Új élet Új Delhiben

Blogolás reloaded

Ez a pillanat is elérkezett, több mint két év szünet után ismét folytatom a blogot. Ez idő alatt persze voltam itt-ott a világban, de valahogy belefáradtam, vagy inkább beleuntam az elmegyünk megnézzük megkóstoljuk aztán keresünk pár poént és írunk róla vicceset stílusú írogatásba.

Más jellegű posztok lesznek itt,ezért aki azzal a szándékkal kezdte el olvasni ezt az oldalt, hogy majd az esti sör mellett jókat fog kacagni azon hogy Rakesh és Kumar milyen mókás akcentussal próbál beszélni angolul, vagy a száriba öltözött Varshika mennyire vicces grimaszt vág amikor megeszi a kétmillió Scoville erősségű chilli paprikát, aztán mint minden valamire való bollywoodi filmben, a végén mindenki táncol - nos akkor az valószínűleg csalódni fog.  

Elsődlegesen a tapasztalatok, élmények megosztása lesz a posztok célja, de kevésbé arckoskodó, hatásvadász jelleggel, ahogy  - szerintem - azt korábban tettem. Megpróbálok a körülöttem lévő indiai valóságból képet adni az otthon lévőknek, úgy ahogyan azt én tapasztaltam. Holott jól tudom, egy ilyen blog a valóságnak csak halovány képmását tudja visszaadni. Monitoron olvasva nagyjából hasonló lehet az élmény, mint a tinédzser korunkból ismert vicc szerint kívülről nyalogatni a lekváros üveget.

Új élet Új-Delhiben

Már több mint két hét telt el azóta, hogy a bécsi reptér betonjáról felemelkedve magam mögött hagytam Európát. A mai a tizenötödik nap amit Új Delhiben töltök. Egy vakáció esetében ennyi idő után már nehéz szívvel kezdünk gondolni a közelgő visszatérésre a mindennapi élet körforgásába, az esetemben azonban csak most kezdenek majd igazán elkezdődni a dolgok, hiszen a jelenlegi tervek szerint az elkövetkező fél évet-évet minden valószínűség szerint Indiában fogom tölteni, ha alapvetően nem is Delhiben. Azt persze már az első két hétben megtanultam, hogy errefelé nagyon csínján kell bánni a dolgok tervezésével, és hogy itt Indiában a mindent sémákra és tervekre osztó európai gondolkodást szépen el lehet felejteni. A dolgok errefelé többnyire alakulnak valahogy, hol az elképzeléseink szerint, hol másképpen, az ember pedig szépen tudomásul veszi a folyton változó körülményeket, és alkalmazkodik hozzájuk. Csak ilyen üzemmódban lehet élni, és működni itt.

Ezt mindjárt ideérkezésem után megtapasztaltam, amikor kiderült hogy a kis himalájai városkában zajló iskola építési projektbe nem tudok csak valamikor október elején becsatlakozni, mert az építkezés fő szervezője, egy rendkívül nagy tiszteletnek örvendő tibeti buddhista apáca, jelenleg Európában van adomány gyűjtő úton és csak októberben fog visszatérni ide.  Ez rögtön egy komolyabb változás volt az előzetesen tervezetthez képest, amihez alkalmazkodnom kellett puffogás és morgolódás nélkül, türelemmel. Egy hónap ide vagy oda, errefelé nem igazán sokat számít, nekem pedig a helyiek ritmusát kell követnem. Meg aztán egy hónap még az itteni lelassult életvitel mellett is gyorsan lepereg. Így aztán ezt az egy hónapot a jelenlegi szállásomon, a KIBI-ben (Karmapa International Buddhist Institute) töltöm el, ami egy külföldiek számára épített és üzemeltetett felsőoktatási intézmény, ahol a hallgatók tibeti  buddhista filozófiát, történelmet, tibeti és hindi nyelvet tanulnak, majd diplomáznak belőle. Persze én nem vagyok diák, csak vendégként tartózkodom itt. A napjaimat reggeli séták, némi testmozgás (meditáló kollégáknak: ngöndro :) )  meditáció, közös étkezések, olvasás töltik ki,  alkalom adtán pedig az itt tanuló nyugatiakkal bandázunk. Néha-néha azért turistáskodom is egyet, de ezt is a helyi viszonyokhoz igazodva szigorúan spontán módon - az eddigi két kirándulást is csak röviddel az indulás előtt találtam ki.

Így most itt ülök Új Delhiben a Karmapa Institute folyosóján egy rozoga asztal mellett egy még rozogább széken, ujjaim ütemesen kopognak a laptop billentyűzetén. Közeledik az este, enyhül a forróság - ma 36 fok volt nap közben, holnap délután 37 fok is lesz. Szervezetem elkezdett alkalmazkodni az időjáráshoz, jobban bírom már a párás hőséget mint az első napokban, a kezdeti napi 3-4 póló helyett már csak 2-t fogyasztok. Ha elindulok a környékre vásárolni vagy mosodába, nem azonnal kezd patakzani rólam a verejték mint kezdetben, hanem csak pár perc után pöttyöznek ki az első izzadtság cseppek. Ez jó, már kezdett megrémiszteni az egy évre előre várható mosoda költség.

De a hőháztartásom működésének ismertetésénél nyilván izgalmasabb kérdés, hogy mi is történik itt körülöttem?  Elvégre ez lesz a fő feladata ennek a blognak, elmesélni az érdekesebb tapasztalatokat, benyomásokat, történeteket, amelyek az előttem álló hónapok alatt érnek. A blogom jó hagyományaihoz híven a posztok továbbra is főleg a rokonaimnak, barátaimnak, ismerőseimnek szólnak.  A blogolás mellett vezetek egy részletes naplót is, ami kettős célt szolgál, egyrészt terápiás jelleggel segít feldolgozni az eseményeket, másrészt pedig egy részletes beszámoló minden egyes napomról.

Miért pont India?

Mert miért ne! Erre a kérdésre részletesebben egy másik posztban fogok válaszolni - talán.  De azért az esetleg ide tévedők kedvéért dióhéjban: rövidesen egy himalájai kisvárosban, Kalimpongban fogok segíteni egy iskola felépítésében. Mindezt azért, hogy a helybeli gyerkőcök több eséllyel indulhassanak az életben, és felnőve diploma, nyelvtudás birtokában nekik is jobb munkájuk,  jobb lakásuk, autójuk, kevesebb szabadidejük, stressz betegségeik, elsilányult emberi kapcsolataik és méretes adósságuk lehessen. ;) Ez eddig ugye nettó idealizmus amit természetesen semmilyen racionális képlettel nem lehet igazolni, mégis nagyon fontosnak tartom, hogy most egy ideig általam jelentőségteljesnek tartott dolgokkal töltsem a napjaimat, no és nem utolsó sorban 15 év után kiszakadhassak végre a nemzetközi nagyvállalatok (szép magyarosan multik) világának embert próbáló taposómalmából.

