Háborús biztosítás, és tervezés

I am planning, therefore I am - ugyan ez nem egészen így hangzott, viszont akár mondhatta is volna így is a jó öreg Descartes.
Tervezünk, tervezünk, tervezünk. Lonely Planet bújás, térkép nézegetés, útiterv reszelgetése Excelben, szállások keresése, két pont közti közlekedés megszervezése. Idő, távolság, költség számolgatás folyamatosan. Kulturális ár-érték arányok mérlegelése: "Megér-e Palmyra két napot és két éjszakát, vagy elég egy is és utána menjek tovább?" Ezernyi döntés, amik hatással lesznek a kint töltött két hétben érő élmények minőségére, mennyiségére, töménységére.
Este még gyorsan vettem a Libriben egy magyar-arab társalgási kisszótárat,  mert egy káeurópai mosoly kíséretében bedobott السلام عليكم - As Saalem Aleykum - állítólag csodákat bír tenni.

A köszönöm-kérem, "egy sört kérek"-szintű legegyszerűbb arab mondatok mellett meg kéne még tanulni az arab számokat is, hogy ne legyek annyira kiszolgáltatva a souq-ban a kereskedőknek, vagy hogy el tudjak olvasni egy menetrendet, pölö. Mert hogy mi csak úgy hisszük, hogy arab számokat használunk, pedig valójában nem.

Írd fel ezzel a szorzótáblát, hö!

Háború és biztonság
A szokásos utasbiztosítás a jelen helyzetben nem sokat ér arrafelé - konkrétan egy gúnyos kacaj kíséretében röhögte keresztül a fejemet az összes biztosító, amikor érdeklődtem, hogy milyen opciókat tudnak kínálni egy Libanon-Szíria túrára mostanában, de a legjobb esetben is csak a szelíd őrülteknek járó lesajnáló pillantást kaptam.
Márpedig nekem biztosításra szükségem van, nem akarom sem magam sem a cuccaimat feleslegesen kockáztatni. 

Ezért némi kutatás után a egy angol "biztosítási specialista" cég oldalára találtam, és rajtuk keresztül egy dán biztosítónál kötöttem ki, akik kerek perec kijelentették, hogy őket bizony fikarcnyit sem érdekli hogy Szíria bizonyos részein a levegő szálló puskapor koncentrációja meghaladja az egészségügyi határértéket, és így tavasszal egy kicsit több ólomdarázs is rajzik az egészségesnél. Szóval ők bevállalták, mert hogy high risk zónákban is nagy gyakorlattal rendelkeznek, bár Irak és Afganisztán plusz 300%-os felárért megy.

Ha valakinek lenne egy hajórakomány technikai cucca, amit az idő hiányában a szomáliai partok közelében kell elhajózni, akkor ne keressetek tovább biztosítót, nézzetek körül a fenti linken.

Kizáró oknak csak azt tekintik, ha a biztosított aktívan részt vesz a harci cselekményekben, mert hát azt azért már mégse. Persze  ők is sokat játszottak korábban Gazdálkodj Okosant, és tisztességes felárért cserébe futják az emelt kockázatot.
A biztosítási kötvényemben mindenesetre érdekes dolgok vannak felsorolva biztosítási eseményként, na...



A segítő kéz

A szóló utazásoknál alapelvem, hogy sosem veszek igénybe semmilyen közvetítőt, ügynökséget, kereskedőt, bármi egyéb árfelhajtó közeget. Minden információt beszerzek előre itthonról, amit lehet azt leszervezem, aztán a többi majd a helyszínen alakul.
Most viszont más a helyzet: mivel az út során elmegyek egy-két történelmi szempontból érdekes helyszínre, ami már elég közel van a véres forrongások központjához (20 km-re) ezért jobbnak láttam igénybe venni egy helyi szervező segítségét. A Lonely fórumain olvastam egy helyi cégről, akik kifejezetten belföldi utak szervezésére specializálódtak. Úgy döntöttem írok nekik, és Damaszkusztól délre fekvő célpontokhoz eljutás szervezésével a segítségüket kérem.

Adventure Reloaded: Syria

Valamikor december végén kezdődött el az új kaland. Talán akkor, amikor az Index főoldalra belinkelték pár Ongo-ra írt útibeszámolómat Thailföldről és Kambodzsáról, és ennek a jeles eseménynek az apropóján többet mocorogtam az Ongo-n mint szoktam. Az útibeszámolók olvasgatása közben ráakadtam egy beszámolóra Szíriáról - ami akkor számomra még egy tökéletesen ismeretlen ország volt.

Elkerekedett szemmel olvastam az élménybeszámolót, szinte alig hittem el, hogy a különböző vallásoknak ilyen, szinte már illuzórikusan békés egymás mellett élése a Közel-Keleten egyáltalán létezik. Elvégre korábban én csak annyit tudtam Szíriáról, amit az európai sajtó tudni engedett: valamikor egy George W. Bush nevű khm... nem túl okos texasi srác, aki az elnökké válásáig az USA-n kívül csak a szomszédos mexikóban járt, rásütötte Szíriára a billogot, hogy egy térfélen játszik az általa Gonosz Tengelyének elnevezett Irak, Észak-Korea és Irán államaival. Ezt persze szorgalmasan átvette és kellően sokat huhogta az európai sajtó is, így nekem is ez plántálódott el az emlékeimben, pedig általában szeretem magamtól tudni, merre hány lépés a világban.


Ez a fajta vallási tolerancia és türelem azért meglehetősen ismeretlen a világnak abban a szegletében, ahol a különböző vallási felekezetek annyira nem bírnak egymás szomszédságában az év nagy részét kitevő dög melegben az árnyékban vízipipázni, hogy előszeretettel fel is kerekednek és meglátogatják egymást különféle, embertársaink bántására kifejlesztett célszerszámokkal felszerelkezve, hogy némi háború, merénylet és egyéb vérontás jellegű tevékenységek kíséretében próbálják meggyőzni a másikat álláspontjuk tarthatatlanságáról.

Tehát a fent idézett cikk felpiszkálta a kíváncsiságomat, és rövid guglizást követően ráakadtam egy másik portálra, ahol a Szíriában már járt utazók írták le a tapasztalataikat. No, itt más egyéb, történelem kedvelő és rombuzi szívemet melengető dolgokat olvastam: elképesztő mennyiségű, nagyon szép állapotban fennmaradt mindenféle rendeltetésű épület a föníciai-, görög-, római-, keresztes-, és arab birodalmak korából. Nagyon kedves, vendégszerető helyiek, jó közbiztonság, világbajnok kaja, hamisítatlan keleti hangulat, no és kevés turista!

A képeket látva  és a leírásokat olvasva meg is fogant az elhatározás: ez lesz a következő kalandom úticélja! Ide Szíriába, valamint a szomszédos, kis területű ám megannyi csodás látnivalót tartogató Libanonba fog vezetni a következő utam, április 21 és május 7 között.
 Vár a Közel-Kelet egy kevésbé ismert szeglete, ahol civilizációnk egyik bölcsője ringott hajdanán (az ország Irakkal határos folyója az Eufrátesz, ez ugye töriből megvan mindenkinek), és számos kultúra, birodalom hagyta ott csodás lenyomatát az évezredek alatt.

