hogy a szívem egy része Nepálban maradt. Tévedtem – az egész ott van még: a Manjushri kardja által ketté vágott völgyben a Swayambu hegyen bolyong magányosan, körbevéve több évezredes legendákkal, a Nágák és az önmagától keletkezett kristály sztúpa közelében. 

UPDATE: Nyugi, jól vagyok

 Akarsz róla beszélni? 

Sokan megkerestek közvetlenül hogy mi a baj, mondjam, segítenek. Egyrészt mindenkinek nagyon köszönöm, de tényleg nincsen semmi baj, nem valamiféle rejtett segélykiáltás volt az előző poszt - bár néha mindannyian szeretünk amatőr pszichológus szerepbe bújni, de azért érdemes egy kicsit kevesebb Csernust és Grace klinikát nézni. :)  Egyszerűen  csak talán még tőlem is szokatlan őszinteséggel leírtam sok mindent, ami  a szeptember eleje óta tartó nagyon intenzív tapasztalási folyamat része.  Ahogy a kommentek között is írtam, tíz hónap Ázsia alatt a testi átalakulás mellett  nagy mértékű belső átalakulás is zajlik. És ahol felújítanak, ott bizony bontás is van és sitt hordás ami nem mindig kellemes - van az a mondás is a gyalulásról meg a forgácsról, ami hullik. Ahol gyalulnak.

Fizikai szinten a sok (napi több óra) mozgásnak, a kevesebb és főleg tudatosabb táplálkozásnak köszönhetően változok meg jelentősen, de emellett a külső szemlélőnek kevésbé látható belső világban is intenzív munka is zajlik. Minden nap másfél-két órát töltök meditációval, néha többet (ami egyébként egyáltalán nem számít soknak), aminek a hatása azért szintén megmutatkozik itt-ott - remélhetőleg. 

Agyra gyúrok

Nem vagyok a témakör avatott szakértője sem tanítója, ezért csak általánosságban és óvatosan beszélek erről. De. Európában a meditációt a legtöbben különféle relaxációs módszerekkel azonosítják, amikor kellemes zenére esetleg egzotikus füstölők illatára próbálunk ellazulni, és csak úgy elvagyunk, lebegünk a semmiben üdvözült mosollyal az arcunkon. 

Ilyen is van, de az általam is gyakorolt tibeti meditációs módszerek jóval túlmutatnak  ezen, és bár a tudat lenyugtatása és a csapongó gondolatok lecsendesítése ennek is a részét képezi, a hangsúly nem ezen van. A különbség nagyjából hasonló, mint egy kellemesen langyos lavór vízben áztatni a lábunkat, vagy egy sport medencében úszni egy kiadósat - mind a kettő vízhez kötődő tevékenység, mégis teljesen más.

Same-same, but different.

A meditációs módszerek hatása sokkal átfogóbb és jelentősebb némi kellemes jóérzést adó relaxációnál - és kitartóan, hosszú távon gyakorolva ténylegesen képesek átformálni az ember belső világát a pincétől a padlásig, vagy A-tól Z-ig ha így jobban tetszik. Ennek során azonban néha-néha történik valami olyasmi, ami ahhoz hasonlítható mint ha fogunk egy régóta a polcon felejtett üveg iszapos vizet, és felrázzuk. A vizünk, ami előtte messziről tökéletesen tisztának és átlátszónak tűnt, a mozgatás hatására zavarossá válik, hiszen a palack aljára a kosz és homok leülepedett, amiről mi már régóta meg is feledkeztünk és ami messziről nem is látszódott csak miután alaposan felráztuk az üveget.

Nos,  valami hasonló az eredménye néha a meditációnak is. Nem mindig kellemes az, ami időnként a mélyről a felszínre kerül.