Incredible India

India rengeteg dologra megtanítja az embert. Ez a fantasztikusan izgalmas ország az összes érzékén keresztül egyszerre támadja az embert. A látvány, a hangok, a szagok és az illatok, az ízek, mind-mind gyökeresen eltér attól amit otthon tapasztalunk. Másfél évvel ezelőtt, első látogatásom bevallom, sokkoltak a látottak, de ezzel szinte mindenki így van, aki először érkezik Indiába. Pedig első utam előtt már többször is jártam Ázsiában, mégis teljesen mellbe vágott amit itt tapasztaltam. Második alkalommal, idén márciusban kevésbé volt markáns az élmény, mostani érkezésemkor pedig már pontosan tudtam, hogy vagy belesimulok ebbe a milliőbe, elfogadom olyannak amilyen, a részesévé válok és megkeresem az értékeset benne - vagy jobb, ha azonnal veszem is a jegyet visszafelé.

 A legtöbb európai ember egyáltalán nem szeret a komfort zónáján túl lépni, és ez sajnos rám is igaz. Ragaszkodunk a megszokott, jól ismert, kipárnázott kis világunkhoz, India azonban nem engedi ezt. A bőröndben az úti holmin kívül jó nagy adag nyitottságot is szükséges magával hoznia az utazónak, amikor kilép a repülőtér kapuján. Persze az Indira Gandhi International-ről lehet limuzinnal is távozni az itt is szép számmal jelen lévő ötcsillagosok zárt világának valamelyikébe, és a légkondicionált utastérből a lesötétített ablakon keresztül kultúrborzongani a látottakon. De az nem az igazi India,  azt bárhol meg lehet találni a világon, azért nem érdemes idejönni. Ami viszont az India utazó első számú törvénye (azon kívül, hogy aki csapvizet iszik azt elviszi a mentő) az az, hogy itt a hétköznapi életben bizony totális csődöt mond a mindent sablonokhoz igazító és méricskélő európai felsőbbrendűségi tudat és sznobizmus, a világot a jó-rossz, szeretem-nem szeretem, kisebb-nagyobb-mint viszonylatokban meghatározó nyugati gondolkodásmód. Itt senkit nem érdekel, hogy a dolgoknak hogyan kellene kinéznie vagy működnie bárki szerint is. Itt el kell fogadni, hogy a buszon hangosan böfögni ér, az utcán köpködni dettó, a szemetet eldobni nemzeti sport és nem összeszedni szintén. A számos helyen folytonossági hiányosságokkal küszködő útburkolat bizony finoman szólva sem tökéletesen simul a sokszor fél méterre magasabban lévő girbe-gurba járdaszegélyhez, az építési törméleket általában az út szélén hagyják, majd azt benövi a gaz, amit az utcákon szabadon csatangoló tehenek fognak lelegelni, esetleg még rá is heverednek. Otthoni szemmel nézve a legtöbb dolog elhanyagolt, rissz-rossz, osszegányolt, összeheftölt, lóg, rozoga, koszos. Az is igaz, hogy egy svájci vagy német turista több mint valószínűleg Magyarországról is ugyan ezt gondolja...  El kell fogadni, hogy fehér bőrűként a koldusok, utcai árusok és tuktuk sofőrök számára automatikusan mozgó fehér pénzeszsáknak tűnünk, és egy pitbull terrier szívósságával fognak körülöttünk zsongani és velünk tartani, akár kilométereken keresztül is szólongatva minket, rángatva a karunkat és kínálva a sokszor borzasztóan egyszerű portékájukat. Különösen igaz ez jól táplált fehér bőrüként, a pocak errefelé a jólét messziről ordító biztos jelének számít. 

Bár pocak dolgában bajban leszek, a napi 1 óra reggeli előtti mozgás, a sokkal kevesebb és főleg vegetáriánus étkezés jótékony hatásait már kezdem látni és érezni. (Húst enni errefelé olyan, mint orosz rulettet játszani tele tárral. Tutira megszívod.) Úgy néz ki 1-2 hónapon belül kell vegyek egy jó vastag és látványos fukszot amit a pólón kívül fogok hordani, ha azt akarom hogy továbbra is menőnek tűnjek... :) 

 A rendszeres szemét szállítás nem megoldott, az utcai szemétgyűjtők környékén száz méterekre érezhető penetráns bűz terjed, és mégis élő emberi roncsok turkálnak benne. Az utcákon az elképzelhető leg lehetetlenebb helyeken emberek élnek és laknak kis műanyag sátrakban, szurtos kis gyerekek rohangálnak tehenek és autók között,  koldusok mutogatják látványosan a szörnyű sérüléseiket. És mindezeket az európai szemnek leginkább szembeötlő dolgokat körbeveszi az indiaiak hömpölygő tömege (1,3 milliárd ember Indiában és ebből 20 millió Delhiben, helló) a mozgó árusok, kis bódék és nagyobbacska üzletek kusza tarkabarka sora, a fűszeres illatokat árasztó és mindenfajta ételeket készítő kordék és standok.   

Egy fontos dolgot értettem meg az első két hét alatt. Talán mert ennyi idő kellett, hogy lemálljon rólam a hosszú évek alatt lerakódott sznobizmus és felsőbbrendűségi máz. Az első India-élmények még többnyire mindenkiben azt az érzést keltik, hogy "uram isten, hogy élnek ezek, és mi mennyivel jobbak is vagyunk ezeknél".  Pedig az út szélén málladozó papucsban reménytelen portékáját kínálgató árus és saját magunk között voltaképpen egyetlen különbség van: a neveltetés, a környezet és az oktatás  ami nekünk megadatott, neki pedig nem.  E nélkül, ha ide születünk, mi is pontosan ilyen út szélén gajdoló árusok, vagy a porban autógumikkal játszadozó gyerekek lennénk, mert valójában semmi de semmi különbség nincs közöttünk és az itteniek között. Ugyan úgy nevetnek ha boldogok és sírnak ha fáj valami, ugyan úgy születnek és meghalnak mint mi, a kettő között pedig próbálnak némi boldogságra szert tenni, és elkerülni a rossznak tartott dolgokat.