Az útvonalért katt a képre!

Na és természetesen a kultúr-kaland mellett azért izgatja a fantáziámat egy picit maga a tény is, hogy Libanon a Közel-Kelet legliberálisabb országa, ahol a legális alkoholfogyasztás és szórakozóhelyek mellett lepel nélkül csodálhatók meg a libanoni lányok, akik még a körúti gyrossütő cimboránk, Melik szerint is híresen gyönyörűek.  Ha pedig valaki, akkor ő aztán igazán tudja! :)

Paradise City

Phuket, reptér

Thaiföld, Phuket

Péntek este, tehát már lassan 3 napja érkeztem meg Phuketre. A kambodzsai délelőtti városnézés után fél napos utazás várt rám. Először ki a Pnomh Penh-i reptérre, ahol még utolsó ajándékként levágtak 20 dollár, helyben és kp-ban fizetendő reptéri illetékkel. Onnan Air Asia-val repültem tovább Bangkokba, ahol kicsekkolás, újra becsekkolás (az Air Asia fapados társaság, nem vállal transzfert) után a phuketi járattal mentem tovább, és este 10 körül érkeztem meg ide.
A reptéren a magyar vendéglátóim, a phuketi Hungarian Center üzemeltetői vártak. Otthon még ódzkodtam attól, hogy magyarok üzemeltette szállodába jöjjek, külföldön ha csak lehet kerülöm a magyarokat. Ennél kellemesebb csalódás azonban nagyon ritkán ért!
Andi, Robi és Nam rendkívüli kedvességgel, és korrekt módon egyengetik a vendégek útját. Nagyon jó áron dolgoznak, és rengeteg olyan kis apróságot adnak a szolgáltatás mellé, amik nagyban megkönnyítik az itteni életet (napi ingyenes fuvar a tengerpartra, ingyenes wifi). A saját kis éttermükben pedig Andi és Nam valami fantasztikusan jó konyhát vezet, nagyon barátságos árakon lehet állati finom thai, és magyar ételeket enni.
Mivel ők nem idegenvezetők, hanem itt élnek 6 éve, ezért rengeteget tudnak arról, hogy mi hogyan működik itt Thaiföldön. Bárhová megyek velük, csak özönlenek az információk, amiket egyébként turistaként soha nem tudnék meg.

A tengerpart, és dolce vita
Napjaink egy részét a meseszép Kata Beach-en töltjük. A fehér homokos tengerparton a kristálytiszta víz kb 26 fokos, még éppen nem túl meleg. Pukhet szigetén számos hasonló található (Karon, Patong, Kamala, Bang Thao, Nai Thong) de Robiék szerint ez az egyik legjobb. A nap többi részében lehetőség van a Robiék által szervezett túrák valamelyikére menni, kóborolni a városban, vásárolni a piacok valamelyikén, vagy beülni egy ízorgiára valamelyik thai étterembe.

Kata Beach, Phuket

A túrákat egyébként szintén a szokásos korrektség jellemzi: minden túrának meghatározott autónkénti ára van, ami a távolságtól és időtől függően változik. Ez egy autóra értendő, így ha többen mennek akkor olcsóbb – megint csak vendég központú szemlélet, és nem az otthon megszokott harácsolás.







Érdekességek Thaiföldről
Mivel mint említettem, vendéglátóink maguk is itt élnek 6 éve, rengeteget tudnak az itteni viszonyokról. Mint megtudtam, Thaiföldön idegennek, azaz nem thaiföldinek semmilyen ingatlan tulajdona lehet. A vendéglátónk panziója például a saját nevén van, de a föld, amin a ház áll, thai nevén kell, hogy legyen. Nem eladható az ingatlan semmilyen külföldinek.

Ugyan ez a helyzet a munkavállalással. Külföldi állampolgár nagyon kevés kivételtől eltekintve nem vállalhat munkát Thaiföldön. Tulajdonosként a saját cégét igazgathatja, vezetheti, de effektív munkát nem végezhet. Vendéglátóink panziójában ezért is dolgozik több thai, a szobaszervizt és az éttermi munkát csak ők végezhetik, Robiék csak a céget vezetik.

49% Tesco, 51% Lotus

Még megdöbbentőbb a helyzet a cégekkel. Minden cég legalább 51%-ban thai tulajdonban kell, hogy legyen. Teljes külföldi tulajdonú cég Thaiföldön nem lehetséges. Még a nagy multicégek sem tudtak rést ütni ezen a bástyán. A TESCO, ami szintén jelen van Thaiföldön, és ismert arról milyen meglehetősen gátlástalan üzletpolitikát folytat hazánkban, itt csak 49%-ban tulajdonos a TESCO-Lotus hálózatban, 51% a Lotus nevű thaiföldi cég kereskedelmi cég tulajdona.
Ez mindenesetre érdekes, de lehet, hogy ilyen feltételek melett az itteni TESCO nem fél év alatt fizeti ki a beszállítóit, mint ami a TESCO bevett gyakorlata nálunk...

Sawathee ka

Sawathee ka
... ami üdvözlést jelent thai nyelven. A híres thai mosoly általában ezzel a tiszteletteljes üdvözlési formával kapcsolódik össze, amikor üdvözléskor a tisztelet jeleként a kezüket az arcuk elé téve meghajolnak. Ez viszont nem csak Thaiföldet, de Kambodzsát is jellemzi, és talán több más  indokínai országot is, amit most nem látogattam meg. (de már most erősen gondolkodom egy Vietnam-Laosz túrán.....)
Mindenesetre lenyűgöző, hogy a legváratlanabb helyzetekben is ez a jellegzetes, tiszteletteljes meghajlás fogadja az embert. Ennek egy része nyilvánvalóan a pénzét itt elszóró farangnak szól, de számos olyan szituációt megfigyeltem, amikor thai ember a másiknak is így köszönt.

Siem Reapból Phuketbe

Búcsú Angkor városától

Tegnap, csütörtökön búcsút vettem Siem Reap-tól, és útra keltem Pnomh Penh felé. Ismét várt rám a majd 6 órás, kényelmetlen buszozás a kamikaze sofőrökkel.

Angkor Spirit Palace

A szállodát, az Angkor Spiritet szomorúan hagytam ott. Nagyon megkedveltem ezt a helyet, hihetetlenül segítőkész, kedves, aranyos volt mindenki, akivel csak találkoztam. Emellé csodálatos, angkori stílusban épült szálloda volt, tele trópusi növényekkel, makulátlanul tiszta, és igényesen berendezett – így a kicsekkoláskor alig hittem a szememnek, hogy a két éjszakáért, a pólóim mosásáért, és egy vacsoráért az étteremben összesen 63 dollárt kértek, alig 13 ezer forintot. Még egy ajándék sálat is kaptam az elmenetelkor.

Mivel az óriási területen elterülő Angkort csak kb negyedéig tudtam bejárni egy nap alatt, ezért egyszer még biztosan vissza fogok még térni ide, Siem Reap-ba, és azon belül is az Angkor Spirit szállodába.

