Élet, betegség és halál Indiában

Én és a Dengue

Az ősi bölcsesség szerint aki erre a világra született, az bizony nem kerülheti el az öregedést, betegséget és a halált. Ez még akkor is igaz, ha a szépség és a fiatalság bűvöletében élő nyugati kultúra erről nemigen akar tudomást venni.

Nos, ebből kaptam én is egy kis leckét az utóbbi 10 napban, amíg a dengue lázzal küzdöttem. Azt, hogy hogyan és milyen körülmények között fertőződtem meg, nem tudom. A moszkitók elleni védekezés jegyében éjjel-nappal ment a szobámban egy folyadékkal működő elektromos szúnyog riasztó, amit kifejezetten a malária és dengue elleni védekezésre ajánlottak. Napnyugtakor pedig többnyire be is fújogattam magam, tudván, hogy akkor támadnak a szúnyogok. Na igen, otthon ez talán így igaz - de nem ám itt! Itt, mint kiderült, az Aedes Aegypti szúnyog, amelyik a dengue  vírust terjeszti, éppen hogy nap közben aktív. Hoppá - felosztották a moszkitó komák szép testvériesen egymás között a placcot, nappal a dengue-t terjesztő moszkitók melóznak, este pedig azok amiktől a maláriát lehet kapni. Klassz! Mondani sem kell, hogy nap közben semmilyen moszkitó elleni szert nem használtam, hiszen ugye minek - így eshetett meg, hogy miközben tudatlanságom okán egy fenti típusú szúnyog az aktuális napszaknak megfelelő étkezéshez a véremből fogyasztott jóízűen éppen, belém pumpálta a dengue vírust is egyidejűleg.

Az első pár napban azt hittem, átlagos megfázásról van szó. Komolyabb tünetek nélkül először náthás lettem, majd elkezdtem köhögni. A harmadik napon a köhögésem múlóban volt, a nátha is megszűnt, de valahogy azt éreztem hogy beállt a derekam és nehezebben mozgok - biztosan a kemény ágy az oka, gondoltam magamban. A negyedik napra már be is lázasodtam, ami már elég volt ahhoz, hogy azonnal el is menjek orvoshoz. A láz mellett erős fejfájásom is volt, illetve a szemem mozgatása is fájdalommal járt, úgy éreztem mintha minden szem-mozgás alkalmával belülről rugdosná egy kis manó a szemgolyóimat. Mivel a láz errefelé több, meglehetősen komoly betegség indikátora is lehet, ezért érdemes komolyan venni és jelentkezésekor egyből orvoshoz menni vele. Én is így tettem, és a már érezhetően sajgó végtagjaimmal elvonszoltam magam az intézményünk háta mögött lévő, márvány-fa folyosós kórházban, ahol potom 18 ezer Ft-ért megvizsgáltak és labort is készítettek, az eredmény pedig már aznap  este letölthető volt a honlapjukról. A labor eredmények olvasása közben szúrta ki a szemem az NS1 antigen teszt pozitív eredménye, ami akár kevésbé jó  dolgot is jelenthetett. Ezért lobogó hajjal húztam be újra a kórházba, ahol az ügyeletes orvos a leleteim átolvasása után közölte is a hírt, amit némi guglizás után már sejtettem: "Sir you have something from dengue".

Nem pozitív hír: NS1 pozitív.

Így aztán az elkövetkező egy hetet a dengue jegyében töltöttem el, zömmel ágyban fekve. Bár újabb betegség került az "ellenségeimnek se" kategóriába, azért az internetes szakirodalom leírásai, és a helyiek elbeszélése alapján még elég jól jártam. Az intézményünkben lévő szerzetesek közül többen fertőződtek meg dengue lázzal tavaly, és volt aki járni és önmagát ellátni sem tudta közülük, olyan erős izom- és ízületi fájdalmakat okozott nekik a betegség, amit egyébként népiesen "breakbone fever"-nek, azaz csonttörő láznak is hívnak, mivel olyan erős végtag fájdalmakat képes okozni, hogy a beteg úgy érzi, eltörtek a csontjai. Aztán ott van még a másik változat, a vérzéses dengue láz, ami a fájdalmak mellett a vérzést is okozhat a testnyílásokon keresztül, ez konkrétan életveszélyes, de szerencsére ezt is elkerültem. Úgyhogy a maximum közepes fájdalmakkal szerencsésnek mondhatom magam, habár kutya rossz tíz napom volt, hogy finoman fogalmazzak. Így hát várom már a napot, amkor Delhiből tovább állunk a himalájai régió felé, ahol az eltérő klíma miatt se szúnyogok sem pedig általuk terjesztett trópusi nyavalyák nincsenek - csak a kígyók és a tífusz miatt kell vigyázni egy kicsit. :)

Mindennapi élet Delhiben

No de az itteni élet persze nem csak mindenféle egzotikus betegségekről szól, habár jóval könnyebb beletenyerelni egybe mint otthon, ez tény. A betegséget leszámítva az eltelt egy hónapban szereztem némi tapasztalatot az itteni mindennapi élettel kapcsolatban, ezeket szeretném röviden összefoglalni egymással össze nem függő, apró mozaikok formájában.

