Ismerős díszletek között

"Mikor tükörbe nézek, ugyanazt kérdem Ki vagyok én? Mi vagyok én?”

Április 12-én a déli órákban érkeztem meg Ferihegyre, hét hónappal és öt nappal azután hogy elindultam Ázsiába megváltani a világot – vagy inkább csak saját magam.  Sokat foglalkoztatott a gondolat, hogy milyen lesz újra itthon? Milyen lesz a megszokott környezet, az emberek, a kultúra amiben felnőttem? Hét hónap, ha úgy vesszük sok idő – más mércével viszont viszont mégsem  annyira sok.  

Nos, összességében az eltelt egy hét cseppet sem nevezhető zökkenő mentesnek. A nehézségekkel és betegséggel tűzdelt hazaúton már sejtettem, hogy ez  nem sima és egyszerű hazaérkezés lesz. Nagyjából semmi sem úgy alakult ahogyan terveztem – persze a tervekhez való ragaszkodásról már kint volt alkalmam megtapasztalni hogy vajmi keveset ér, mégis szembesülni ezekkel egészen más volt. 

Ami itthon várt, az a legkevésbé sem az volt amire számítottam. Legalábbis turistának érzem magam itthon, ha nem egyenesen idegennek. Persze értem a nyelvet és ismerős körülöttem minden – sápatag és erőtlen a napsütés, mint tavasszal ilyenkor. A rádióból jól ismert slágerek szólnak, az ételek hizlalóak és ízetlenek. Az emberek rengeteget esznek – sokat és sokszor, feltűnően sok a túlsúlyos ember. A boltok polcai roskadoznak a nagyrészt felesleges áruktól, minden nagyon szabályos, sima, párhuzamos és merőleges. Az emberek is. Én is ilyen vagyok. Szinte észrevétlenül húztam magamra újra a korábbi életem virtuális öltönyét, és belebújtam a tartózkodó, mindentől három lépést tartó, a szavakat patikamérlegen méricskélő hűvös mosolytalan menedzser szerepébe. Újra elkezdtem vezetni, az ismerős utcákon a jól megszokott kézmozdulatokkal, centire pontosan tekerem a kormányt. Újra indulatos vagyok közlekedési szituációkban, mert elém vágtak vagy tolakodnak, elfoglalva a nekem járó kiharcolt helyem  - aztán persze később én is mások elé vágok és tolakszom. „Kapd be köcsög” – mondom, majd kicsit később elszégyellem magam miatta.

Úgy tűnik semmi sem változott, mégis valahogyan teljesen más minden. Totálisan idegen ez az egész miliő körülöttem, rémült kisfiúként bolyongok az ismerős díszletek között. Mintha egy nyomasztó álomban lennék, ahol korábbi életem helyszíneit élem meg újra – talán gyorsan felébredek belőle és újra Delhiben leszek a Karmapa Institute-ban a 109-es szobában? Vagy Kalimpongban, ahol az ajtó előtt várnak a szeretett kutyáim? Vagy Katmanduban az árvaházban, és kimehetek kosarazni egy kicsit az árvákkal, vagy játszani a csillag szemű tündéri kislánnyal Guduval? Egyáltalán, ki vagyok én, mi vagyok én? Ez az itteni, a steril és szabályos Európára újra rácsodálkozó srác vagyok, vagy valami amit magam mögött hagytam? Vagy az a másik vagyok igazán, aki kint voltam? Vagy a kettő voltaképpen egy és ugyan az?  

 Melyik szerepet kellene most újra játszanom, honnan kéne beszállnom az élet nevű játszmába? A nyakkendő-managert, feledve azt a mérhetetlen nyomort és emberi szenvedést, ami menetet vágott a retinámba? Képes leszek-e jó körülmények közöttt elegáns környezetben élni, miközben éreztem, láttam tapintottam és szagoltam az emberi nyomotr- és tragikus sorsok számtalan fajtáját, olyasmit is amit egyszerűen nem is tudok elmesélni itthon, mert úgysem értenék? Magam mögött tudom-e hagyni gond nélkül a szomorú szemű HIV-es árvákat, vagy a kerekes székes embereket akik szervezett ellátás hiányában olykor tíz évekig ágyban fekszenek és várják a halált? El tudom-e felejteni Munát a nepáli asszisztensünket és kollégánkat, aki az elindulásom előtt pár nappal vért kezdett el köhögni és kiderült hogy TBC-s? A tündéri 3 éves kislányt Gudut akit egy évvel ezelőtt mindkét lábát eltörve adtak be az árvaházba? Ezek után képes leszek-e kihajtani a mélygarázsból, beállítani a digit klímát, elhallgatni a reggeli beszélgetős műsorok erőltetett poénjait, majd öblítő- és parfüm illatot árasztva elsuhanni pénzt termelni egy bármilyen cégnek?  

Kezdjem el újra felhalmozni a fogyasztási javakat magam körül miközben az elmúlt hét hónapban egyetlen bőröndnyi cuccal, és pusztán fedéllel a fejem felett boldogabb és kiegyensúlyozottabb voltam mint korábbi évek során bármikor?Idegesítsem újra magam nem lényeges problémákkal?

A választ még nem tudom. Az ismerőseim közül többen mondták hogy nem változtam szinte semmit sem. Nyilvánvalóan így van, ha a sztereotípiákat nézzük, ami szerint fél év India és Nepál után legalábbis egy buddhista szerzetes nyugalmával és bölcsességével, megingathatatlan mosollyal az arcomon kellene szemlélnem magam körül a világot.  Ez nem vagyok én, akik ezt várták haza ők csalódtak. Én pedig valamiért a régi ismert arcokat érzem ismeretlennek  és érthetetlennek, magam pedig gyökértelennek és idegennek látom ebben a közegben, ahol most vagyok.

Hazainduláskor a katmandui reptérről azt írtam a Facebookon, hogy a szívem egy része Nepálban maradt. Tévedtem – az egész ott van még: a Manjushri kardja által ketté vágott völgyben a Swayambu hegyen bolyong magányosan, körbevéve több évezredes legendákkal, a Nágák és az önmagától keletkezett kristály sztúpa közelében.