Siem Reapból vissza Pnomh Penh-be

Vidéki Kambodzsa

Most egy kevéssé kamikaze sofőrt fogtam ki, emellett kisebb is volt a forgalom, mint a tragédiába torkollott nagy ünnep után. A fullra tömött buszon mellettem volt az egyetlen üres ülés – bár elnézést kérések mellett két hátizsákot tettek oda, annyi előnye azért volt, hogy a hátizsákoknak nincsen lába, így kedvemre terpeszkedhettem az út során.

Az útitársam mozdulatlansága azt is megengedte, hogy pár képet készítsek a vidéki Kambodzsáról. Láthatóan komoly szegénységben lévő területeken jöttünk keresztül.

Utolsó nap Kambodzsában

Tegnap este barangoltam kicsit a folyóparti nyüzsgő negyedben, majd beültem egy indiai étterembe. Hihetetlenül finomat ettem, ilyen ízeket ismét csak nem éreztem még. Teljesen más ízvilága volt mint a khmer vagy thai konyhának. A vacsorát laoszi Lao Beer-el öblítettem le, majd elsétáltam a híres Heart of Darkness szórakozóhelyre. Itt, mivel tegnap egész Kambodzsában nemzeti gyásznap volt, 10-kor már zártak. Azért ittam egy whiskey-t és egy sört, és megnéztem belülről a helyet.

Királyi palota - arany, csillogás

Ma reggel kicsekkoltam a szállodából, ami kevésbé kedves ám drágább hely volt mint a siem reap-i, majd egy utolsó körútra mentem a városba. Ellátogattam a nagy piacra, a Phsar Thmey-re. Itt hihetetlen nyüzsgés fogadott, úgy látszik minden nap piac nap errefelé. Vettem kisöcsémnek egy ajándékot (nem írom le mit, hadd gebessze a kíváncsiság :) ) valamint pár kambodzsai szuvenírt, közte Buddha szobrokkal, és „I survived Cambodia” (túléltem Kambodzsát) pólókkal. Hihetetlenek ezek a kambók, a nemzeti tragédiájukból pár nappal utána már üzletet csináltak. Majd ellátogattam Buddhához a legnagyobb fővárosi templomba, a Wat Phnom-ba, és egy gyors ebéd után (Cavern pub, rendkívül jó kis rock kocsma) elmentem a királyi palotába. Az 1917-ben épült épület együttesben csodás épületek, gyönyörű trópusi kert, csillogás és fényűzés fogadott minden szinten, a totális ellentéte az országos kambodzsai nyomornak. Ez van, ez is Kambodzsa….

Élet és halál

És most írok pár sort arról, amiről eddig nem akartam. Érzékeny lelkűek ezt a részt lapozzák át, a vörös khmerek népirtásáról lesz szó.

Ahogy egy nagyon kedves barátom kitűnően összefoglalta SMS-ben, tömény élet-esszenciát tapasztaltam öt nap alatt Kambodzsában. De olyan töményet, hogy egy ideig eltart, míg feldolgozom. Élet és halál, nyomor és luxus, hamis órák és eredeti ízek, természetesen kedves emberek mosolya és sátánlelkű népvezérek rémtettei. Mindezt egyetlen országban megtapasztaltam.

A vörös khmerek

Mondhatni, mindig is zsigerből gyűlöltem diktatúra minden formáját, bármilyen ideológia is kapcsolódjon hozzá. De amit itt tapasztaltam, az egész egyszerűen túltett minden elképzelhetőn, az emberi aljasság és brutalitás számomra eddig ismeretlen sötét bugyraiba engedett betekintést.

Előzmények: a francia gyarmati státusz 1954-es megszűnése után a független Kambodzsa jelentős fellendülésnek indult, egész Délkelet-Ázsia legjobban prosperáló országa volt. Egészen a 60-as évek végéig, amikor is a vietnámi háború alatt az USA úgy döntött, hogy szerintük a vietkongok kambodzsai területen keresztül kapnak utánpótlást, ezért csapást kell mérnie ezekre a területekre.

Ebben, mármint a kambodzsán keresztüli utánpótlásban valószínűleg volt is valami, mert jelentős vietnámi kisebbség él az országban. De a csapás olyan jól sikerült, hogy Kelet-Kambodzsa nagy részét módszeresen szarrá bombázták, valamint szárazföldi műveleteket is indítottak kambodzsai területen a feltételezett vietkong utánpótlási útvonalak ellen. (Egyébként az amcsik Laoszt is tönkrebombázták, oda is több Hirosimához elegendő erejű bombát dobtak le)

Ez ahhoz vezetett, hogy az amerikaiak által porrá rombolt területeken gyakorlatilag megszűnt a központi kormány ellenőrzése, és egyre nagyobb teret nyertek a Pol Pot vezette vörös khmerek. A vörös khmerek a 70-es évek elejétől egyre nagyobb és nagyobb területeket vontak ellenőrzésük alá, míg 1974-ben elfoglalták a fővárost, Pnomh Penh-t.

És ekkor kezdődött a horror…

A vörös khmerek filozófiája szerint mindent el kellett pusztítani, ami nem illett a földműves társadalom ideológiájába. Az elpusztítást pedig szó szerint, és fizikailag értették.

A főváros elfoglalása után 4 nap alatt az egész várost kiürítették, és az összes lakóját – mint városi, tehát a munkás-paraszt nép ellenségének tekintendő népséget – a földekre vezényelték kényszermunkára, rizs termesztésre. Minden épületet leromboltak, ami a múltra emlékeztetett és nem kommunista volt. Buddhista templomok, könyvtárak, gyárak, bankok, mindent.

A rendszer ellenségei

Elkezdték módszeresen, fizikailag is kiirtani az értelmiséget. Minden papot, ügyvédet, tanárt, tisztségviselőt, orvost, mérnököt, művészt – egyáltalán mindenkit, aki nem földműves vagy munkás volt, vagy csak egész egyszerűen nem illett a képbe, netalán valakinek a vörösök közül bármilyen problémája volt vele, ellenségnek tekintették és megöltek. Elég volt egy szemüveg, hogy valakit értelmiséginek, és a proletariátus ellenségének kiáltsanak ki, és arra azonnali halál, vagy rosszabb esetben előtte borzalmas kínzások sorozata várjon.

A vörös khmerek rémuralma alatt Kambodzsa népességének kb 20%-át kiirtották, megközelítőleg 2-3 millió embert, pontos számok nem ismertek a nyilvántartások pontatlansága miatt. (És a tömegsírok jó része is még mindig feltáratlan…)

A vörös khmerek vérgőzös tombolásának a vietnámi hadsereg vetett véget, akik elsődlegesen a vietnámi kisebbség tömeges gyilkolása miatt bevonultak Kambodzsába, és ha már ott voltak, elsöpörték a vörös khmerek hatalmát. A vörös khmerek kiűzése azóta is ünnepnap Kambodzsában, iskolák, terek vannak elnevezve 1979 januárjáról.

A népirtás rémtetteit több múzeum is megörökítette. Ezek közül én a Pnomh Penh-ben található S-21 kódnevű komplexumban, más néven „Tuol Sleng”-ben, valamint a Pnomh Penh-től kb 16 km-re található „Killing field” nevet kapott tömeges kivégzőhelyen jártam.