És mindettől a fülledt, teljesen más szabályok szerint élő és működő, kaotikus ázsiai forgatagtól akár alig pár tíz méternyire sokszor egy teljesen más világ kezdődik. Óriási, európai szemmel is nagy bevásárló központok emelkednek ki a földből, ahol a biztonsági őrök és fémdetektoros kapuk hadán át jutva a légkondicionált, márvány padlós csillogó folyosókon mosolygós, jól táplált, szépen öltözött és divatos illatokba burkolt indiai férfiak és nők tömegei korzóznak a világmárkák csillogó üzletei között, okostelefont és tabletet vásárolnak, food court-ban tömik magukba a hamburgert vagy pizzát, és láthatóan minden különösebb fejfájás nélkül szórják a pénzt. Ez egy másik India,  ahol a vendég előtti ajtó nyitásra külön ember van minden üzletben, aki annyiszor köszön ránk mosolyogva ahányszor ki és be sétálunk, a boltokban valóban mindent kapni amit az otthoni legjobb üzletekben is, sőt olyan design márkák üzletei is fellelhetők ezeken a helyeken, amik otthon csak elvétve vagy egyáltalán nem. A fizetős egészségügy virágzik, a kórházak egyszerűen fényűzőek és olyan gördülékenyen működnek, amiről otthon álmodni sem mernék. Ez a felsőbb kasztok Indiája, ahová a bőrszíne, no és a pénze alapján automatikusan belépőt nyer az európai utazó. (Az Indiát gúzsba kötő kaszt rendszerről még lesz szó később!)

Nagyon röviden tehát így foglalható össze mindaz amit két hét alatt Új Delhiben rám ragadt a mindenhol jelen lévő finom poron kívül. Ezek a saját személyes benyomásaim, másoknak ettől eltérő élményei lehetnek. És természetesen ne higyjetek el semmit abból amit mondtam, gyertek el és tapasztaljátok meg magatok! :)

 

Balkáni kalandok és ízek

Koszovóban jártam, szép albán lányt láttam

A négy napos ünnepet a budapesti tüntetés-özön helyett valami kellemesebbel akartuk tölteni, ezért elutaztunk a Balkánra. Egészen pontosan a 3 éve függetlenedett Koszovó volt az elsődleges célpont, és mellette érintettük odafele Szerbiát, majd hazafele Albániát, Montenegrót, Boszniát, és Horvátországot.

Nem politizálok a blogon, de bármennyire is teljes szívemmel rühellem a magyar politikai elit mindegyik oldalánk teljesítményét, attól is csömöröm van már, hogy következetesen tüntetésekkel borítják be a nemzeti ünnepeinket. Amikor először megtanulunk a saját ünnepeinken nem az ellentétes oldal elásásával foglalkozni, hanem a pitiáner pillanatnyi érdekeket félretéve méltósággal, közösen emlékezünk azokra akikre olyankor kell, na akkor kezd majd jó útra térni az ország. De tartok tőle, hogy nem hajam marad addigra, amire ez bekövetkezik....

  Szóval Balkán-körút... Úgy indultunk neki, hogy pár jópofa kalandban lesz részünk a Balkánon, és az ottani jellegzetes viszonyokhoz képest igyekszünk jól érezni magunkat - ehhez képest egy olyan permanens élmény-zuhatagban volt részünk, amiről álmodni sem mertünk!
Most több mint egy hét után sem egyszerű feladat összefoglalni azt a rengeteg impulzust és élményt, ami a 4 rövidke nap alatt minket ért. Egyenlőre csak az útról készült videót teszem ki, és később bővítem egy részletesebb leírással a posztot - talán.

Címszavakban a Balkán-körútról - mi az, amit biztosan emlegetni fogunk még egy ideig:

- A másfél órás sorállást Röszkénél, mert leállt a magyar határőrök rendszere.
- Azt, hogy szerbia keleti felén, a koszovói határhoz közel a magyar rendszámú autóból kiszállva, angolul-németül próbálkozva a szállodákban sehol nem voltak hajlandók szállást adni nekünk, a láthatóan félig vagy éppen teljesen üres szállodákban sem, így alvás nélkül mentünk le Koszovóig.
- A szerb-koszovói határon a szerb checkpointon az egy órás szopoldát, és azt hogy személyivel kiléphettünk Szerbiából, hiszen az nekik nem határ - majd a határ koszovói felére érkezve vettük elő az útlevelet.
- A 30 eurós biztosítást, mivel Koszovó nem része az európai zöldkártya egyezménynek (ami szerb rendszámú autókra 50 euró, csak hogy a régi szerb-albán barátságot tovább erősítsék)
- A biztosítási ügyintézőt a határon, aki megkért, hogy vigyük már be kocsival Pristináig mert lejárt a munkaideje, majd egy perc után arról érdeklődött, hogy lehet EU-s útlevelet szerezni?
- Az elképesztő hangulatú partyt a Maroon Pub-ban Pristinában, ahol a helyi maffiózó aranyifjakkal buliztunk albán nemzeti rock slágerekre, és ahol a bulinak a benyomuló rendőrök vetettek véget.
- A meglepően csinos albán csajokat, akik számára minden, ritkán előforduló nyugati turista az érdeklődés tárgya, és az ígéret földje. :)
- A feledhetetlen koszovói közlekedési pillanatokat: a hegyi szerpentinen éjszaka mindenféle világítás nélkül vészvillogóval haladó kisteherautót, vagy a csutka felnin szikrázva vontatott lerohadt csotrogányt.
- Az autó szerint 50 km-re elég üzemanyaggal megtett 80+ km-t, aminek a végén permanensen 0-t jelzett a műszer.
- A felvett balkáni közlekedési stílusban dupla záróvonalon kövér gázzal sorelőzést az igazoltató, és a pofátlanság láttán szájukat tátó albán  rendőrök orra előtt.
- A csak térképen létező főutat az albániai Shkoder és a montenegrói határ között, majd
- a lezárt határt a montenegrói oldalon, amikor fordulhattunk vissza Albániába némi földutas élvezkedésre.
- A montenegróban minket leállító rendőrt, aki hevesen ismételte: "Speed, speed!" mi meg mondtuk, hogy nálunk semmiféle speed nincsen, nem élünk ilyen cuccal. :))
- A Tara canyon körüli szerpentineken 1200 méteren a spontán kőeltakarítást az útrol kőomlás után
- A méteres hófalak és sziklába vájt alagutak közötti, lavinával és kőomlással tarkított szerpentinezést.
- Az ultraszar szarajevói szállást, ahol bosszúból megpiszkáltuk kicsit a wifit :)
- A szarajevó belvárosa mellett lévő óriási temetőt, ahol a háború civil áldozatainak egy része nyugszik.
- A teljesen abszurd és hihetetlen eseményt, amikor Boszniában a szétlőtt-kiégett házak között, az éppen lángoló és füstben úszó erdőben vezető országúton a pont elénk dőlt egy fa