És bár az előző posztban tényszerűen elmeséltem a belső utazás mélypontjainak a történetét, azért a belső út során tapasztalt kellemetlen bukkanók kezelési metódusai sem mindig egyenlőek azzal, hogy ilyenkor lemegyek az első kocsmába és szárazra porszívózom a raktárat. :) Eddig nem írtam róla a blogon, de vezetek egy naplót is amiben minden nap teljes részletességgel feljegyzem az adott nap eseményeit, a gondolataimat, érzéseimet. A naplóírásba tudatosan vágtam bele még az indulás előtt. Egyrészt szerettem volna később újra elővenni és részletesen visszaemlékezni az utam egy-egy szakaszára, hiszen már egy pár hetes utazás alatt is rengeteg minden történik amikre később már homályosan vagy egyáltalán nem emlékszünk, hát még több hónap alatt. Másrészt mindenképpen meg akartam örökíteni magam számára a belső folyamatokat, harmadrészt előre sejtettem hogy lesznek nehéz periódusok, így a napló írás kvázi terápiás célt is szolgál. :)  

És ugyan fentebb a meditációról mint az önmagammal való szembenézés egyik fontos eszközéről szóltam, azért az állóvíz felkavarásán kívül a dolgok elsimításában is nagyon jelentős szerepet kap.

A hozzáértők és az ezt tanítók szerint egyébként a meditáció hasonló módon hat mint a modern pszichoterápia: távolságot alakít ki bennünk a problémától, aminek hatására már kevésbé érezzük magunkat a részesének, nem érezzük úgy hogy átcsapnak a fejünk felett a hullámok, és ahelyett hogy az éppen aktuális trutyiba egyre jobban belegabaolyodnánk vagy elsüllyednénk, kiemel a helyzetből, hogy picit felülemelkedve a dolgokon sokkal objektívebben és főleg nyugodtabban tudjuk szemlélni azokat - annyira, hogy a legtöbbször meditáció után már nem is látjuk ugyan azt a helyzetet olyan tragikusnak vagy nehezen megoldhatónak. Persze ehhez is le kell tenni az embernek a fenekét és dolgozni kell - nincs ingyen ebéd.

Picit elkanyarodtam. A lényeg hogy mindenki nagyon drága aranyos és tündér virág aki aggódik, és persze nagyon köszönöm, de nem kell túltolni a dolgot, tényleg. Jól vagyok, a jobb és rosszabb napok pedig a nepáli önkéntes életem során éppen úgy előfordulnak mint a budapesti turbó menedzser évek során anno.  Meg aztán amint az köztudomású, csalánba nem csap a ménkű, úgyhogy mindenkivel találkozom majd júniustól valamikor

De előtte majd küldök egy fényképet, hogy megismerjetek. :)

Az úton egyszer meg kell halnod - vagy többször is

 Fentek és lentek

Ha valaki azt gondolja, hogy egy hosszú utazás nem több mint egy merő vidám színes kavalkád, csupa egzotikus étellel épülettel és emberrel, valamint sok pihenéssel és kacagással amitől az utóbbi években felhalmozott  stressz és feszültség észrevétlenül elillan és feloldódik a térben - nos, az  nagyobbat nem is tévedhetne.

Egy ilyen út alatt többször megjárja az ember Mordort oda és vissza - Samu nélkül, de Gollammal az oldalán. 

Hazudnék tehát ha azt mondanám, egy hosszú 8-12 hónapos úton nincsenek mélypontok. Vannak. Sőt, nem csak hogy pusztán vannak, de sokkal intenzívebbek és erőteljesebbek is mint otthon. Nincs körülötted a megszokott kis életed biztonságot nyújtó meleg burka amit páncélként magad köré tudsz húzni, vagy ahova vissza tudsz húzódni egy időre. Nincsenek veled a szokásaid amik mögé elrejtőzhetsz, a barátok akik akkor is a Te pártodon állnak ha hülye voltál, meghallgatják a gyónásodat igazad adnak Neked és még feloldozást is kapsz. Itt csak és kizárólag a Te pőre éned néz szembe a korábbi tetteid eredményeivel, és a félelmeiddel. Minden amit otthon az állandó rohanásban félig megemésztve a szőnyeg alá sepertél, annak ebben a lassabb és ingerszegényebb környezetben van ideje előmászni és újra megjelenni a tudatodban. Akkor is, ha már évek óta megfeledkeztél magáról az adott dologról is.