Tuol Sleng

Tuol Sleng - 18 ezer ember halt meg itt...

A hely az 50-es években épült, és eredetileg gimnázium működött benne. A vörös khmerek hatalomra jutása után börtönné alakították át a rendszer ellenségei számára. A börtönben magában közel 20 ezer ember halt meg elképesztő, barbár kínzások következményeként, valamint szintén innen tízezreket szállították a fentebb is említett kivégzőhelyre. A vietnámi hadsereg bevonulásakor a vörös khmerek hátrahagyták iszonyatos rémtetteik bizonyítékait, így a hely borzalmas rendeltetéséről és állapotáról számos, vietnámiak által készített fénykép tanúskodik, valamint azok a képek, amiket a vörös khmerek maguk készítettek akkurátusan az áldozataikról.

A vörös khmerek 5 éves uralma szinte a kőkorszakba vetette vissza a  porig rombolt országot, legyilkolt milliókat, vér- és könnypatakot hagyva hátra.

Killing fields

80 ezer koponya több emeleten

A Pnomh Penh-től 16 km-re található hely mindent felülmúlt. A bejárattól 50 méterre található buddhista sztupában több tízezer koponya van felhalmozva – a feltárt tömegsírok áldozatainak csontjai. Emellett a helyen egy bejárható útvonalon angol és khmer nyelvű táblák rögzítik, hogy hol mi történt pontosan. Hova érkeztek a teherautók, hol volt az őrök háza, hol tárolták a gyilkoláshoz használt fegyvereket, hol a halottak szórt vegyszereket. Hol végezték ki a nőket, hol a gyerekeket. Átlag napi 150-200 szerencsétlent végeztek ki csak azon a helyen, de volt amikor több mint 300 kivégzendő érkezett egy nap.

A gyereket….

ÁLLATOK!!!!!!!

Volt ott egy fa….. A neve „killing tree”. Ma is látható, ott van, nem vágták ki. Körbejártható, nincs elkerítve, akár meg is tapogatható.

A fának egy nagy, masszív kiszögellése van….. és ezek a rohadt állatok azon verték szét a gyerekek fejét….. és a mellette lévő tömegsírba dobálták őket…. Csak abban a sírban több mint 160 gyermek holttestét találták meg…..

A "Killing Tree", a gyerekek fája.....

A jó kurva életbe, bazzeg bazzeg bazzeg, most megint magam előtt látom, és megint eleredt a könnyem…

A Killing Fields múzeumában megtekinthető pár vörös khmer vezér vallomása. Az S-21 vezetője nyíltan felvállalja a tettét, azzal, hogy ő biztatta az embereket a gyerekek megölésére, mondván, vagy megölik őket vagy később bosszút fognak állni a családjuk kiirtása miatt.

A tízezernyi koponyát tartalmazó sztupában füstölőt gyújtottam és virágot tettem az áldozatok emlékműve elé, és pár percig a sírással küszködve lehajtott fejjel álltam a szinte felfoghatatlan barbár népirtás áldozatai előtt.

Hihetetlen, hogy ugyan az a nép, ami képes volt létrehozni Angkor világraszóló épitészeti és művészeti csodáját, ilyen mélyre volt képes süllyedni, ennyire elvakította az ideológia, ennyire ki tudott vetkőzni saját magából.

A másik amit nem értek, az a világ közönye. 1945 után a győztes hatalmak fogadkoztak, hogy soha többé holocaustot, soha többé népirtást, nem hagyják többé az emberiség elleni bűntettek elkövetését. Ehhez képest tétlenül nézték végig vagy 4 millió kambodzsai éveken keresztül tartó brutális lemészárlását – aztán tétlenül nézték a boszniai haláltáborokat és etnikai tisztogatást, a ruandai népirtást, és a darfúri tragédiát is.

A killing fields, és a killing tree után félig sokkos állapotban vitettem vissza magam a tuktukosommal a városba. A sokkból visszarántott a valóságba, amikor sofőröm közölte, hogy „you give me money”, merthogy a Killing Fields messze van, és ez túl sokba került neki. Persze, hogy előtte megalkudtunk egész napos fuvarozásra 15 dollárban és kifizettem neki előre, ez nem számított, ez is a lehúzás része volt…

A retinámba égett borzalmakat a város forgatagában próbáltam kimosni. Elmentem egy rock kocsmába, aztán egy másik kocsmába, majd bevetettem magam az őrült nagy ünneplő tömegbe, mert aznap volt a Víz ünnepe, a nagy hajós játékok, amiért teljesen meg voltak őrülve a helyiek. Szállásadóim szerint egész Kambodzsából özönlenek ilyenkor a fővárosba, 2-3 millió ember érkezik csak ezért Pnomh Penh-be.

A becslés nem lehetett túlzó, mert akármerre mentem, elképesztő tömegen kellett keresztül vágnom magam. Elnéztem az éjszakai piacra, ahol óriási kirakodó vásár és koncert volt, majd vacsoráztam a folyóparton, ezután úgy döntöttem, hogy hazatérek a szállásra.

Másnap, miután megérkeztem Siem Reap-ba, láttam az interneten, hogy mi történt. 450 ember halt meg, agyontaposták egymást. Hihetetlen, ismét halál és szenvedés… És én ezzel a tömeggel együtt forgolódtam, az ő életkedvük és ünneplésük törölte ki a látott borzalmakat. És erre ez történt.

Leírthatatlan, hihetetlen, felfoghatatlan…

Fényes történelem, csodás építészet, elképesztően tragikus közelebbi múlt, élet és halál, nyomor és luxus, hamisság és igazság – nagyon tömény koncentrátumban, melynek a neve: Kambodzsa.

Tomb Raider

Ma hajnalban 4:30-kor várt rám Chom, a megbeszéltek szerint. Hosszú farmerben és pufi kabátban ült a recepció előtt, végül is csípős hajnali hideg volt, vagy 22 fok.

Elindultunk napfelkeltét nézni - erre nagyon vártam már, fantasztikus képeket láttam róla a neten. 

Angkor Wat

Az Angkor név fővárost jelent, és tudni kell róla hogy óriási nagy területen fekszik. Az egyes romok között több kilométer távolság van, a bejárásához legalább 3 nap szükséges, így a mai egy szem nappal éppen csak karcoltam a felszínét. Amit meg tudtam nézni 7 óra alatt, az a fő templom, Angkor Wat, mellette Angkor városát, és a mesés Ta Phnom templomot és a rá nőtt óriás fákat. 

Angkori napfelkelte fotózásra sietni kellett, mert turisták százai indultak a hajnali sötétségben tuktukon ugyan ezzel a cx0éllal Angkor felé. Chomot mindenesetre nem kellett biztatni, húzta neki rendesen, előzgettünk a tuktukkal folyamatosan. Az egy napos belépő (20 dollár) megvásárlása után rövidesen ott is voltunk a napfelkelte néző helynél. Átverekedve magam az erőszakos árusok hadán át, lépdeltem a hídon Angkor felé. 