Nos, a fentiekből rövid ízelítőt ad ez a kis videó:

Koszovói eszem-iszom
Mostanában kialakult szokásomat követve, zárásképp pedig egynehány étel a balkáni specialitások közül. A balkáni konyhát és ételeket nem kell különösebben leírnom, hiszen majd' mindenki járt már a szomszédos Szerbiában, Bulgáriában, avagy Török/Görögországban, de még az all time favorit Horvátba' is fellelhető jó pár ezek közül.
Mindenfajta előzetes tájékozódás és guglizás nélkül is, véleményem szerint a sok évszázados török megszállás hagyta rajta az alapvető lenyomatát a balkáni országok konyháin, természetesen a helyi specialitásokkal kiegészülve. (Pl Albániában rengeteg az olaszos étel, jól is csinálják, ez a közeli, és az albán történelemben is igencsak aktív Itália hatása)
Ezt az érvet persze ne túl sokat hangoztassátok arrafelé, mert esetleg egy AK47 csövével nézhettek farkasszemet valamelyik vérmesebb országban. Természetesen akárhol vagyunk is, a muszaka ősi albán, vagy görög, vagy török nemzeti étel.  Hogy az isteni koszovói köftéről már ne is szóljak!

Egyik kedvenc hazai bloggerem szerint arrafelé a konyhaművészetben egy egyszerű fő szabályt követnek: az emlős állatok húsa arra való hogy valami rácson megsüssék, oszt jónapot. :) Nos, jó fűszeres húsokból nem is volt hiány, mi pedig szemérmetlenül ki is használtunk minden kínálkozó lehetőséget.

Tabouleh - libanoni kaja Pristinában

Átlagos steak Pristinában

Hús trutyival és kukoricakásával Pristinában

Igazi török kávé Szarajevóban

Valami spéci boszniai grillezett hús volt Szarajevóban, isteni!

"Bosnian sword" fantázianevű saslik, állítólag jó volt

És ide jön még egy fantasztikis Prizren-ben elpusztított grill vegyestál képe is, de azt majd pótolom, ha visszaszereztem apám fényképezőgépének memóriakártyáját.

Indokínai turmix

Tádáám, kedves hölgyek és urak, fiúk és lányok, kicsik és nagyok - két és fél nap hegesztésének eredményeként megszületett a képes-zenés összefoglaló videó a 3 hetes indokínai túráról.

Vietnámiak, kínaiak, thaiok, laók, minden amit esznek-isznak-építenek, ahogyan hétköznapjaikat élik, ahogy halnak és ünnepelnek - szóval mindez belesűrítve egy 10 perces videóba, alaposan megfűszerezve jó sok helyi, vagy helyi gyökerű zenével.

És az ahogyan sejthető volt: már a videó készülte alatt eldőlt, hogy még mindenképpen vissza fogok térni ide, hiszen három hét alatt csak a felszínét karcolhattam ennek a fantasztikus világnak. Elsősorban a városokon kívüli fel nem fedezett tájak érzéséért mennék: a lépcsőzetes rizsföldekért, az Isten háta mögötti laoszi hegyekért és vízesésekért, a Ha Long öbölért, a Hue-i császárvárosért, Hoi An-ért, Da Lat-ért, Chiang Mai-ért, na és a másik kalandos úticélért, Burmáért. :)

I

 

A klip HD minőségben lett feltöltve, ezért érdemes teljes ablakban nézni! (YouTube ikon a videó alján, "watch on Youtube", vagy a videó tetején lévő linkre kattintani)

Enni Indokínában

Előétel

Még mindig nem jutottam el odáig, hogy értelmes, összeszedett képes-videós összefoglalót csinálják a pont tegnapelőtt egy hónapja kezdődött indokínai túráról. Magam sem értem az okát: többször nekivágtam a képek válogatásának, aztán valahogy mindig elsodornak az emlékek, és mosolyogva nézem sorjában a képeket és a videókat, mindenféle válogatás nélkül, csak magamnak.

Egy tematikus evés-ivási posztot már az út elején gonoszul kigondoltam, ezért ahol lehetett, szorgosan fényképezgettem is az ételeket. 

Persze, mivel nem vagyok gasztroblogger, ezért nem szabad várni tőlem itten olyan emelkedett és kifinomult verbális ízlelőbimbó csiklandozást az alapanyagok pontos leírásával, az elkészítés módjával, és az ízek harmonizálásával kapcsolatban amitől már a puszta sorok olvasásától megindul az olvasók nyálelválasztása. Nagyjából képek sorozatát fogjátok látni, amin maximum az étel helyét és idejét tudom megnevezni, na és azt a teljesen szubjektív véleményt, hogy nekem ízlett-e vagy sem?

Főétel

Az indokínai konyháról azt a nagy büdös általánosítást tudom mondani, hogy tényleg olyan, mintha az indiait és a kínait összekeverték volna. :) Persze, az igazi kínai konyhát nem ismerem, mert még sosem jártam arra, az az MSG-ben úszó förmedvény amit nálunk kínaiként eladnak, pedig szóra sem érdemes.

Ázsiai konyhaként természetesen itt is mindenhol dominált a rizs, hazatértem óta nem is bírok ránézni, és szerintem ez egy ideig még így marad. De a megkóstolt háromféle konyha azért némileg különbözött egymástól. Thaiföldön a legtöbb étel a legtöbbször törvényszerűen igazi fejlerobbantós, erősen csípős, fűszeres volt. A laó konyha már ennél egy fokkal-, a vietnámi pedig már sokkal kevesebb fűszert használt. Illetve kevésbé takony-nyál összefolyató erősségűeket. Vietnámban ezen kívül már erősen érződnek a kínai hatások - hiszen Vietnám ezer évig kínai uralom alatt volt -és általában lágyabb a fűszerezésük is. Több olyan kínai ételfajtát ismertem fel itt, ami Laoszban és Thaiföldön nem volt, ilyen pl  tavaszi tekercs. A vietnámi levesek is inkább kellemesen egzotikus ízűek voltak, nem akarták egyetlen lendületes svunggal kirobbantani az agyamat a helyéről, mint mondjuk egy igazi thai leves, ami  egy vérbeli muay thai harcosként rugdalja az ember ízlelőbimbóit még egy darabig az elfogyasztása után.