Ilyenkor öt-tíz-tizenöt évvel ezelőtti szituációk ugranak be és kezdenek el foglalkoztatni újra, viták konfliktusok, szakítások, félig vagy egyáltalán nem megemésztett sérülések peregnek le lelki szemeim előtt, vagy éppen szégyellem magam olyan dolgok miatt amiket másokkal tettem. A mozigépész pedig kegyetlen alapossággal  hozza ki az archívumból, és fűzi be az újabb és újabb filmeket, amiket újra végignézve döbbenek rá a hibáimra, gyarlóságaimra, félelmeimre, és arra hogy mindezek milyen nagy szerepet játszottak az életem kulcsfontosságú pillanatainak az alakításában. Hogy mennyire félreértettem olykor embereket és helyzeteket anno, milyen egoista gyökér módon viselkedtem bennük vagy milyen vállalhatatlanul próbáltam megoldani őket. És most, annyi év elteltével mennyire másként csinálnám már ezeket.

Itt, ebben a teljesen idegen környezetben végképp  nincs hova bújni, nincs aki feloldozást adjon. Ezeket a meccseket le kell játszani. Magammal. Mert a térben máshol és öt órával korábban élő ismerőseim nem is igazán értik mi van velem, a máskor baráti arcok csak mint egy-egy avatar jelennek meg a mobil-tablet-laptop képernyőjén, hogy alfanumerikus karaktersorokban értetlenkedjenek vagy zárják le rövidre a kommunikációt, mert egyébként is rohannak. 

Magadnak adsz KO-t

Eddigi ittlétem alatt három alkalommal nézegettem közelről a padlót. Először szeptember végén Új Delhiben, alig három-négy héttel Indiába érkezésem után. 

Egy sötét, büdös és kicsit penészes szobában remegtem a bőven 39 fok feletti lázban az éjszaka közepén, a csurom vizesre átizzadt takaró alatt. A paracetamolért sem tudtam felkelni az ágyból úgy fájt minden izmom és ízületem a Dengue láztól, és nem tudtam annyira csecsemő pózba görnyedni az ágyban, hogy ne legyen mindenhogyan nagyon szar. Porszem méretűnél is kisebbre akartam zsugorodni, vagy feloldódni a térben - csak ezt a rohadt fájdalmat ne érezzem. Akkor tört rám először  a "mi az anyámat keresek én itt?" érzés. Ezzel párban, kézen fogva jelent meg az őszinte félelem, hogy beledöglök-e én ebbe a trópusi lázba, vagy sem? Hiába voltak alig pár száz méteres körzetben kitűnő kórházak, és hiába tudtam a netes szakirodalomból hogy 2-3%-nál nem nagyobb ennek a betegségnek a halálozási rátája, akkor és ott az éjszaka közepén ez rohadtul nagyon nem nyugtatott meg.

És ebben a helyzetben, amikor alig voltam ura a saját testemnek és a tudatos akaraterőm maradékát is elhamvasztotta a félelem, akkor őrizetlenül maradt a lelkem démonait őrző kapu, a bent lakók pedig akadálytalanul tódulhattak kifelé. A fizikai gyötrődést  és a haláltól való félelmet így átmenet nélkül nyomta el az akkor még csak alig pár hete elhagyott otthoni életem utáni, őrült erővel feltámadt vágyakozás. A hiányérzet a tárgyaim után, amik körbe vettek. A lakásom amiből kiköltöztem, a családom, a félbe hagyott karrierem, a szívemhez közel álló munkatársak, a barátaim, minden. Azonnal haza akartam menni és visszacsinálni mindent.

Egy nyomorult bogárnak éreztem magam akinek gonosz gyerekek letépték a páncélját, és most védtelenül, kiszolgáltatva, csupasz puha bogártestével ott pöndörödik a lábuk előtt a földön.  