Egy turista csoport mögött haladtam, és már bent voltunk Angkorban. Az idegenvezetőjük az egyik romnál azt mondta, maradjanak itt, ez a legjobb hely a napfelkelte nézéshez. Így én is itt maradtam - igen, a nézéshez valóban ez volt a legjobb hely, a fotózáshoz viszont nem. :) A híres kis tó 100-200 méterre odébb volt, de ezt csak utólag tudtam meg, mivel korom sötét volt és semmit nem lehetett látni a zseblámpák/telefonok fényén kívül. 

Így hát felmásztam a romra, és kiügyeskedtem magam egy kiszögelléshez, ahol nekiálltam felállítani a kamera állványt. Itt ért a második pech a nap során, mert elővétel után derült ki, hogy az állvány feje az utazás során eltört, így az állvány némileg használhatatlan lett. 

Mit némileg, teljesen. 

Füstölt az agyam rendesen, nade sebaj. Kézzel fogtam a fényképezőt az állványhoz, így is támasztott valamennyit. Elkezdtem fotózni, ahogy jött fel szépen lassan a nap.Ennek során vettem észre, hogy én nem azon a helyen vagyok ám, ahol akartam lenni. De ekkora már olyan szép nagy tömeg volt, hogy inkább maradtam ott, ahol voltam. Készítettem annyi képet amennyit lehetett, majd már napfelkelte után kissé bosszúsan lemásztam. Azért csak kissé bosszúsan, mert egyrészt a kis dolgoknak is örülni kell, másrészt amikor odaballagtam a tóhoz, hogy pár ajándék képet készítsek onnan ahonnan kell, végül mégis mákom lett. Angkor Wat teteje felett lévő napkorong elé beúszott pár kisebb sötét felhő, így szinte pontosan ugyan azok a fényviszonyok álltak elő, mint napfelkeltekor. Juhéééjj, Buddha ismét kegyes volt hozzám, köszönöm! :)

 Sajnos a napfelkeltés képeket, és még utána is egy jó darabig RAW-ban fotóztam, így ezeket csak az otthoni gépen tudom megnézni. Mindenesetre egy JPEG valahogy benn maradt a majdnem jó képek közül.   

Napfelkelte nézés után bementem magába Angor Wat-ba. Ez egy gigantikus épület, óriási méretei mellett nagyon díszes is. Felfoghatatlan, hogy volt ennyi pénz, munkaerő, ilyen szervezés ennyi irtóztató munka kivitelezéséhez. Itt nem csak egymásra dobálták a köveket mint Egyiptomban: mindenhol díszes faragások húzódtak végig. De olyan távolságban, hogy elfáradt az ember, mire bejárta. Hihetetlen alkotóerő, és energia volt ezekben a romokban. Ez ténylegesen a világ egyik csodája, lenyűgöző!!

Angkor Thnom

Angkor Wat után átmentem Angkor Thom-ba, egy egy másik, nagy, piramis-szerű épületegyüttes (azt hiszem könyvtár volt) hatalmas sztupákkal, és a már ismert  mosolygó arcot ábrázoló óriás kő-képekkel. Itt is mászkáltam egy-másfél órát, majd teljesen kimerülve érkeztem meg a véletlenül pont ott lévő turistaetető-szuvenírárus depóról. 

Ez viszont nagyon nem tetszett Angkorban. Az árusok rettentő erőszakosak voltak, állandóan lógott valaki a nyakamon, hogy megvetessen velem valamit. Olaj volt a tűzre, amikor vettem egy khmer krama-t (fejkendő) és pár hűtőmágnest az árusoknál, ugyanis ez rendkívül praktikus viselet a nap ellen, a sapkával együtt nagyon jól védi a nyakat, arcot - attól függ hogyan hajtogatjuk. Ez után vagy négy árus ajánlgatott mindenféle szirt-szart, de végül sikeresen kijutottam. :)

Ennél a romnál a képek egy része rosszul sikerült, mivel itt tanultam meg használni a polárszűrőt. A képek egy részében emiatt az ég természetellenesen világos - sebaj, azért készültek itt is jó képek!

Tha Phnom temploma

Egészen fantasztikus élmény volt Tha Pnnom templomegyüttese. Ez, bár szintén nem volt kicsi, nem a méreteivel tűnt ki a többiek közül. Ezt a templomot talán jobban elhanyagolták mint a többit, mindenesetre a dzsungel óriás fái elkezdték visszavenni a természetnek a templom területét. Az óriás fák gyökérzete egészen fantasztikus módon nőtte körbe a romokat, egészen hihetetlen formákat, alakzatokat hozva létre. Azt hiszem ez is gyönyörűen példázza, hogy nem mi, emberek vagyunk az urak a bolygón, a természethez egyszer végül minden, és mindenki visszatér, előbb vagy utóbb. 

Tomb Raider

Tomb Raider 2

Ezeknél a fantasztikus romoknál néha teljesen a Tomb Raider-ben éreztem magam, már csak Angelina Joile hiányzott, ahogyan romról romra ugrál combján a két hatalmas pisztollyal. :D

Chom kiűzetése a paradicsomból
A jól sikerült nap egyetlen negatív pontja tuktukosomhoz, Chom-hoz kötődött. Reggel, okulva a tegnapi tapasztalatokból, pontosan lealkudtam vele az árat. Hova megyünk, mit csinálunk, mennyiért. 30 dollárról indult, amit lealkudtam 20-ra, még ezt is soknak tartottam, az útikönyvek 15 dollárt írtak a főszezonban a normál tarlfának. Megbeszéltük, hogy ezért elvisz a Wat-ig, és még két fenti helyszínre. Váratlanul aztán, Ta Phnom-ba indulás előtt közölte, hogy ez a kör neki már bukó, nagyon sokat vagyunk távol, és kellene még 10 dollár. Meghökkentem a nem kicsit pofátlanságon, végül 100 thai baht-ban és 2 dollárban kiegyeztünk, ez összesen kb 5 dollár.
Annyira bemérgelt ezen a dolgon, hogy út közben meg is gondoltam magam, és lemondtam az esti programot, amire beszervezett: all you can eat büfé vacsora, és khmer táncosok előadás 15 dollárért.Feltételeztem, hogy mellé még simán leakasztana másik 15 dodóra, mondván hogy várt rám végig a vacsora alatt. Utolsó próbálkozásként még bedobta, hogy a foglalás lemondásáért őt 5 dollárra szedi le a tulaj, kértem adja át neki, hogy sajnálom hogy így alakult, de dumálja ki magát. Így hát Chom-nak helyi szokás szerint sok szerencsét kívántam, és a magam kezébe vettem az esti városnézés irányítását. A szállodának nagyon jó kajája van, nem drága, és a mindig itt várakozó "helyi" tuktukosok 2-3 dollárért bevisznek, majd valaki ugyan ennyiért vissza is fog hozni.
Egyedüli bosszantó dolog Kambodzsában a turista helyeken mind nagy számban ott lévő kéregetők, és a turistát nagy fehér pénzeszsáknak tekintő árusok és tuktukosok. Ezen a helyieknek változtatniuk kell, mert bár minden adottságuk megvan a turistaparadicsommá váláshoz, de amíg a 80-as évek hiéna mentalitása jelen van, addig bizony Thaiföldre fog menni a sok turista, és nem ide. Pedig kár lenne Kambodzsáért, Angkor csodás és egyébként a helyiek is sokkal kedvesebbek, természetesebbek. A kéregetőkkel és a tuktukos hiénákkal kell kezdeniük valamit.