Telefonáljunk!

A kommunikáció és főleg az internet fontossága egy otthontól távol töltött hosszabb  idő alatt még jobban felértékelődik, és míg otthon picit szánalmas az egymás jelenlétében beszélgetés helyett chat-elő és facebookot olvasó emberek látványa, itt a net a kapcsolattartás elsődleges eszköze az otthon maradott ismerőseinkkel, barátainkkal, szeretteinkkel. Ezért teljesen természetes, hogy az utazó megérkezve Indiába, elsőként egy internetezésre is alkalmas SIM kártya vásárlása után néz. Ezt az általam eddig meglátogatott ázsiai országokban elég probléma mentesen meg lehetett oldani, egyedül Szíriában kellett ujjlenyomatot adnom a SIM kártya vásárlásakor, ettől eltekintve még a kommunista Vietnámban és még kommunistább Laoszban is percek alatt SIM kártyához jutottam. Itt Indiában külföldiként egy  kártya vásárlás  azonban meglehetősen bonyolult procedúrát jelent, egyúttal hű képet ad a tökéletesen túlbonyolított és nagyrészt felesleges indiai adminisztrációról.

 A több oldalas szerződés kitöltése után - ahol a helyi, patriarchális viszonyokra oly jellemző módon nem az anya nevét, hanem az apa nevét kell megadni az anyakönyvi adatok közül - kell még egy normál méretű igazolvány kép, és be kell csatolni egy fénymásolatot az útlevél arcképes oldaláról, valamint a vízumról is. Ezt követően kell valaki a szállásunkról, aki telefonon visszaigazolja a kereskedőnek, hogy mi tényleg azok vagyunk akik, ők tudnak rólunk és várni fognak minket. Ha ez is megvan, akkor már alá is írta velünk a szerződést a telefontársaság képviselője, mi pedig mehetünk is tovább - de a kártyánk ekkor még nem aktív! Miután adatainkat a központban is feldolgozták, fel kell hívnunk a társaság call center-ét, ahol a megadott adatainkat visszaellenőrzik. Ha nagy ravaszul ugyan azt mondjuk az operátornak amit a szerződésen megadtunk, akkor kártyánkat aktiválják, és már lehet is telefonálni, vagy internetezni! Az árak egyébként rendkívül olcsók, egy helyi SMS 4 Ft körül van, egy perc helyi beszélgetés szintén. Még Magyarország hívása is csak 48 Ft volt percenként, ami pozitív meglepetésként ért  a Telenor 7-800 Ft-os percenkénti roaming díja után.

Mindennapi apróságok

India alapvetően nem drága ország, a megélhetési költségek viszont rendkívül szórnak. Ha az utazó ragaszkodik az otthoni életszínvonalához, a megszokott kényelemhez, ízekhez, márkákhoz - akkor semmi gond, ezeket Indiában is meg fogja találni, azonban jó mélyen a zsebébe kell nyúlnia. Néhány példa a belvárosi menő "Modern Bazaar" üzlet áraiból. Egy doboz President brie sajt ára 650 rúpia, vagyis 2600 Ft. Egy csomag olasz Serrano sonka 900 rúpia, 3600 Ft, egy kis flakon Listerine szájvíz 400 rúpia, 1600 Ft, egy kiló gyönyörű mosolygós új-zélandi alma szintén 900 rúpia, 3600 Ft. Egy pizza egy színvonalas, olaszos pizzériában 650 rúpia, 2600 Ft (de a Domino's nál vagy a Pizza Hut-ban szintén ennyi), hozzá egy kis 3 decis Budweiser sör 200 rúpia, 800 Ft. Egy üveg helyi Kingfisher sör az alkohol árusításra kizárólag jogosult "Government Wine & Beer Shop"-okban 90 rúpia, 360 Ft, az európai vagy ausztrál import sör a duplája. Egy átlagos, itt minőséginek számító,  otthon tizenkettő egy tucat étteremben egy főétel egy sörrel jócskán karcolja az 1000 rúpiát (4000 Ft). Ezek otthoni viszonylatban is combos árak - de nem csak a turistának szólnak, a helyi elit is ennyit fizet. A plázákban lévő éttermek vagy Starbucks kávézók szintén európai kínálattal és európai árakon működnek.