Ami viszont Vietnámban és Laoszban is közös volt, az az, hogy a francia gyarmati múlt gasztronómiai örökségeként általánosan elérhető a kenyér. Méghozzá többnyire a friss ropogós baguette, nem szivacsos szeletelt kenyerek, amit a thai szállodákban tesznek ki a farangok kedvéért.  Több helyen láttam ezekben az országokban pékséget is, ahol fantasztikus kenyérillat terjengett, és a helyiek és bőszen vásárolták is a termékeiket. Persze a szénhidrát bevitel alapvető formája azért errefelé még mindig a rizs.

Vajon miért van az, hogy minél délebbre megyünk, annál jobban fűszeresek az ételek? Nem elég nekik az hogy bazi meleg van, még a belső fűtést is istenesen felcsavarják a brutális fűszerezéssel? De miért?  Ezt a kérdést már korábban több ismerőssel kitárgyaltuk, és számos elmélet is gazdát cserélt. Az egyik szerint azért, hogy a meglehetősen laza higiéniai feltételek mellett valamennyire a fűszerekkel semlegesítsék az ételekben esetleg megtalálható baktérium armadákat. Persze ez a koncepció azt feltételezi, hogy a fűszereknek fertőtlenítő hatásuk van, ami szerintem bullshit, akkor nem Domestossal takarítanám a fürdőszobát, hanem borsszóróval. Egy másik teória szerint - amit thaiföldi szállásadómtól hallottam és kifejezetten a thai konyhára vonatkozott - mivel a fő élelmiszer a rizs, ezért a rizs mellett a tányérra kerülő, erősen fűszeres szószban úszó zöldséges-húsos trutyi fő funkciója, hogy az alapélelmiszerként fogyasztott jellegtelen ízű rizsnek adjon valamennyi ízt.

Az evőpálcika használata gyakorlatlanságom okán eleinte némi para tárgyát képezte, ezért vittem is magammal egy eredeti honvédségi kanálgépet amit egy military boltból szereztem be. Pesten Persze korábban már többen mutatták hogyan is kell evőpálcikával enni, és pont az út előtt pár héttel kaptam egy újabb beavatást a kérdésbe a Wasabi étteremben, de az első időben nem mindig tudtam megoldani ezt a feladatot. Bénán fogtam a pálcikákat, kiejtettem a kezem közül, vagy éppen túl görcsösen fogtam és az evés végére fájt az erőltetéstől a kezem.  Aztán persze többen is mutattak a helyiek közül több különféle technikát (egy japán lány által bemutatott volt a legbonyolultabb) és én is figyeltem az éttermekben körülöttem evőket  - aztán egyszer csak bingó, ott volt. Onnantól nem volt meglepetés, és többé-kevésbé fluent voltam az evőpálcika kérdésben. Ez a skill aztán jól is jött, mert számos kajáldában jártam, ahol villát-kést még kérni sem lehetett volna, mert egyáltalán nem volt nekik.

No és akkor most következzenek a képek a kommentekkel:

 

Ezt megérkezésem napján vacsoráltam Saigonban. Azt írtam akkor hogy ez a híres vietnámi leves, a Phó (aminek az kiejtése "FÓ") viszont valójában nem az, mert a Phó átlátszó levesből készül, és sokkal több benne a friss zöldség, amit neked kell beletépni a levesbe. De mindenesetre oldalágon rokon vele.

Ez pedig tavaszi tekercs, méghozzá igazi, szintén volt már a legelső posztban.  Az átlátszó tészta nem más mint rizstészta ostya, aminek a készítését egy helyen le is fotóztam:

 A rizstészta-ostya úgy készül, hogy rizslisztet, kókusztejet és vizet összekevernek. és  híg, palacsinta-szerű tésztát készítenek belőle. Ezt aztán vasplatnin pár másodpercig megsütik, majd a még lágy tésztát egy hengerrel felszedik. Ráhengergetik egy vékony bambuszrácsra, majd a rácsot napra kitéve megszárítják. 

A megszáradt ostyát később felhasználáskor megmártogatják gyorsan vízben, amitől ismét puha, hajlékony és áttetsző lesz, de nem szakad szét mint a sült palacsinta tészta. Na, ebbe a tésztába teszik bele a tavaszi tekercs alapanyagát, összehajtogatják, és az lesz belőle, mint két képpel feljebb látható.

A kép másik érdekessége, hogy a túravezetőnk, a zseniális Mr Typhoon szerint ez a hölgy nagyon jól főz,  mert fehér a bőre - márpedig vietnámban köztudott, hogy akinek fehér a bőre, az jó szakács. Jó tudni legalább, hogy a tízmillió szakács országában élünk. :)  

(... és asszem ennyit a sztereotípiákról, akár pozitívak akár negatívak)

 

Főtt tápióka gyökér és darált mogyoró, a vietkong harcosok eledele, amit a vietkong alagutak múzeumában kaptunk. Ez is volt már egy korábbi posztban.

Ez pedig kérem tisztelettel egy igazi phó, mégpedig a vietnámi McDonald's-ból, azaz a Phó24 nevű gyorsétterem hálózatból. Ezt is lehetett take away-re kérni. :)  A phó, mint szintén említettem volt, Észak-Vietnámból ered, ahol a téli hideg reggeleken (5-10 fok, a hegyekben még hidegebb) nincs is jobb a rizsföldön végzett munka előtt, mint egy forró, gőzölgő phó. A kézzel beletépett többfajta zöldség kellemes, egzotikus, de nem csípős ízt kölcsönzött neki. A rizs persze itt is kötelező.

Ezt egy flancos és trendi saigoni belvárosi Lemongrass étteremben ettem - ennek megfelelően a kaja gyönyörűen nézett ki és erősen gyenge közepes volt.

 Szintén a Lemongrass étterem középszar szüleménye.

"Elefántfül hal", ami a Mekong deltába látogatáskor került az asztalra.
 

 Ez ugyan az az asztal, ahol szegény elefántfülesnek már csak a csontváza mered a pálcák között, de a választék még így is több mint bőséges volt.


Utcai ételek

Az útikönyvek is kifejezetten ajánlották, hogy próbáljunk ki bátran egy-egy helyen utcai árustól vásárolni, elsősorban attól,a hol a jellemzően egyfajta árult étel ott készül az orrunk előtt. Ezt a tanácsot megfogadtam, hiszen már tavaly is ettem Bangkokban, és nem lett semmi bajom. 