Ez volt hát a mai program eddig, most összeszedem magam, eszek fent az étteremben valami finomat, és benézek a városba mászkálni. Másnap reggel pedig ismét egy 6 órás busz út vár rám Pnomh Penh-ig, 12:30-kor indulok és este érek a városba. Pénteken délután pedig vár a repülő, ami az utam következő fő állomására visz, Phuketbe. Itt az eddigi kalandok után kezdődik a nyaralás, lubickolás, és semmittevés. :)

Találkozásom Buddhával, Chom, és az úszó falu

Kambodzsában máshogy görbül a tér és az idő…

A pnomh penh-i szállodások nagyon segítőkészek voltak, és foglaltak nekem helyet Siem Reap-ba, egy métert sem kellett mozdulnom. A busz ma reggel 8:30-kor indult, a megbeszélés az volt, hogy a szálloda előtt vesz fel.

Reggel időben fel is keltem – jó nagyot aludtam a tegnapi őrült kavargásban mászkálás után. 7:50-kor kicsekkoltam, ahol szóltak, hogy siessek a reggelivel mert a busz mostantól fél órán belül bármikor itt lehet. Király, ezek szerint a 8:30 relatívan értelmezett fogalom errefelé – végül is a királyi palotát is az orrom előtt zárták be fél órával a nyitva tartás vége előtt. Siettem reggelizni, ki is rendeltem a rántottámat – majd ismét jött a tulaj, és elnézéskérések között szólt, hogy most kapta az infót: a busz nem jön a szálloda elé, és nagyon gyorsan oda kell mennem a buszállomásra, mert nem várnak meg senkit. Végül is a jegy hátoldalára is rá volt írva, hogy „Passangers don’t come on time, tickets are worthless”. Köszi.

Szuper, a reggelit már kipakolták a tányéromra, de ott kellett hagyjam. Még szerencse, hogy minden csomagom indulásra készre volt pakolva. Bepattantam egy tuk-tukba, és átviharzottunk a városon. A buszállomáson becsekkoltam a buszba – érdekes módon úgy viselkedtek, mintha reptéren lennék. A csomagra bilétát tettek, a másolatát a jegyemre ragasztották, két utaskísérő lányka segített fel mindenkit a buszra. A buszon később felszolgáltak ásványvizet, és péksüteményt, ez is benne volt a 11 dolláros jegyben.

A buszút külön történet. A „Mekong express limoosine bus” társasággal utaztam, (így, ahogy írom) ebből az első és az utolsó szó igaz, a többi viszonylag relatív – mint minden errefelé. Az út Pnomh Penh-ből Siem Reapba 5,5 órán keresztül tartott, az utaskísérő kedvesen mosolyogva közölte, hogy nem állunk meg a célig, tehát mindenki legyen szíves intézze el minden dolgát, és vegyen szendvicset, ha szükséges. (Véletlenül pont arra járt egy szendvicsárus is)

A robogókkal zsúfolt országúton ugyan azt az összevissza kavargást adták elő a közlekedésben részt vevők, mint városban – csak épp itt 80-90 km/órás sebességgel. Sajnos hátul ültem a magasabban lévő üléssoron, így végig ráláttam a sofőr produkciójára. Hajmeresztő, amiket meg mert csinálni, egy több tíz tonnás busszal. A légkondi ellenére többször leizzadtam, és nem a melegtől… Egy folyamatos kamikaze repülésen éreztem magam.

Út közben volt alkalmam megfigyelni a vidéki kambodzsa életét. Az országút pálmasorokkal szabdalt zöld rizsföldeken és falvakon vezetett keresztül, ahol rengeteg magas cölöpökre épített, bádogból és fából készült ház volt található. Sok helyen meg lehetett figyelni az általános kambodzsai szokást: a ház előtt főztek és ettek, a házba csak aludni jártak be. Persze érthető, ilyen időjárás mellett senki nem kívánkozik fedett helyre, légkondi nélkül az egy kemence.

Apropó légkondi. Mindig gyűlöltem a légkondi alatt alvást, és ki is kapcsoltam állandóan. Itt viszont meg kellett tapasztalnom, hogy légkondi nélkül egyszerűen nem lehet kibírni. De tényleg. Európai ember ebben a párás melegben nagyon nehezen tud tartósan létezni. A hőmérséklet még csak-csak elmegy, ilyen 30-35 fokos meleg nálunk is van nyaranként. Az viszont száraz meleg, ellentétben az itteni, 70-80%-os páratartalommal. Konstans szaunázás az egész, ahogy kilép az ember ebbe a párás melegbe, azonnal megjelennek a verejtékcseppek a homlokán, pár perc  után pedig el is kezd csorogni az arcról, hátról, mindenhonnan a víz.

Siem Reap

Ez a város sokkal jobban tetszett külsőre, mint Pnomh Penh. Más stílusú, jobban karban tartott épületekkel, kiépültebb infrastruktúrával. Persze nyomornegyed itt is van, de valahogy van egy olyan bája a városnak, ami Pnomh Penh-nek nincsen. Egyébként hosszú évszázadokig ez a város volt Kambodzsa fővárosa, csak a 15. században tették el innen a székhelyüket az uralkodók. (Kigyúrtam magam kambó töriből, ugye? J )

A gyötrelmes busz út után az állomáson odalépett hozzám egy szimpatikusnak tűnő fiatal srác: „You need a tuk-tuk sir?” Mondtam, nézzük meg. Odamentünk a járgányhoz, hogy letárgyaljuk a feltételeket. Korrekt árat mondott, 3 dollár a szállodáig, és elfoadott thai baht-ot is. Megmutatta az engedélyét, hogy kérem ő certified tuktuk driver, és behajtási engedélye is van Angkorba, ahova nem mindenkinek.

Rögtön be is mutatkozott: ő Chom. Érdeklődött jártam-e már itt, majd rögtön üdvözölt és kellemes tartózkodást kívánt előre is Siem Reap-ban.

A szálloda előtt kérdezte, megyek-e még máshova is. Elég jól tudott angolul, úgyhogy hagytam hadd győzködjön. A nap hátralévő részéért 10 dollárt kért, ami korrekt volt, így gyakorlatilag du 2-től este 6-ig kibéreltem.

Végre egy korrekt tuktukos!

Gyors tus után felmentem a bárba inni egy sört (1,5 dollár). Fogtam wifit, gyors is volt, így rácuppantam az Indexre. Olvasom a főoldalon: tömeghalál Kambodzsában. Miiii vaaaaan? Nézem, a tegnapi ünnepélyen pánik tört ki, és 345 embert agyontapostak.