Ha azonban ott eszünk ahol  helyiek, és azt amit ők, akkor egy teljesen más dimenzióba érünk árilag és színvonalban egyaránt. A KIBI előtt lévő, bádoglapokból és műanyag ponyvából összetákolt, felülmúlhatatlanul mocskos kis kifőzésben egy paranta (töltött lepény) egy masala teával (kevés tejjel, jó édesen) 40 rúpia, azaz 160 Ft. Az éhség elcsapásához ez már bőven elég, kettő lepénnyel pedig, ami már kőkemény 320 Ft, már én sem tudok megbirkózni.   Bár európai szemmel riasztónak tűnnek ezek a helyek, ha tudod hogy mit egyél és mit ne, akkor nincs egyáltalán veszély. A paranta lepényt például egy nagy vasplatnin sütik ki jó alaposan, mindkét oldalára forgatva, így semmilyen baktérium nem marad életben rajta. A tűzforró masala chai pedig papírpohárban szintén biztonságos. Frissen készült dhal-okat (babfélékből készült levesek) vagy egyszerű zöldséges pirított rizst szintén lehet fogyasztani ezen a helyen, ha frissen készítették és persze papírtányérban szolgálták fel, és a csak saját evőeszközünket használva.  Mondanom sem kell, hogy az ehhez hasonló helyeken húst és bármilyen húsból készült terméket enni a létező legszigorúbban tilos, a húskészítmények fogyasztása az azonnali és meglehetősen súlyos betegségek kockázatát hordozza magában, ennélfogva az orosz rulett néven ismert játék kockázati szintjét futja az a vakmerő utazó, aki ezt megpróbálja.  

A "kis mocskos" - HACCP ellenőrök rémálma. A kaja viszont finom

Na igen, ezek a helyek nem plázák, de az átlagos indiaiak ilyen helyeken esznek. Az alacsony, koszos kis műanyag sámlikon és székeken pedig jobban szituált öltönyös-kosztümös helyieket is látni, akik munka után beülnek enni és beszélgetni a kollégáikkal egy ilyen helyre.

Ha viszont már pláza, az otthoni plázákhoz képest lényeges különbség itt a bejutás módja. A plázák kapuinál lévő, többnyire egyenruhás és tányérsapkás biztonsági őrök, akik olykor jobban hasonlítanak egy-egy afrikai ország diktátorára mint biztonsági őrökre, a face control-on kívül még egy fontos szerepet ellátnak: az állandó terror fenyegetettség miatt minden pláza kapujánál fémdetektoros kapu, és részletes csomag átvizsgálás van. Ugyan ez a helyzet a metró bejáratoknál, csak csomag átvilágítás, és ruházat átvizsgálás után lehet metrózni. A bejáratokkal szemben pedig vastag fémlemezből készült lőállások vannak kialakítva, amelyekben a nap minden órájában ül egy katona, fegyverének csövét fixen a bejárat felé fordítva. Ugye a 2008-as Mumbai-i terrortámadásokat is nagy forgalmú helyeken, kézifegyverekkel követték el, India pedig azóta folyamatos készültségben van.

Egy nemzet szégyene

Az előző posztban írtam arról, hogy a hosszú távú itt-tartózkodás egyik fontos feltétele a helyi kultúra, és gondolkodásmód elfogadása, és az európai méricskélő és viszonyítgató értékrend szögre akasztása. Ezt alapvetően fenn is tartom - egy kivétellel. Van egy eleme az indiai kultúrának, ami számomra és minden jó érzésű ember számára elfogadhatatlan, szégyenletes, elképesztő, barbár, embertelen, és bőven megérett arra hogy a történelem szemétdombjára kerüljön.  Ez pedig nem más, mint a lány magzatok, és a lány gyermekek elpusztítása.

A dolog az indiai erősen patriarchális hagyományokban gyökerezik, amelyben a nőket értéktelennek tartják, ezért a lány gyermek nem kívánatos egy családban. De Indián kívül ez sajnos általános jelenség Dél-Ázsiában és Kína bizonyos részein egyaránt. Egy családban ha fiú születik, nagy ünnepséget rendeznek a szülők. Meghívják a rokonokat, sütit osztogatnak a szomszédság közt, nagy buli van. Ha lány születik ellenben, akkor nem csak a buli marad el, de a kislány születését az egész család átoknak tartja, és éli meg. A hagyományok alapján ugyanis házasság esetén a lány családjának kell adnia hozományt, ami az ifjú pár életét megalapozza, sőt az esküvő teljes költségét szintén a lányos családnak kell állnia. Ez igen tetemes költséget jelent a lányos szülőknek, ezért tartják egy kislány születését anyagi csődnek és családi átoknak. Ezért hosszú idő óta elterjedt gyakorlat, hogy igyekeznek megszabadulni a nem kívánt lánygyermektől úgy, hogy az újszülöttet egyszerűen megölik, és eltüntetik. Ez nem egy ritka gyakorlat ám, Indiában jelenleg 914 nő jut 1000 férfira, holott a természetes arány általában fordított, valamivel több nő születik mint férfi. Egyes vidéki tartományokban ez a gyilkos hagyomány még durvább méreteket ölt, a Delhivel szomszédos Radzsasztánban mindössze 800 nő jut 1000 férfira.... Ha a teljes indiai 914:1000-es arányt nézzük, akkor 8,4%-al kevesebb nő van mint férfi, ami azt jelenti, hogy ha csak a nemi egyenlőséget is vesszük alapul, akkor a teljes 1,284 milliárd fős indiai populációból hiányzik több, mint 50 millió nő. Ennyien vannak azok, akiket újszülött korukban vagy már születésük előtt meggyilkoltak, pusztán azért mert lánynak születtek!! Összehasonlításképp, ez a szám közelít a második világháború összes áldozatának a számához, ennyien estek csak az utóbbi pár évtizedben Indiában a lánygyermekek meggyilkolásának áldozatául!!!