Nos, nem állítom, hogy a tengeri herkentyűs izé okozta a másnap kezdődő kisebb hasmenést, hidegrázást és levertséget, de persze nem is lehet egyértelműen kizárni. :) Mindenesetre az utcai kajálás előtt, alatt és után célszerű nagyobb mennyiségű tömény szesszel belsőleg fertőtleníteni, erre a célra praktikus egy mindig a táskánkban lévő, kis laposüveget magunkkal tartani, amiben kiválóan elfér 2 deci, duty free-ben vásárolt tömény. 

Nos, kitalálhatjátok, hogy hol nem volt nálam egyedül az a bizonyos laposüveg... igen, Bangkokban, valamiért a szállodában felejtettem, így a piacos parázson sült tengeri herkentyű után kimaradt a fertőtlenítés. Mentségemül legyen mondva, azonnal rohantam egy 7 eleven boltba, de az ott lévő ladiboy eladó közölte, hogy délután 16 után nem árulhatnak alkohol tartalmú italt, így a kinézett piát sajnálja, de nem vehetem meg, vegyek inkább soft drinket. 

Szóval utcáról kajálni csak bevállalósabbaknak, erős gyomrúaknak, és lehetőleg csak frissen, előtted sült dolgot szabad, és nem árt némi fertőtlenítés utána.

Utcai ételárus Saigonban.

Utcai ételárus, Saigon. 

 Utcai ételárus, Saigon - láthatóan a tavaszi tekercs volt a fő profilja. 

All you can eat kaja a szállodában Bangkokban, Thaiföldön. Hulla voltam ezért nem mentem ki este kajálni (nomeg a sötétedés után a szállodától a skytrain-ig a full gettón átvezető úthoz sem volt kedvem), és a szállodás kaja meglepő módon piszok finom volt.

  

Ez már Laosz, Vientiane (vagy helyi nyelven Viang Chang).  Egy koreai étteremben ettem, ennek az ételnek a neve "kimchi stew" volt, és valami elképesztően, hihetetlenül finom volt. Az étel alapja egy csípős káposztasaláta, a kimcsi, vagy kimchi volt.

"A kimcsi nagyon fincsi, ó jeeee" :) 

A húsos főételben is bőséggel volt belőle, amitől egész kellemesen, de még nem agylerobbantósan csípős volt maga az étel. A bőséges étel mellé kis tálkákban tofu, brokkoli, és egy majomherére emlékeztető megfejthetetlen valami volt, ha valaki tudja mi az ott a főételtől feljebb 11 óránál, jelezze.

 Vang Vieng egy éttermében ettem ezt a Laamot, ami jól nézett ki, de elfűszerezett ehetetlen fos volt. A levesben a zöldésgek is ehetetlenül rágósak voltak. Itt szinte az egészet visszaküldtem érintetlenül, nem tűnt fel nekik hogy valami nem frankó. Nem volt sok jatt, az tény.  Az egyetlen említésre méltó momentum a képen a bal szélen megbújó bambuszkosárban tálalt rizs. A rizst laóban ilyen kosárkákban párolják, ami úgy összeáll, hogy már nem is pálcikával eszik, hanem kézzel törik, és úgy majszolják. Ennek a praktikuma, hogy így könnyen lehet a rizst szállítani, és az egyszeri embernek magával vinni tízórai, uzsonna, ebéd gyanánt. Vietnámban egyébként a főtt rizst pálmalevélbe csomagolva is árulták, kis négyzetes csomagocskákban, a funkciója annak szintén ugyan az, volt mint a kosárkának.

 Első estém Luang Prabangban, Laoszban. Itt egész Laoszon belül kiemelkedően jó volt a konyha, amire a luang prabangiak büszkék is, joggal. Ez egy nemtommilyen füveket tartalmazó saláta, de fincsi volt.

 

Ez pedig a laoszi Laam, darálthúsos főétel, amit piacos verzióban szoktak mindenféle levelekbe betekerni és megsütni. Éttermi kiadásban így nézett ki, én nem voltam oda érte, valszeg ez az adott Laam nem volt jól elkészítve.

 Sült Mekong-fű saláta Luang Prabangban. Kellemes íze volt. A mindenféle folyami és tengeri füveket sülve, és salátaként is fogyasztják. Nekem bejött.

 Szintén Luang Prabang, Mekong-hal kókusztejjel, zöldségekkel, felette rohadtul csípős papaya salátával. Itt megkérdezték mennyire legyen csípős, mondtam hogy bírom, küldhetik. Megküldték, nekem lángot vetett a fejem, és az összes környékbeli asztalon fellelhető szalvétát felhasználtam papírzsepiként, no meg több üveg jéghideg Beerlao becsúszott utána. Viszont ez a kaja összességében is iszonyatosan finom volt.

Tom Yum leves egy Luang Prabangi kajáldában. És igen, az ott felette egy pizza, akkor már kicsit sok volt a rizs trutyival  vagy trutyi rizzsel kombó. :)

Ez itt már ismét Vietnám. Hanoi, és egy Tom Ka Khai (kókuszos csirkeleves), ami ugyan nem vietnámi kaja, de ha jól csinálják, fantasztikusan jó. 

Üvegtészta rákkal és tenger gyümölcseivel, szintén Hanoiban. Piszkos jó volt. 

Szintén üvegtészta rákkal és polippal, Nha Trang-ban. Ez volt a helyi kedvenc éttermem, hihetetlenül jól főztek, a hal és a tenger gyümölcsei volt a fő profiljuk, így ez is fantasztikusan jó volt.

Mangó és papaya saláta, enyhén csípős, Nha Trang. 

 Terülj asztalkám a hajón snorkelingezés után, Nha Trang mellett valahol a tengeren. Egész jó kaja volt, ahhoz képest hogy snorkelinggel és ebéddel együbb 17 dollárba került az egész nap. 

Vietnámi csináld magad barbecue. Az izzó szén feletti kis rácsra nekem kellett feldobálni a bepácolt húsokat. Ide úgy jutottam el, hogy megkérdeztem a panzió tulajt, ő hova menne el személy szerint vacsorázni - ezt a címet kaptam, ahol ezt ettem. Értelemszerűen olyan étterem volt, ahol szinte csak vietnámiak voltak, keresni is kellett külön egy angolul valamennyit értő pincért. A barbecue jó volt, a fokhagymás rizs szintén, a halleves viszont nagyon nem ízlett.  A helyi családok étkezési szokásának megfigyelése viszont érdekes volt. Összejönnek 6-8-an, kérnek több ilyen főételt, hozzá salátákat, aztán a kis tálkájába mindenki szedeget ebből-abból egy kicsit. A csontokat, elhasznált szalvétát, a pálcika papírját nagyvonalúan az asztal alá hajigálták, amit távozásuk után a pincérek felsepertek. Szép kis kupleráj maradt egy családi vacsora után, és ez a helyi szokás baromira nem tetszett.