Baaaaaazzzzzz… ÉN IS OTT VOLTAM!!! A cikk szerint a tragédia 10 óra körül történt, én pedig pont akkoriban tértem vissza a szállodába. Szerencsére egyébként is messzebb voltam tőle, de azért ez mégis nagyon durva. Teljesen le voltam sújtva, nagyon vidáman tértem haza az egész várost szó szerint ellepő óriási ünneplő tömegből (a helyiek szerint állítólag 2-3 millióan is érkeznek ilyenkor Kambodzsa minden részéről Pnomh Penh-be). Együtt ünnepeltem velük, végre sikerült kiverni a fejemből a killing fields sokkjait – erre ez történik. Lementem Chom-hoz, mondtam neki mi történt, ő is hallott róla egész éjjel a TV-t nézték a családjával. Kértem, vigyen el egy wat-ba (buddhista templom), hogy gyújthassak egy füstölőt az elhunytak emlékére. Tuktukra pattantunk, és pár perc múlva egy katolikus templom előtt találtam magam. Mondtam, hogy igazán kedves, de én egy buddhistába akarok menni. Elkerekedett a szeme, de szívesen elvitt egybe. Mint kiderült, ők nem úgy mondják hogy templomba menni, hanem Buddhához menni. Na ja, ebben a vallásban nem a ház és az egyház számít, hanem a személy akihez imádkoznak. 

Itt éppen egy szertartás közepébe csöppentem. Zenekar játszott, és szerzetesek csoportja imádkozott Buddha előtt. Vettem egy csokor füstölőt, és elhelyeztem három külön edényben, a füstölő árus útmutatása szerint. A tiszteletadás után aztán persze átmentem turistába, és levideóztam-fotóztam a szerzeteseket. Chom szerint ritkán van ilyen zenés-énekes esemény, úgyhogy szerencsém van. Úgy látszik, Buddha ezzel viszonozta, hogy benéztem hozzá.

Köszönöm!

Buddha meglátogatása után Chomra bíztam magam, és elvitettem magam egy étterembe. Bár éltem a gyanúval, hogy egy cimbijéhez visz – így is lett. A hely színvonalas volt, a főétel azonban csapnivaló, sovány vigasz volt a desszertnek felszolgált kókuszos banánleves. Itt már kezdtem gyanakodni, hogy nem biztos, ha hülye turistaként egy taxisra bízom magam, bármilyen jó fej is. A későbbiek aztán be is bizonyították ezt.

Az úszó falu

Mivel én kértem hogy nézzük meg a napnyugtát, Chom kivitt a halálba, 15 km-re Siem Reaptól egy tóhoz. Ott tisztázódott a félreértés, hogy nem Angkorhoz visz ki napnyugtát fotózni, hanem a tóhoz, és átmehetünk az úszó faluhoz. Na jó, mondom, legyen. Megyek  jegyet venni, mondja a jegyárus, 40 dolár. Heee???? Hajszálra voltam tőle hogy visszavitessem magam, de ha már ott voltam, legyen.

Az élmény tényleg páratlan volt, bár a 40 dodó is k…a sok érte. Korrektnek tűnt mindemellett a dolog, számlát is adtak a 40 dodóról, rendes hajóállomásról indultak, és egy cég üzemeltette a hajókat. Sok egyenruhás eladó is volt és rengeteg turista – de azért akkor is. 40 dodó az 40 dodó.  Itt viszont Chom egy haverja várt, aki a hajójával kivitt, egyedül csak engem. Kimásztam a  hajó elejére, hatalmas élmény volt, amikor a hajó orra előttem hasította az óriási Tonle Sap-ot.

A kapitány és az első tiszt

Tehát valszeg ezért volt ennyi az út, mert egyébként a netről kiderült, hogy csak 20 dollár. De azért akkor is, Chom, a jó khmer nénikédet...

Az úszó falu egy halász falu a Tonle Sap tavon – ebből ered az ugyan ilyen nevű folyó is, ami Pnomh Penh-en is keresztül folyik. Ez egyébént egy trükkös folyó, mert áradáskor a Mekong megfordítja a folyásirányát, és akkor visszafele folyik a víz a tóba. Érdekes. Ez az óriási, 16 ezer négyzet kilométeres tó tart el 3 millió főt, és a Wikipédia szerint a kambodzsaiak fehérje bevitelének 60%-a valamilyen módon a tóhoz köthető. Úújabb ééérdekes adat! Iván, megjegyezted? :)

Úszó falu - főutca

Amellett, hogy nyilvánvalóan lehúztak 20 dollárra, a falu óriási élményt adott! Csónakokra és cölöpökre épült házak a vízen, itt élnek emberek százai. És nem ám a víz mellett, hanem keményen 10-15 percnyi motorcsónak útra a parttól!! Itt még a szomszédhoz is csónakkal ugornak át az emberek. Villany csak egy-egy házban volt, ott ment a tévé, gondolom itt még aktívan él a szomszédnál tévézés hagyománya. A gyerekek úszó iskolába járnak, aminek még egy úszó tornaterme is van – ottjártamkor éppen fociztak a srácok. A lakók mind nagyon egyszerű körülmények között élő halászok, így láttam amikor este a halászhálókat varrták, főztek, dolgaikat rendezgették.

A naplemente megnézése után (persze, pont akkor borult be, egész nap hétágra sütött…) visszamentünk a faluba, ahol véletlenül volt egy étteremmel egybekötött szuvenír bolt. Ez egy kicsit elvett az úszó falu varázsából, de hát nekik is élni kell valamiből.  

Kislány a háztetőn - Chong Kneas úszó falu

Vacsorára nem bíztam magam Chom-ra, a szálloda éttermében vacsoráztam. Egészen kitűnő dolgokat: egzotikus zöldségekkel megpakolt ráklevest, és valami fantasztikusan finoman fűszerezett kókuszos currys csirkét. A kambó konyha igazán kitűnő, más mint a thai. Sokkal kevésbé csípős, inkább a lágy visszafogott ízek jellemzik. A tegnap vacsorára evett halas Amok is ilyen volt, ott a kókuszos lé mellett valami isteni fűszer volt, úgy éljek holnap kifaggatom a szakácsot, mi az. A fizetéskor épp egy rendőr fejezte be előttem a vacsoráját és ment kifele – kérdeztem az egyébként roppant udvarias pincért, hogy elfogad-e thai baht-ot. A rendőr megállt a srác mögött, az hátrasandított, és közölte, hogy jajj szorri, de itt a baht nem jó pénz.

Persze, csaptam a homlokomra magamban, most éppen fasírtban vannak a thai-okkal, nem szeretik egymást valami vita miatt. Ettől függetlenül Chom elfogadta a 100 baht-ot a fuvarért, de az ő háta mögött nem is állt egy rendőr.

Holnap reggel korán kelés, 4:30-kor indulok Chom-al napnyugtát fotózni, utána Angkor, este pedig tradicionális khmer tánc. De jó előre pontosan lebeszélem vele a feltételeket mindenről, mert nem akarok még egy 40 dolláros beugróba belefutni. Elég volt egy lehúzás egy útra.

Rolex vásárlás, és Kambodzsa

Mivel a kambodzsai szállásomon használhatatlanul lassú az internet, ezért utólag posztolom be az élményeket. Most leírom Word-be, amíg még frissek az élmények.