Érdekes, de például Thaiföldön pont fordított értékeket vallanak, a fiúgyermeknek örülnek kevésbé a thaiok, és a szorgalmasabb, szüleikről gondoskodóbb lány gyermeket várják inkább. Ha pedig a gének szeszélye folytán mégsem születik elég lány a családba, akkor sem nyúlnak az erőszakhoz, hanem az egyik fiúgyermekből lányt nevelnek - és innen ered a ladiboy-ok intézménye, amit a buta európaiak a sztereotípiáik miatt férfi prostituáltaknak gondolnak. Mennyivel emberibb is ez a megoldás mint a magzatok és újszülöttek barbár elpusztítása....

Ha azt gondolnánk, hogy a gyermekgyilkosságok gyakorlata elsősorban a műveletlen vidéki rétegek jellemzője, akkor bizony nagyot tévedünk. Indiában ma már teljes körűen tilos a születés előtti nem meghatározás, mivel a magzat nemének meghatározását sajnos gyakran követi a szelektív abortusz, vagyis a lány magzat elpusztítása. Mivel egy ultrahangos vizsgálat 5-8 ezer rúpiába kerül, egy abortusz pedig többször ennyibe, ezt nem is tudják megengedni maguknak a szegényebb családok. Ennek ellenére az orvosok nagy része ma is végez tiltott nem meghatározást, és a szintén tiltott abortuszhoz sem lehetetlen hozzáférni.

Nem mondják meg, hogy fiú lesz-e vagy lány. Elvileg.

 A lánygyermekek megölése mellett még egy borzalmas momentuma van a férfi központú, nőket értéktelennek tekintő hagyományoknak. Több tartományban él máig a gyakorlat, hogyha a feleség nem szül fiú gyermeket többszöri próbálkozás után sem, akkor az újszülött kislány mellett a feleségtől is megszabadulnak, valamilyen háztartási balesetnek, általában tűzvésznek álcázva. Igy a férj újra tud nősülni, és a következő nő talán megadja neki az annyira áhított fiúgyermeket..

Nos, ez a szörnyű hagyomány Indiában a nemzet szégyene, és annak ellenére hogy az utóbbi években komoly lépések történtek ennek a barbár értékrendnek a felszámolására, a szomorú tények azt bizonyítják, hogy a modern diagnosztikai módszerek terjedésével ez a tendencia csak erősödik, és a lány gyermekek száma továbbra is folyamatosan csökken. 2001-ben a nő-férfi nemi arány 924:1000 volt, 2011-ben ugyan ez viszont már csak 914:1000. Vagyis a modern orvoslás, és a diagnosztikai eszközök terjedése egyenlőre sajnos tovább mélyíti India nemzeti szégyenét, és egy barbár hagyomány tovább élését.

Új élet Új Delhiben

Blogolás reloaded

Ez a pillanat is elérkezett, több mint két év szünet után ismét folytatom a blogot. Ez idő alatt persze voltam itt-ott a világban, de valahogy belefáradtam, vagy inkább beleuntam az elmegyünk megnézzük megkóstoljuk aztán keresünk pár poént és írunk róla vicceset stílusú írogatásba.

Más jellegű posztok lesznek itt,ezért aki azzal a szándékkal kezdte el olvasni ezt az oldalt, hogy majd az esti sör mellett jókat fog kacagni azon hogy Rakesh és Kumar milyen mókás akcentussal próbál beszélni angolul, vagy a száriba öltözött Varshika mennyire vicces grimaszt vág amikor megeszi a kétmillió Scoville erősségű chilli paprikát, aztán mint minden valamire való bollywoodi filmben, a végén mindenki táncol - nos akkor az valószínűleg csalódni fog.  

Elsődlegesen a tapasztalatok, élmények megosztása lesz a posztok célja, de kevésbé arckoskodó, hatásvadász jelleggel, ahogy  - szerintem - azt korábban tettem. Megpróbálok a körülöttem lévő indiai valóságból képet adni az otthon lévőknek, úgy ahogyan azt én tapasztaltam. Holott jól tudom, egy ilyen blog a valóságnak csak halovány képmását tudja visszaadni. Monitoron olvasva nagyjából hasonló lehet az élmény, mint a tinédzser korunkból ismert vicc szerint kívülről nyalogatni a lekváros üveget.