Ez a fent említett kedvenc Nha Trang-i seafood éttermemben evődött meg. Tengeri fű leves rákkal, és tengeri herkentyű saláta "kagylótésztában",  a rákok-polipok Saigon sörben úszkáltak. Finom volt!

 Ezt a képet érdekességként fotóztam, a tálkákban lévő ételeket áldozati ajándékként tették ki a szálloda bejáratához. A szellemeknek, és Buddhának szánt ajándékokat általában a ház bejárata elé teszik ki, ez a szokás általánosan elterjedt Indokínában.

 

Az utolsó vacsorám Nha Trang-ban. Tészta csirkével, és több fajta gombával. Nagyon finom volt ez is - és egyben ez volt az utolsó, igazi, autentikus helyi étel, amit Vietnámban ettem.

 A saigoni reptéri Burger King-ben behabzsolt Whopper menü ugye már nem számít ide. :)

És hogy mi a helyzet az ivászattal? Általában a helyi sörök csúsztak le az ételek mellé. Szinte mindenhol a lager sörök mentek. Vietnámban Tiger és Saigon söröket ittam többnyire, Thaiföldön Chang sört (erősebb mint a Singha :) ), Laoszban pedig az egyeduralkodó BeerLao-t.
Desszertben nem erősek, általában elég gyenge volt a felhozatal. Fagyi vagy banán split esetleg, Laoszban még a palacsinta itt-ott előfordult. Viszont gyümölcs rengeteg helyen volt, így édesség helyestt érdemes volt ezeket választani, de az utcán is lehetett venni, a hideg mangót például szerettem, ha otthon várt a szobámban a hűtőben, a hideg sör mellett. :)

Desszert
És hogy melyik volt a legjobb? Rizst egy darabig nem eszem, az biztos. :) Érdekes módon azonban a megkóstolt ételek közül a pálmát egy indiai vitte el, mégpedig a Saigon belvárosában található "Saigon Indian Restaurant". Itt sajnos nem volt nálam fényképező, de egy fantasztikusan finom   zöldséges szamoszát ettem egy mennyei, ám "kirobbanóan fűszeres" csirkés vindaloo-val. És itt a délkelet-ázsiában általánosan elterjedt mezei, egyszerű tapadós rizs helyett illatos jázmin rizzsel, és fokhagymás Naan-al szolgálták fel az ételt.

Ennyit a gasztronómiai élményekről, és miután a poszt írásba közben a képeket nézve minden egyes ételnek újra a számban éreztem az ízét, azt hiszem kurvára lelombozó élmény lesz egy darab almát elrágcsálni most, hiszen közel este 10 van, és ilyenkor már nem kajálunk.

Legalább egy kis friss mangó, vagy ananász lenne itthon, hahhh.....

Friss dinnye, mangó, ananász.  Ez az, ami a legjobban hiányzik - az egyik legjobb dolog a trópusi vidéken a napfény és a tengerpart után.

Motorral Jézustól Buddhán át az iszapfürdőig

Born to be wi... Vietnamese!

Úgy látszik Meteorológus Mihály megharagudhatott tegnap a tegnapi melegebb éghajlatra való elküldése miatt, mert mára felhős szeles időjárást varázsolt ide Nha Trangba. Sebaj, ezért kétszeresen menjen el a 'csába. :) 

Mára nem terveztem semmit, illetve még korábban Vicky ajánlotta, hogy járjam be a várost motoron. Nem vagyok egy nagy motoros, alapvetően sosem szerettem otthon úgy a forgalomba menni, hogy nincs körülöttem legalább másfél tonna anyag, ami megvéd. Ezért vaciláltam ezen a motoros izén, de végül is ma úgy keltem fel, hogy miért is ne, annyi mindenbe beleugortam eddig az út során, próbáljuk ki ezt is, majd óvatos leszek, csináljuk. Úgyhogy szóltam is Vickynek, hogy hozza a vasat, ma motorozni szeretnék. 

Meg is hozta a robogót, íme: 

A mai hűséges paripám, Yamaha Nuovo. Komolyam megkedveltem!

Persze automatát kértem, mivel otthon soha nem motorozom ezért éppen elég újdonság volt nekem a motoros közlekedés maga, nem akartam a vietnámi forgalmi őskáoszban még a motoros váltást is tanulgatni. Egy 125-ös Yamahát kaptam, ránézésre nem hittem el hogy ez tényleg 125-ös, viszont muszáj voltam elhinnem neki, amikor a 117 kilómmal nyélgáz után gorsan és vidáman felszaladt 80-ig, és még bőven ment is volna, csak én voltam észnél - rövidnadrágban és pólóban jobb volt nem kísérteni a sorsot, és kipróbálni mennyi kenődik le rólam az aszfalton egy esés után, a teljesen kiszámíthatatlan forgalomban.

A bukósisak keresés egy külön kis reggeli humor forrása volt, ugyanis Vicky már az ismerőseit hívogatta át magához, mert egyetlen egy vietnámi fejre szabott bukó nem ment rá az Európában is nagynak számító kis buksimra. Végül az egyik ismerőse hozott egy sisakot, amit állítólag valami vietnámi jeti fejéről szedtek le, ez már majdnem jó is volt. Ahogy egy kitűnő kollégám megjegyezte, délkelet-ázsiai mércével valóban értelmezhetetlenek a méreteim. :) Mindegy is, a rendőrök ellen megfelelt, és esésnél is védett volna valamennyit. Talán.

By the way rendőrök: a magyar, de még az otthon előrelátóan kiváltott nemzetközi jogosítványom is abszolúte érvénytelen Vietnámban. Itt ugyanis csak a vietnámit fogadják el, amit valamilyen honosítási eljárás után kaphat meg az, aki elég sokáig itt tartózkodik, és van elég ideje meg türelme kiváltani. Tehát hiába volt nálam a hazai és a nemzetközi jogsi is, itt de jure érvényes jogosítvány nélkül vezettem, egyszerűbben fogalmazva a papírjaim annyit értek mint a mellékhelyiség falára akasztott rollni papír.... Ez gyakorlatilag addig nem is probléma, amíg balesetbe nem kerül az ember, mert az bizony szívás. Ha itt nyugati csattan helyivel, tökmindegy hogy akár a másik  jött belém, én vagyok a hibás, és fizethetek a kárért neki is, meg a saját motoromért is. Egyébként a beachen ma két rendőr előtt szálltam le- majd újra fel a motorra, de le se szarták hogy böszme európai motoron ül.  Amíg nincs baleset, nincs probléma.