Tehát: vasárnap délelőtt egy gyors vásárlást zavartam le a bangkoki MBK-ban. Mivel akkor még teljesen meg voltam kavarodva az időeltolódástól, nem bírtam kiverni az ágyból magam korábban 9 óránál. Ennek az eredménye az lett, hogy csak 10 után indultam el a Facebook-on kapott tipphez, az MBK bevásárló központba. Mivel az út 1,5 óra bangkoki szállodától a belvárosig, ezért igen, nagyon-nagyon ki voltam számolva. Igazából ahogy megérkeztem az MBK-ba, futottam egy gyors kört, és már indulhattam is vissza. 

Ez a bevásárló központ viszont nem hasonlított a Siam Centerben megismert puccos csillogó nyugati stílusú központokra. Ez egy kulturált keretek közötti,5 szinten elterülő vásár volt, ahol klasszikus boltok is voltak. Itt egy órás standon megpillantottam egy Rolex katalógust. Rákérdeztem, és igen, volt neki Rolexe. Persze mind másolat volt, a pult alól vette elő a néni őket. Kinéztem egy Oyster Perpetual órát, ami – mint utólag utánanéztem – úgy 5-6 ezer dollárba kerül eredetiben. A kínált 1800 baht-os árat sikerült lealkudnom 1200-ra, így kb 8 ezer Ft-ért a birtokomba vehettem a híres thaiföldi másolt órák egyikét. Ezekről jót is, rosszat is hallottam, meglátjuk hogy az enyém hogy muzsikál. Most tehát már van egy Rolexem. 

Ez után őrült vágtában visszamentem a szállodába, ahol már diszkréten érdeklődtek, mikor óhajtok kijelentkezni, mivel délután 1 óra is elmúlt. Nem kellett kétszer mondaniuk, úgy húztam el a reptérre, mint a csík.

Kifele ugyan az a problémás thai ügyintézés volt, mint befele, csak kisebb sorral. A repülés sima út volt, az Air Asia kellemes meglepetést okozott. Még ajándékot is kaptam tőlük, egy cég logós törülközőt és felfújható fejpárnát. Valszeg annak tudható be a kedvességük (más senki nem kapott), hogy én vettem meg egy nap alatt magamnak és az egész családnak a repjegyeket, összesen négy oda-visszát.

Pnomh Penh felé érve az összes utastársam – mind farangok – az ablakra voltak tapadva. Ilyet tényleg ritkán látni, valószínűleg most voltak ők is először Kambodzsában.

A belépés érdekes volt: egyrészt nem vittem tollat a vízumigénylő kitöltéséhez, és az egyik kambó határőrtől kértem egyet. Elkezdtem tölteni,közben még két kollégája odajött és nézte, mit írok. Nem tudom mi volt ilyen érdekes, de frankón zavarba jöttem, hogy három határőr nézi fél méterről a produkciómat.

Másrészt pedig az országba érkezésem után 20 perccel meg is vesztegettem egy határőrt. A dolog úgy történt, hogy a vízumigénylőhöz kellett volna egy fényképet hoznom. Ez nálam nem volt, mondom a határőrnek, nincs. Azt mondja, akkor ez száz baht lesz – és miután odaadta a pénzt, kiikszelte a fényképem helyét.

Ott jöttem rá,hogy ez zsebre ment, amikor az útlevél ellenőrzéskor bele kellett nézni egy digitális kamerába, és szépen lefényképeztek. Tehát teljesen felesleges a vízumfénykép, csak egy ürügy a lenyúlásra. A vízum kiadása is érdekesen történt: az utasok körbeállták a vámosokat, akik mint régen az orvosnál, név szerint szólították az embereket. Akit szólítottak, az kilépett a sorból, odaadta a 20 dolláros vízumpénzt, és megkapta az útlevelét. Ázsiai stílus.

Pnomh Penh – na, ez aztán egy érdekes város! A reptérről befele először megdöbbenti a külsőségek alapján történő vélemény alkotáshoz szokott európai szemet a kambodzsai valóság. Még az enyémet is, ami pedig több havi Bukaresten edződött. De Pnomh Penh külvárosa bőven üti Bukarestet is. Sokkal lepusztultabb és kaotikusabb mint Thaiföld, és teljesen máshogy lepusztult mint egy európai város. De ezt viszonylag gyorsan megszokja az ember szeme, ma már fel sem tűnt.

Mint kiderült, pont jókor érkeztem: most van a 4 napos „Hajó fesztivál”, amikor a Tonle Sap folyón hajócsapatok versenyeznek napokon keresztül.És ezért az eseményért fél Kambodzsa vidéki lakossága feljön Pnomh Penh-be. Ennek az eredménye valami elképesztő, hihetetlen káosz és forgalom az utcákon. Mindenfelé robogók, robogók és robogók, néha egy-egy tuktuk, ritkábban pár autó. Ez a legnagyobb nemzeti ünnepük, majd próbálom kideríteni milyen gyökerei vannak. De az tény: teljesen meg vannak őrülve ezért a hajóversenyért.

Forgalom Pnomh Penh-ben

Ma eltöltöttem pár órát délelőtt és este sötétedés után is az utcákon, mert ez valami egészen hihetetlen élményt adott. Ilyet még soha nem tapasztaltam: mindenhol gyalogosok hömpölyögnek, a nagyobb utakon pedig motorosok tömegei mennek fel és alá. Egy tűzijátékot is sikerült elcsípnem, és a Tonle Sap-on óriási, kivilágított figurák hajóztak fel és alá. Az éjszakai piacon pedig mindenhol zenés standok dübörögtek, és volt egy színpad is, ahol valamilyen kambodzsai népi játékot adtak elő. Természetesen mindenhol utcai árusok, a cipőtől a ruhánát a kajáig mindent árultak. Az összes étterem és kocsma nyitva, szerintem a nemzeti kambodzsai jövedelem egy egész százalékban kifejezhető része cserél itt gazdát egy ilyen hajó ünnepen. Ez a harsány ünnep, az utcákon hömpölygő ünneplő százezrek tudták csak kimosni az emlékeimből a Tuol Sleng és a Killing fields borzalmait, főleg a gyerekek fáját…

Délelőtt lekéstem a királyi palota nyitva tartását, bár 11-ig tart program szerint nyitva, de 10:32-kor már bezárták a kapukat. Megunták az őrök, pihenni akartak. Kambodzsai munkatempó.

Kambodzsai Nemzeti Múzeum

Ez viszont lehetőséget adott arra, hogy elvegyüljek a délelőtti hajóversenyek forgatagában. Mászkáljak a helyiek között, fotózzak, megnézzem a kambodzsai nemzeti múzeumot, és életemben először sült békát egyek.

A mászkálásról és a kambodzsai nemzeti múzeumról a képek tanúskodnak. A béka pedig finom volt, valahol a csirke és a hal közé helyezném. A béka után felszolgált kicsit csípős, ismeretlen gyümölcsökkel és tésztával megpakolt leves pedig valami egészen hihetetlenül finom volt. (Itt ugye a levest az étkezés végére szolgálják fel, először a főételt eszik és utána jön a leves.) Teljesen ismeretlen fűszerekkel és ízekkel találkoztam, de majd elaléltam a gyönyörűségtől, annyira jó volt.

Béka - a hasamban brekegett

Tuol Sleng és Killing Fields: erről most nem írok, nem szeretném felidézni azt, amit két whisky és az ünneplő tömegben mászkálás úgy-ahogy feledtetni tudott.