Új élet Új-Delhiben

Már több mint két hét telt el azóta, hogy a bécsi reptér betonjáról felemelkedve magam mögött hagytam Európát. A mai a tizenötödik nap amit Új Delhiben töltök. Egy vakáció esetében ennyi idő után már nehéz szívvel kezdünk gondolni a közelgő visszatérésre a mindennapi élet körforgásába, az esetemben azonban csak most kezdenek majd igazán elkezdődni a dolgok, hiszen a jelenlegi tervek szerint az elkövetkező fél évet-évet minden valószínűség szerint Indiában fogom tölteni, ha alapvetően nem is Delhiben. Azt persze már az első két hétben megtanultam, hogy errefelé nagyon csínján kell bánni a dolgok tervezésével, és hogy itt Indiában a mindent sémákra és tervekre osztó európai gondolkodást szépen el lehet felejteni. A dolgok errefelé többnyire alakulnak valahogy, hol az elképzeléseink szerint, hol másképpen, az ember pedig szépen tudomásul veszi a folyton változó körülményeket, és alkalmazkodik hozzájuk. Csak ilyen üzemmódban lehet élni, és működni itt.

Ezt mindjárt ideérkezésem után megtapasztaltam, amikor kiderült hogy a kis himalájai városkában zajló iskola építési projektbe nem tudok csak valamikor október elején becsatlakozni, mert az építkezés fő szervezője, egy rendkívül nagy tiszteletnek örvendő tibeti buddhista apáca, jelenleg Európában van adomány gyűjtő úton és csak októberben fog visszatérni ide.  Ez rögtön egy komolyabb változás volt az előzetesen tervezetthez képest, amihez alkalmazkodnom kellett puffogás és morgolódás nélkül, türelemmel. Egy hónap ide vagy oda, errefelé nem igazán sokat számít, nekem pedig a helyiek ritmusát kell követnem. Meg aztán egy hónap még az itteni lelassult életvitel mellett is gyorsan lepereg. Így aztán ezt az egy hónapot a jelenlegi szállásomon, a KIBI-ben (Karmapa International Buddhist Institute) töltöm el, ami egy külföldiek számára épített és üzemeltetett felsőoktatási intézmény, ahol a hallgatók tibeti  buddhista filozófiát, történelmet, tibeti és hindi nyelvet tanulnak, majd diplomáznak belőle. Persze én nem vagyok diák, csak vendégként tartózkodom itt. A napjaimat reggeli séták, némi testmozgás (meditáló kollégáknak: ngöndro :) )  meditáció, közös étkezések, olvasás töltik ki,  alkalom adtán pedig az itt tanuló nyugatiakkal bandázunk. Néha-néha azért turistáskodom is egyet, de ezt is a helyi viszonyokhoz igazodva szigorúan spontán módon - az eddigi két kirándulást is csak röviddel az indulás előtt találtam ki.

Így most itt ülök Új Delhiben a Karmapa Institute folyosóján egy rozoga asztal mellett egy még rozogább széken, ujjaim ütemesen kopognak a laptop billentyűzetén. Közeledik az este, enyhül a forróság - ma 36 fok volt nap közben, holnap délután 37 fok is lesz. Szervezetem elkezdett alkalmazkodni az időjáráshoz, jobban bírom már a párás hőséget mint az első napokban, a kezdeti napi 3-4 póló helyett már csak 2-t fogyasztok. Ha elindulok a környékre vásárolni vagy mosodába, nem azonnal kezd patakzani rólam a verejték mint kezdetben, hanem csak pár perc után pöttyöznek ki az első izzadtság cseppek. Ez jó, már kezdett megrémiszteni az egy évre előre várható mosoda költség.

De a hőháztartásom működésének ismertetésénél nyilván izgalmasabb kérdés, hogy mi is történik itt körülöttem?  Elvégre ez lesz a fő feladata ennek a blognak, elmesélni az érdekesebb tapasztalatokat, benyomásokat, történeteket, amelyek az előttem álló hónapok alatt érnek. A blogom jó hagyományaihoz híven a posztok továbbra is főleg a rokonaimnak, barátaimnak, ismerőseimnek szólnak.  A blogolás mellett vezetek egy részletes naplót is, ami kettős célt szolgál, egyrészt terápiás jelleggel segít feldolgozni az eseményeket, másrészt pedig egy részletes beszámoló minden egyes napomról.

Miért pont India?

Mert miért ne! Erre a kérdésre részletesebben egy másik posztban fogok válaszolni - talán.  De azért az esetleg ide tévedők kedvéért dióhéjban: rövidesen egy himalájai kisvárosban, Kalimpongban fogok segíteni egy iskola felépítésében. Mindezt azért, hogy a helybeli gyerkőcök több eséllyel indulhassanak az életben, és felnőve diploma, nyelvtudás birtokában nekik is jobb munkájuk,  jobb lakásuk, autójuk, kevesebb szabadidejük, stressz betegségeik, elsilányult emberi kapcsolataik és méretes adósságuk lehessen. ;) Ez eddig ugye nettó idealizmus amit természetesen semmilyen racionális képlettel nem lehet igazolni, mégis nagyon fontosnak tartom, hogy most egy ideig általam jelentőségteljesnek tartott dolgokkal töltsem a napjaimat, no és nem utolsó sorban 15 év után kiszakadhassak végre a nemzetközi nagyvállalatok (szép magyarosan multik) világának embert próbáló taposómalmából.