A második  alkalomra az első után másfél hónapot kellett várni, amikor az Indiába utazásom után pontosan kettő hónappal a születésnapomon Darjeelingbe utaztam, csakhogy ott rádöbbenjek: hiába szerveztem egy utazást az utazásban és adtam magamtól magamnak ajándékba egy elegáns szállodai szobát, nem tudok elmenekülni a tény elől, hogy kurvára egyedül vagyok a saját harminckilencedik születésnapomon. 

Bang. 

Mivel a születésnap-kérdésből korábban sosem csináltam nagy ügyet, nem tulajdonítva különösebb jelentőséget a magam ünnepeltetésének, ezért teljesen felkészületlenül ért ez az érzés, ami egy izomból meglendített tíz kilós bontókalapács erejével vágott arcon. Úgy látszik az utóbbi időszakban érzékenyebbé is váltam bizonyos dolgokra. De Darjeelingben nem csak mentális szinten jelent meg a fokozott érzékenység, hanem fizikailag is. A sokkból egy jó vacsorával gondoltam kilábalni - sikertelenül, bár a chicken korma kétségtelenül emlékeztet az otthoni pörköltre,  mi mégsem teszünk a szaftba kardamont. Így a legendás Joey's Pub felé vettem az irányt, hogy Mr Alkohol társaságában kettesben folytassam a rendhagyó születésnapozást és úgy próbáljak megszabadulni a lelkemen táncoló démonoktól hogy egyszerűen leiszom magam. 

Az elképzelés nem volt rossz, pusztán az az apró hiba csúszott a számításba hogy megfeledkeztem róla, Darjeeling 2200 méteres tengerszint feletti magasságon van, ahol bizony eléggé máshogyan hat már a szervezetre az alkohol, főleg ha az ember egymás után dönt be négy sör-viszki kombót. Ennyi pia otthon nem jelentett volna megoldhatatlan problémát, de egyrészt már novemberben sem voltam 120 kilós mint odahaza, másrészt 2 ezer méter feletti magasságon voltam - ezeknek a zord tényeknek az eredőjeként a szállodába visszabotorkálva találkoztam Vuk-al és a teljes családjával. Chicken kormástul, söröstül, viszkistül ment a porcelánbuszba minden. Nem maradt más az egész estéből, mint az étel-ital elfogyasztásakor érzett múló örömök emléke. És persze továbbra is járták a csűrdöngölőt a lelkemen a démonok. Mission failed.

Ez volt hát a második pont, amin nagyon nehezen tudtam túllépni. A harmadik hasonló mélypont személyes besorolást kapott - egyenlőre. Aztán majd meglátjuk.

A mai poszt végére érve mit is mondhatnék? Konklúzió? Az nincs. A nagy igazságok, mint hogy minden fejben dől el, vagy meghalni lehet de feladni soha? Rohadtul nagy bullshit lenne. Általános igazság nem létezik, a személyre szabott igazságát pedig mindenkinek magának kell megtalálnia és megküzdenie érte, az nem kapható előfőzve és készre csomagolva  semelyik hiperben.

Van egy tibeti mondás, ami szerint "Az úton egyszer meg kel halnod" - egy nagyon jó könyv is készült erről egy ausztrál írótól. Pontosan erről szól: minden nagy utazás egyúttal belső utazással is jár, és aki hazatér az már nem lesz többé ugyan az az ember, mint aki útra kelt.  Az út során pedig néha  előfordul hogy meghalunk egy kicsit, majd újra születünk. Csak abban lehet reménykedni ilyenkor, hogy az újjászületés előtti köztes állapotban vergődés nem tart túl sokáig.

Az életem mosolyországban

Az egész úgy kezdődött, hogy elindultam Indiába önkénteskedni egy évre. Majd ebből lett 4 hónap indiai tartózkodás, amiből ténylegesen csak 3 hónapot önkénteskedtem, egy hónapig meditáltam és betegeskedtem Új Delhiben. Aztán tavaly év végén, amikor átruccantam egy hétre Katmanduba két kisebb önkéntes programot segíteni, valahogy hirtelen elkezdtek örvényleni és felgyorsulni az események körülöttem - hogy aztán pár hét leforgása alatt újra Nepálban találjam magam, ezúttal már hosszú távra. Most itt, Nepálban vagyok otthon.