Incredible India

India rengeteg dologra megtanítja az embert. Ez a fantasztikusan izgalmas ország az összes érzékén keresztül egyszerre támadja az embert. A látvány, a hangok, a szagok és az illatok, az ízek, mind-mind gyökeresen eltér attól amit otthon tapasztalunk. Másfél évvel ezelőtt, első látogatásom bevallom, sokkoltak a látottak, de ezzel szinte mindenki így van, aki először érkezik Indiába. Pedig első utam előtt már többször is jártam Ázsiában, mégis teljesen mellbe vágott amit itt tapasztaltam. Második alkalommal, idén márciusban kevésbé volt markáns az élmény, mostani érkezésemkor pedig már pontosan tudtam, hogy vagy belesimulok ebbe a milliőbe, elfogadom olyannak amilyen, a részesévé válok és megkeresem az értékeset benne - vagy jobb, ha azonnal veszem is a jegyet visszafelé.

 A legtöbb európai ember egyáltalán nem szeret a komfort zónáján túl lépni, és ez sajnos rám is igaz. Ragaszkodunk a megszokott, jól ismert, kipárnázott kis világunkhoz, India azonban nem engedi ezt. A bőröndben az úti holmin kívül jó nagy adag nyitottságot is szükséges magával hoznia az utazónak, amikor kilép a repülőtér kapuján. Persze az Indira Gandhi International-ről lehet limuzinnal is távozni az itt is szép számmal jelen lévő ötcsillagosok zárt világának valamelyikébe, és a légkondicionált utastérből a lesötétített ablakon keresztül kultúrborzongani a látottakon. De az nem az igazi India,  azt bárhol meg lehet találni a világon, azért nem érdemes idejönni. Ami viszont az India utazó első számú törvénye (azon kívül, hogy aki csapvizet iszik azt elviszi a mentő) az az, hogy itt a hétköznapi életben bizony totális csődöt mond a mindent sablonokhoz igazító és méricskélő európai felsőbbrendűségi tudat és sznobizmus, a világot a jó-rossz, szeretem-nem szeretem, kisebb-nagyobb-mint viszonylatokban meghatározó nyugati gondolkodásmód. Itt senkit nem érdekel, hogy a dolgoknak hogyan kellene kinéznie vagy működnie bárki szerint is. Itt el kell fogadni, hogy a buszon hangosan böfögni ér, az utcán köpködni dettó, a szemetet eldobni nemzeti sport és nem összeszedni szintén. A számos helyen folytonossági hiányosságokkal küszködő útburkolat bizony finoman szólva sem tökéletesen simul a sokszor fél méterre magasabban lévő girbe-gurba járdaszegélyhez, az építési törméleket általában az út szélén hagyják, majd azt benövi a gaz, amit az utcákon szabadon csatangoló tehenek fognak lelegelni, esetleg még rá is heverednek. Otthoni szemmel nézve a legtöbb dolog elhanyagolt, rissz-rossz, osszegányolt, összeheftölt, lóg, rozoga, koszos. Az is igaz, hogy egy svájci vagy német turista több mint valószínűleg Magyarországról is ugyan ezt gondolja...  El kell fogadni, hogy fehér bőrűként a koldusok, utcai árusok és tuktuk sofőrök számára automatikusan mozgó fehér pénzeszsáknak tűnünk, és egy pitbull terrier szívósságával fognak körülöttünk zsongani és velünk tartani, akár kilométereken keresztül is szólongatva minket, rángatva a karunkat és kínálva a sokszor borzasztóan egyszerű portékájukat. Különösen igaz ez jól táplált fehér bőrüként, a pocak errefelé a jólét messziről ordító biztos jelének számít. 

Bár pocak dolgában bajban leszek, a napi 1 óra reggeli előtti mozgás, a sokkal kevesebb és főleg vegetáriánus étkezés jótékony hatásait már kezdem látni és érezni. (Húst enni errefelé olyan, mint orosz rulettet játszani tele tárral. Tutira megszívod.) Úgy néz ki 1-2 hónapon belül kell vegyek egy jó vastag és látványos fukszot amit a pólón kívül fogok hordani, ha azt akarom hogy továbbra is menőnek tűnjek... :) 

 A rendszeres szemét szállítás nem megoldott, az utcai szemétgyűjtők környékén száz méterekre érezhető penetráns bűz terjed, és mégis élő emberi roncsok turkálnak benne. Az utcákon az elképzelhető leg lehetetlenebb helyeken emberek élnek és laknak kis műanyag sátrakban, szurtos kis gyerekek rohangálnak tehenek és autók között,  koldusok mutogatják látványosan a szörnyű sérüléseiket. És mindezeket az európai szemnek leginkább szembeötlő dolgokat körbeveszi az indiaiak hömpölygő tömege (1,3 milliárd ember Indiában és ebből 20 millió Delhiben, helló) a mozgó árusok, kis bódék és nagyobbacska üzletek kusza tarkabarka sora, a fűszeres illatokat árasztó és mindenfajta ételeket készítő kordék és standok.   