Az események lüktetése és sodró lendülete továbbra is tart. Még csak két hete vagyok Katmanduban, de máris éveknek tűnik. Az indiai kisvárosi punnyadás után továbbra is visz, sodor magával valami megmagyarázhatatlan furcsa erő, ami folyamatosan új és új helyzetek elé állít. Ezek korántsem kemény, durva vagy nehezen megélhető tapasztalatok, hanem éppen ellenkezőleg. Rengeteg izgalmas  feladat, érdekes emberek, új dolgok nap mint nap. Mintha korcsolyázni tanulnék egy kipárnázott jégpályán. Élvezem a folytonos mozgást, suhanást, pörgést, az új és barátságos arcokat körülöttem, de bármi történjék is, minden csetlés-botlás után mindig puhára esek, felsegítenek és még egy szívből jövő mosolyt is kapok mellé. Szinte minden nap új élménnyel vagy fontos tanulsággal ajándékoz meg.  A dolgok néha elképesztő sebességgel történnek egymás után, én pedig minden egyes helyzetből tanulhatok valamit.

Hihetetlenül éles a kontraszt Indiához képest, minden nézetből. Ott folyamatosan akadályokkal szembesültem, amik mindig nehezebbé tették az életemet. A fájdalmas Dengue láz, a motoros baleset, a két-három hetente  aktuális ételmérgezés, megfázás, láz, vagy éppen mindezek együtt. Nehézség nehézséget követett, és amikor éppen nem beteg voltam akkor gyakran kőkemény fizikai munkát végeztem, téglát homokot vagy sittet cipeltem. Persze nem panaszkodom, tudtam hova megyek, vállaltam is ezeket a cél érdekében, és az akadályok is fontos tanulságul szolgálhatnak, nem véletlenül szembesülünk velük. 

Indiában a városokban és az utcákon járva-kelve keveset mosolygó, sokszor szúrós tekintettel méregető emberekkel találkoztam, akik mintha valami megmagyarázhatatlan módon állandóan be lennének feszülve valami miatt, és mindenkire haragudnának.  A több évezrede megmerevedett  kasztrendszer fogságában vergődő országot elképesztő mértékű társadalmi és gazdasági egyenlőtlenség szabdalják keresztül-kasul, az évezredes merev hagyományok és a modern életstílus keveredése pedig rengeteg gazdasági, társadalmi, és szexuális frusztrációt eredményez. A legtöbb ember pedig akivel dolgom akadt, általában alig burkoltan a pénzemre pályázott ilyen-olyan módon, egy nagy fehér cash machine voltam a számukra. Önzetlen segítséget, őszinte érdeklődést csak nagyon ritkán tapasztaltam.

Nepál más. Teljesen  más. Az itt élők sokkalta nyitottabbak, érdeklődőbbek, nyugodtabbak, és főleg rengeteget mosolyognak. Ez az érkezés után egyből feltűnik a látogatónak.  A második ilyen dolog a szemét, pontosabban annak hiánya, ami főként India felől érkezve tűnik fel. Ott sokszor bármerre is nézünk mindent elborít az elképesztő mennyiségű szemét. Nepál sokkal kevésbé szemetes, annak ellenére hogy jóval szegényebb hatalmas déli szomszédjánál.

És ugyan Nepálban is erősen élnek a hagyományok, mégis az itteni rendkívül csinos, mandula szemű barna bőrű és sötétbarna vagy fekete hajú nők nem száriba burkolva lesütött szemmel sietnek a dolguk felé - sokkal "csajosabban" öltözködnek, és bizony nem ritkán gyönyörű mosolyokat küldenek a nyugati utazó felé, sőt olyan is előfordul hogy nyilvános helyen szemezni kezdenek az emberfiával. Horribile dictu egy alkalommal a buszon egy fiatal lány még félig az ölembe is ült, bár a tömött buszokon ez egyébként sem ritka jelenség.
Azért  uraim, mielőtt még gondolatban elkezdenétek tervezni a nepáli utazásotokat, azt azért tudni kell, hogy ettől Nepál  még nem Thaiföld!  A párok sem sétálgathatnak errefelé kézen fogva az utcán, egymást megölelni súlyos udvariatlanságnak számít, csók pedig még a mozivásznon sincsen, nem hogy nyilvánosan. A gyönyörű nepáli nőkkel barátkozni így sajnos bármilyen vonzó alternatívának is tűnik, de eléggé esélytelen, hacsak nem álltok az apja elé és kéritek meg a kezét. 