Egy fontos dolgot értettem meg az első két hét alatt. Talán mert ennyi idő kellett, hogy lemálljon rólam a hosszú évek alatt lerakódott sznobizmus és felsőbbrendűségi máz. Az első India-élmények még többnyire mindenkiben azt az érzést keltik, hogy "uram isten, hogy élnek ezek, és mi mennyivel jobbak is vagyunk ezeknél".  Pedig az út szélén málladozó papucsban reménytelen portékáját kínálgató árus és saját magunk között voltaképpen egyetlen különbség van: a neveltetés, a környezet és az oktatás  ami nekünk megadatott, neki pedig nem.  E nélkül, ha ide születünk, mi is pontosan ilyen út szélén gajdoló árusok, vagy a porban autógumikkal játszadozó gyerekek lennénk, mert valójában semmi de semmi különbség nincs közöttünk és az itteniek között. Ugyan úgy nevetnek ha boldogok és sírnak ha fáj valami, ugyan úgy születnek és meghalnak mint mi, a kettő között pedig próbálnak némi boldogságra szert tenni, és elkerülni a rossznak tartott dolgokat.

És mindettől a fülledt, teljesen más szabályok szerint élő és működő, kaotikus ázsiai forgatagtól akár alig pár tíz méternyire sokszor egy teljesen más világ kezdődik. Óriási, európai szemmel is nagy bevásárló központok emelkednek ki a földből, ahol a biztonsági őrök és fémdetektoros kapuk hadán át jutva a légkondicionált, márvány padlós csillogó folyosókon mosolygós, jól táplált, szépen öltözött és divatos illatokba burkolt indiai férfiak és nők tömegei korzóznak a világmárkák csillogó üzletei között, okostelefont és tabletet vásárolnak, food court-ban tömik magukba a hamburgert vagy pizzát, és láthatóan minden különösebb fejfájás nélkül szórják a pénzt. Ez egy másik India,  ahol a vendég előtti ajtó nyitásra külön ember van minden üzletben, aki annyiszor köszön ránk mosolyogva ahányszor ki és be sétálunk, a boltokban valóban mindent kapni amit az otthoni legjobb üzletekben is, sőt olyan design márkák üzletei is fellelhetők ezeken a helyeken, amik otthon csak elvétve vagy egyáltalán nem. A fizetős egészségügy virágzik, a kórházak egyszerűen fényűzőek és olyan gördülékenyen működnek, amiről otthon álmodni sem mernék. Ez a felsőbb kasztok Indiája, ahová a bőrszíne, no és a pénze alapján automatikusan belépőt nyer az európai utazó. (Az Indiát gúzsba kötő kaszt rendszerről még lesz szó később!)

Nagyon röviden tehát így foglalható össze mindaz amit két hét alatt Új Delhiben rám ragadt a mindenhol jelen lévő finom poron kívül. Ezek a saját személyes benyomásaim, másoknak ettől eltérő élményei lehetnek. És természetesen ne higyjetek el semmit abból amit mondtam, gyertek el és tapasztaljátok meg magatok! :)

 

Balkáni kalandok és ízek

Koszovóban jártam, szép albán lányt láttam

A négy napos ünnepet a budapesti tüntetés-özön helyett valami kellemesebbel akartuk tölteni, ezért elutaztunk a Balkánra. Egészen pontosan a 3 éve függetlenedett Koszovó volt az elsődleges célpont, és mellette érintettük odafele Szerbiát, majd hazafele Albániát, Montenegrót, Boszniát, és Horvátországot.

Nem politizálok a blogon, de bármennyire is teljes szívemmel rühellem a magyar politikai elit mindegyik oldalánk teljesítményét, attól is csömöröm van már, hogy következetesen tüntetésekkel borítják be a nemzeti ünnepeinket. Amikor először megtanulunk a saját ünnepeinken nem az ellentétes oldal elásásával foglalkozni, hanem a pitiáner pillanatnyi érdekeket félretéve méltósággal, közösen emlékezünk azokra akikre olyankor kell, na akkor kezd majd jó útra térni az ország. De tartok tőle, hogy nem hajam marad addigra, amire ez bekövetkezik....

  Szóval Balkán-körút... Úgy indultunk neki, hogy pár jópofa kalandban lesz részünk a Balkánon, és az ottani jellegzetes viszonyokhoz képest igyekszünk jól érezni magunkat - ehhez képest egy olyan permanens élmény-zuhatagban volt részünk, amiről álmodni sem mertünk!
Most több mint egy hét után sem egyszerű feladat összefoglalni azt a rengeteg impulzust és élményt, ami a 4 rövidke nap alatt minket ért. Egyenlőre csak az útról készült videót teszem ki, és később bővítem egy részletesebb leírással a posztot - talán.