Nepáli lány. Ugye, hogy ugye? ;)

És végül a mindent elsöprő érv Nepál mellett: itt minden sarkon lehet kapni sört, nem csak állami alkohol boltokban, mint Indiában. :) 

Egy napom Katmanduban

Reggel ébredés 5 órakor a Sertshang Home árvaházban, ahol egy kb 10 négyzetméteres picinyke szoba jelenti számomra az otthont. Saját zuhanyzóval és angol wc-vel, ami errefelé elég komoly mértékű luxusnak számít.

 Teljesen sötét van - korom sötét. A szokásos napi áramszünet ma reggel 4 órától kezdődik, így semmi fény nincsen. Ezt persze az áramszünet-menetrendből előre tudtam, így a bekészített fejlámpát meggyújtva poroszkálok ki a fürdőszobába. Az utcáról sem szűrődik be a közvilágítás fénye, mert áramszünet alatt az sincsen. Habár a legtöbb helyen még akkor is csak ritkásan van utcai világítás, amikor van áram. A fürdés a szögre akasztott fejlámpa fényénél történik (ez a haladó verzió, romantikus lelkületűek gyertyát is gyújthatnak) a kb 7 fokos fürdőszobában, lavórból egy csöbörrel merve a  10 foknál nem melegebb vizet. Megszoktam már. Eleinte - még Indiában - folyton megfáztam  a hideg vízben fürdéstől, de most már jól viselem bár az első adag jéghideg víztől azért még felszisszenek. Jóval hidegebb van itt mint Indiában, bár a város tengerszint feletti magassága nagyjából hasonló mint Kalimpongé - 1400 méter - de körbe veszik a várost Himalája gigászi monstrumai, ami miatt itt sokkal hidegebb van, mint előző állomáshelyemen.

Hozzá kell tenni, hogy rendszeresen szedek különféle  ajurvéda receptek alapján készített immun erősítő szereket. Minden nap egy kanál chyawanprash-t, egy kapszula Guduchi port, és azért C vitamint és multivitamint is. Több ismerősöm váltig állította hogy az  errefelé nyüzsgő baktériumok és vírusok armadái ellen a leghatékonyabb fegyver a helybeli gyógynövényekből, a több évezredes ajurvéda gyógyászat hagyományai alapján készített immun erősítő szerek. Nos ennek eldöntésére szakmai ismeretek nélkül nem vállalkoznék, a saját tapasztalatom viszont az, hogy amióta ezeket a szereket szedem sokkal egészségesebb vagyok, pedig vitaminokat Indiában is szedtem, mégis 3-4 hetente beteg lettem valamitől. Nepálban minden reggel az 5-6 fokos hideg fürdőszobában meregetem magamra a jéghideg vizet, és még a torkom  sem fájdult meg eddig. Az árvaházban pedig ahol a szállásom van és étkezem is, a mosogatáshoz csak hideg vizet használnak mosogatószert nem, mégsem kaptam el a gyerekektől sem semmit eddig - ez maradjon is így.

Öltözködés után irány a buszmegálló, szintén fejlámpa fényénél hiszen az áramszünet alatt közvilágítás sincsen. A megálló pár percre van az árvaháztól - pontosabban nem is megálló az, mert tábla vagy jelzés nem utal erre, hanem aki a környéken lakik, tudja hogy ott szokott megállni a busz. Így én is, mint katmandui lakos, beállok az ismert helyre ahol meg szokott állni a minibusz.  A 23A járat Swayambu-tól indul és Lazimpatig megyek vele. A 10 személyes minibuszokban kora reggel elképesztő zsúfoltság van, általában 20-25-en szoronganak a fele ennyi emberre tervezett utastérben, és ha kell egymás ölében is ülnek az emberek. A brutális tömeget azonban hihetetlen nyugalommal viselik a helyiek, az egy hét buszozás alatt egy hangos szót vagy méltatlankodást nem hallottam. A csordultig teli rozoga buszokon  a többnyire hangosan bőgetett nepáli zene ütemeire zötykölődünk közösen az utastársaimmal a hol aszfaltozott hol csak föld utakon.  Igazi etno trip egy ilyen utazás, sokkal jobban érezni az igazi Nepált, mint a Thamel  turistanegyed boltjai előtt lődörögve. 

A reggelente még teljesen sötét városban az utak szélén gyakoriak a kisebb-nagyobb tábortüzek, amik mellett az utcai árusok vagy a boltok dolgozói melegednek meg egy kicsit.

Ebben a kis videóban beleshettek a tegnap délelőtti utamba, hazafelé az árvaházba: 

Az utóbbi másfél hétben a reggeleimet minden nap 7 órától jógával kezdem, amit egy Katmanduban élő kedves honfitársam által inspirálva próbálok ki egy 1 hónapos intenzív kurzus erejéig. Ez a mozgásforma teljesen ismeretlen volt a számomra - mint az összes időmet felemésztő irodai élet évei alatt oly sok minden más is - és azt kell mondjam rendkívül kellemesen csalódtam! Titkon attól tartottam, hogy egy női torna-szerű lábemelgető lityi-lötyit kapok, ehelyett egy nagyon sokszor komoly fókuszálással és elmélyüléssel járó, rendkívül kifinomult, hindu és buddhista filozófiai alapokon nyugvó ősi mozgásrendszerrel találkoztam, ami nem csak nagyon alaposan átmozgat és kinyújt, de kitűnően ki is egészíti az általam végzett meditációs gyakorlatokat, a szellemi jógát. A tibeti buddhizmus az elmúlt több mint egy évezred alatt valóban lenyűgöző és hihetetlenül hatékony módszereket dolgozott ki a tudattal való munkára, a fizikai testtel azonban valahogy nem nagyon tudott, vagy talán nem is akart mit kezdeni. Az eddigi nagyon szerény, mindössze pár alkalmas tapasztalataim alapján azonban a jóga hidat képez a szellemi/spirituális szint és a fizikai szint között, és kitűnően támogatja a meditációt.  Így mivel a tibeti meditációs módszerek rendszeres gyakorlását az egyik hosszú távú életcélomnak tekintem, igen valószínű hogy ennek érdekében a most éppen csak megismert jógával is tovább folytatom a barátkozást még otthon, Nepálból hazatérve is.

Jóga óra után hazaérve az árvaházban gyors reggeli következik, ami az utóbbi 1-1,5 hónapban szinte kizárólag zabpehelyből forró vízzel készült kása valamilyen gyümölccsel, itt általában banánnal. Ezt a korábbi "főnököm", a drága Láma Pema tanácsára próbáltam ki, és szó szerint azon mód rákaptam az ízére. A zabkása még ízesítés nélkül is nagyon finom, ezen kívül némi banánnal és mézzel szoktam feldobni, bár mostanában a súlycsökkentés érdekében a mézet mellőzöm. Ez az egyszerű reggeli mint utólag kiderült rendkívül egészséges is - valószínűleg közrejátszott abban, hogy a szeptember 8-i indulás óta már 17 kilóval kevesebbet mutat a mérleg.