Címszavakban a Balkán-körútról - mi az, amit biztosan emlegetni fogunk még egy ideig:

- A másfél órás sorállást Röszkénél, mert leállt a magyar határőrök rendszere.
- Azt, hogy szerbia keleti felén, a koszovói határhoz közel a magyar rendszámú autóból kiszállva, angolul-németül próbálkozva a szállodákban sehol nem voltak hajlandók szállást adni nekünk, a láthatóan félig vagy éppen teljesen üres szállodákban sem, így alvás nélkül mentünk le Koszovóig.
- A szerb-koszovói határon a szerb checkpointon az egy órás szopoldát, és azt hogy személyivel kiléphettünk Szerbiából, hiszen az nekik nem határ - majd a határ koszovói felére érkezve vettük elő az útlevelet.
- A 30 eurós biztosítást, mivel Koszovó nem része az európai zöldkártya egyezménynek (ami szerb rendszámú autókra 50 euró, csak hogy a régi szerb-albán barátságot tovább erősítsék)
- A biztosítási ügyintézőt a határon, aki megkért, hogy vigyük már be kocsival Pristináig mert lejárt a munkaideje, majd egy perc után arról érdeklődött, hogy lehet EU-s útlevelet szerezni?
- Az elképesztő hangulatú partyt a Maroon Pub-ban Pristinában, ahol a helyi maffiózó aranyifjakkal buliztunk albán nemzeti rock slágerekre, és ahol a bulinak a benyomuló rendőrök vetettek véget.
- A meglepően csinos albán csajokat, akik számára minden, ritkán előforduló nyugati turista az érdeklődés tárgya, és az ígéret földje. :)
- A feledhetetlen koszovói közlekedési pillanatokat: a hegyi szerpentinen éjszaka mindenféle világítás nélkül vészvillogóval haladó kisteherautót, vagy a csutka felnin szikrázva vontatott lerohadt csotrogányt.
- Az autó szerint 50 km-re elég üzemanyaggal megtett 80+ km-t, aminek a végén permanensen 0-t jelzett a műszer.
- A felvett balkáni közlekedési stílusban dupla záróvonalon kövér gázzal sorelőzést az igazoltató, és a pofátlanság láttán szájukat tátó albán  rendőrök orra előtt.
- A csak térképen létező főutat az albániai Shkoder és a montenegrói határ között, majd
- a lezárt határt a montenegrói oldalon, amikor fordulhattunk vissza Albániába némi földutas élvezkedésre.
- A montenegróban minket leállító rendőrt, aki hevesen ismételte: "Speed, speed!" mi meg mondtuk, hogy nálunk semmiféle speed nincsen, nem élünk ilyen cuccal. :))
- A Tara canyon körüli szerpentineken 1200 méteren a spontán kőeltakarítást az útrol kőomlás után
- A méteres hófalak és sziklába vájt alagutak közötti, lavinával és kőomlással tarkított szerpentinezést.
- Az ultraszar szarajevói szállást, ahol bosszúból megpiszkáltuk kicsit a wifit :)
- A szarajevó belvárosa mellett lévő óriási temetőt, ahol a háború civil áldozatainak egy része nyugszik.
- A teljesen abszurd és hihetetlen eseményt, amikor Boszniában a szétlőtt-kiégett házak között, az éppen lángoló és füstben úszó erdőben vezető országúton a pont elénk dőlt egy fa

Nos, a fentiekből rövid ízelítőt ad ez a kis videó:

Koszovói eszem-iszom
Mostanában kialakult szokásomat követve, zárásképp pedig egynehány étel a balkáni specialitások közül. A balkáni konyhát és ételeket nem kell különösebben leírnom, hiszen majd' mindenki járt már a szomszédos Szerbiában, Bulgáriában, avagy Török/Görögországban, de még az all time favorit Horvátba' is fellelhető jó pár ezek közül.
Mindenfajta előzetes tájékozódás és guglizás nélkül is, véleményem szerint a sok évszázados török megszállás hagyta rajta az alapvető lenyomatát a balkáni országok konyháin, természetesen a helyi specialitásokkal kiegészülve. (Pl Albániában rengeteg az olaszos étel, jól is csinálják, ez a közeli, és az albán történelemben is igencsak aktív Itália hatása)
Ezt az érvet persze ne túl sokat hangoztassátok arrafelé, mert esetleg egy AK47 csövével nézhettek farkasszemet valamelyik vérmesebb országban. Természetesen akárhol vagyunk is, a muszaka ősi albán, vagy görög, vagy török nemzeti étel.  Hogy az isteni koszovói köftéről már ne is szóljak!

Egyik kedvenc hazai bloggerem szerint arrafelé a konyhaművészetben egy egyszerű fő szabályt követnek: az emlős állatok húsa arra való hogy valami rácson megsüssék, oszt jónapot. :) Nos, jó fűszeres húsokból nem is volt hiány, mi pedig szemérmetlenül ki is használtunk minden kínálkozó lehetőséget.

Tabouleh - libanoni kaja Pristinában

Átlagos steak Pristinában

Hús trutyival és kukoricakásával Pristinában

Igazi török kávé Szarajevóban

Valami spéci boszniai grillezett hús volt Szarajevóban, isteni!

"Bosnian sword" fantázianevű saslik, állítólag jó volt

És ide jön még egy fantasztikis Prizren-ben elpusztított grill vegyestál képe is, de azt majd pótolom, ha visszaszereztem apám fényképezőgépének memóriakártyáját.