Ezt követően a napom az önkéntes munkáé. A BIA Foundation (Bhodhisattvas In Action) a Sertshang árvaházból nőtt ki, alapítója Chögyal Rinpocse egy fiatal kora ellenére mind Nepálban mind pedig külföldön rendkívül nagy tiszteletnek örvendő buddhista tanító. Ő teljes életét az elesettek segítésére tette fel - és elképesztő dolgokat vitt végbe az utóbbi évek alatt. Vezeti az nekem is otthont adó árvaházat, ahol a munkájának köszönhetően a nepáli árvaházaknál sokkal jobb körülmények között, szeretetteljes környezetben élhet 50 gyermek. Több óvodát támogatott vidéken, létrehozott a tibeti Yushu-ban egy tradicionális tibeti orvoslással dolgozó gyógyító centrumot, alapított egy zeneiskolát a szegények számára Kalimpongban, sőt pár éve egy programot indított a hajléktalanok számára, aminek érdekében koldus ruhát öltött és maga is a hajléktalanok között élt több napig, hogy kiderítse mire van szükségük. Egészen elképesztő!  Tavaly pedig megalakította a BIA alapítványt, amelynek fő célja a mozgássérültek támogatása, mégpedig Nepálban teljesen újszerű elképzeléssel nem az adományok gyűjtésén keresztül, hanem olyan mozgássérülteket foglalkoztató műhelyekkel, amelyek önfenntartó módon működnek, ezzel megélhetést biztosítanak az ott dolgozó fogyatékkal élőknek, a nyereségből pedig további hasonló műhelyeket tudnak alapítani. A műhelyek - amelyből eddig három indult el, és idén tervezünk még kilencet - főként hagyományos nepáli kézműipari cikkeket (festményeket, Buddha szobrokat, szőtteseket, bambusz bútorokat) készítenek, amelyeknek mind Nepálban mind külföldön komoly piaca van, ezért az ilyen termékeket előállítók biztos megélhetésre számíthatnak. Nepálban a fogyatékkal élőkkel szervezett keretek között senki sem törődik, iskolai képzés vagy ellátás gyakorlatilag nincsen a számukra, a legtöbb esetben a családok pusztán ellátják az ilyen tagjaikat, enni adnak nekik és tisztába teszik őket. A BIA eddigi három műhelyében dolgozik több olyan mozgássérült, akik hosszú éveken át ágyban feküdtek és várták a halált (az egyikük 11 évig) - hiszen a vidéki nepáli családoknak általában kerekes székre sincsen pénze. Most pedig társaságot, elfoglaltságot, megélhetést, szakértő törődést, és reményt kaphattak.

A munkám tehát ezeknek a projekteknek a támogatása hol projektvezetőként, hol pedig résztvevőként. Rengeteg emberrel találkozom: szervezem az önkénteseknek helyt adó 3 szintes ház felújítását és átalakítását, olykor koordinálom és segítem az irodánkban lévő fiatal nepáli önkéntesek munkáját, a futó projektekben a műhelyek jelenlegi- és jövőbeli mestereivel egyeztetek különféle futó ügyekben Katmandu-szerte,  vagy éppen a nepáli elit alapítványunkat tevékenyen támogató filantróp tagjaival találkozom.  

Amikor pedig nem a fenti tevékenységeket végzem, akkor Haritól, az árvaház rövidesen egyetemre járó diákjától heti három alkalommal nepáliul tanulok. Ha már ennek az országnak a vendégszeretetét élvezem jó pár hónapig, szeretném kicsit jobban megismerni a kultúrájukat, ehhez pedig helyi a nyelv tanulásán keresztül vezet a leggyorsabb út. Bár nem egyszerű nyelv a nepáli, de nekem nagyon tetszik, és nagy élmény begyűjteni a csodálkozó pillantásokat, amikor a boltokban, éttermekben, vagy az árvaház kis lakóin próbálgatom a nepáli tudásomat. Az intenzív jóga kurzus végével pedig feltett szándékom, hogy elkezdem az ismerkedést a Bansurival, a tradicionális nepáli bambusz fuvolával, és órákat veszek belőle. Végre 20 év után ismét lesz időm zenélni egy kicsit! :) 

 

Hát így éldegélek mostanában itt Nepálban. Habár némileg elfoglaltan de jó ügyért dolgozva - mosolygós emberek között, nyugalomban, békességben, kiegyensúlyozottan, a világ tetején.