Vezetni Vietnámban

Szóval a sisak-mizéria megoldása után belevetettem magam a vietnámi forgalomba, amiről eddig csak puhatestű gyaloggerként voltak benyomásaim. Hogy milyen a vietnámi forgalom? Utaltam rá már korábban, talán úgy lehetne leírni, mint a Szarvasvadász című filmben a vietnámiak által folyamatosan játszott játékot - ez egy permanens, össznépi orosz rulett. Folyamatosan a végsőkig kísértik a sorsot, aztán vagy bejön a manőver vagy nem. De valahogy általában mégis bejön, egész nap csak egyetlen motoros borulást láttam. Merthogy a közlekedés fő résztvevői itt a motorosok, pontosabban a robogósok: annyi de annyi van belőlük mint égen a csillag, az olaszok, Európa nagy robogónyergen szocializálódott nemzete sírva bújhatna szégyenében a sarokba a mocisok itteni számát látva. Mindenhol motorosok jönnek, a nagyobb utakon egyenesen motorosok árja hömpölyög, folyamatosan. 

A forgalom az egy külön posztot tölthetne ki. Én, aki keresztül-kasul körbeautóztam a Balkán minden egyes országát, azt gondoltam, hogy Albánia után nagyon sok újat már nem mutathatnak nekem közlekedési káosz ügyileg. 

Pedig de. A Balkán kérem alássan, az egy kényelmes úrvezetői stílusgyakorlat ahhoz képest, ami errefelé közlekedés címszó alatt működik. 

Először is, minden jármű legfontosabb eszköze errefelé a duda. Helyettesíti a tükröt, a stoptáblát, a jelzőlámpát, az elsőbbséget, az indexet, a záróvonalat, a menetirányt, a kötelező haladási irányt, vagyis úgy kábé mindent. A forgalomban nagyjából bármit szabad előadni, a lényeg hogy folyamatos dudálás közepette kell végrehajtani, és akkor menni fog. A forgalmi hierarchia errefelé is az erősebb kutya b...ik alapon szerveződik: a közlekedés legalja a gyalogger, az örüljön hogy egyáltalán él, és megtűrik a forgalomban. A zebra errefelé a kutyát nem érdekli, vidám dudaszóval fújnak takarodót róla a rá merészkedő gyalogosoknak. 

Az utóbbi években szerintem errefelé én voltam az egyetlen motoros, aki a zebra előtt megállt két gyalogosnak, ez gyakorlatilag kimeríti a sci-fi kategóriát errefelé - na jó, két jó kis európai csaj volt, és az egyiknek megnéztem a seggét áthaladás közben. :) 

 A csúcsos szalmakalapban tekerő helyi bringások már egy fokkal feljebb vannak, őket csak veszett dudálás közepette kikerülik.  A mindent uraló motorosok nagyjából egyenlő kaszt, ők érdekes módon viszonylag oda is figyelnek egymásra, persze a folyamatos dudálás előzésnél, kanyarodásnál itt is kötelező. A hierarchia csúcsán a teljes fémburkolatú járművek vannak: autók, buszok, kamionok. Ők nem kerülgetnek senkit, csak mennek és nyomják a dudát, és a motoros siserehad szétspriccel előlük az úton.

Mivel én is a motoros kasztnak a vendégművésze lehettem egy nap erejéig, ezért ahogy az első gázfröccsel becsatlakoztam a forgalomban a motorosok árjába, veszettül figyeltem mit csinálnak, hogyan csinálják, nyilván szerettem volna elkerülni egy kellemetlen és rám nézve egészen biztosan hátrányos kimenetelű vitát egy baleset esetén a másik robogóssal, esetleg egy rendőrrel.

Mint írtam feljebb, motorosként itt nagyjából mindent szabad, így némi tanulás után magam is alkalmaztam a helyi közlekedési eszköztárat, úgy mint: forgalommal szemben haladni, egyirányú utcában szembe haladni (tábla? hagyjálmár...dísznek is röhejes!) záróvonalon keresztül nagy ívben balra kanyarodni némi forgalomban szembe menéssel (csak így csinálják, nem állnak meg kanyarodáshoz), piros lámpán fékezés nélkül átmenni a többiekkel, körforgalomba ellenkező irányban behajtani, járdán motorozni - mindezt úgy, hogy legalább annyit nyomtam a dudát, mint húztam a gázt. A körforgalom egy érdekes eset, itt a csordaszellem érvényesült: annak van elsőbbsége, ahonnan többen jönnek. Tehát ha behajtottunk egy körforgalomba mondjuk öten-tízen, a már bent lévő három-négy motoros szépen lassított, mi voltunk többen....

 Az egyedüli, amit kivételként  betartottam, hogy minden manőver előtt körbenéztem, és ha lehetett, indexeltem.  Ők egyiket sem tették, simán ki- és bekanyarodott bárki bárki elé, bármilyen irányból. A tükör minden közlekedési eszközön egy jópofa csillogó dísztárgy szerepét töltötte be, autóknál meg még rá lehetett akasztani mindenféle szir-szarokat is, a használata pedig nyilvánvalóan a köznevetség tárgyává tenné a vezetőt, ennek megfelelően kerülik is.

Jézus, Buddha, iszapfürdő

A vietnámi forgalmi őrülettel való ismerkedés után elkezdtem bejárni a Vicky-től egy térképpel együtt kapott itinert. De nem is, mert még a közlekedéssel ismerkedő szakasz végén rájöttem, hogy márpedig én nem lehetek nagy motoros valami kemény napszemüveg nélkül, csak egy automata robogón furikázó kis turista csíra. Így megálltam egy utcai mobil napszemüveg árusnál - rengeteg van belőlük, képesek voltak úgy odajönni az emberhez napszemüveget tukmálni, hogy napszemüveg volt a fejemen - és némi alku után szert tettem egy eredeti Oakley-ra 5 dollárért. Felcsaptam a napgépet, és elkezdtem bejárni a túrát -  először elmotoroztam Nha Trang katolikus templomáig:

Katolikus templom, Nha Trang

A templommal szemben lévő körforgalom pedig tele volt zászlózva vietnámi és sarló-kalapácsos vörös zászlókkal, gondolom csak hogy tudja a rohadt egyházi reakciós banda, hogy hol a helye: 

Komcsi körforgalom - körbe a lenini úton, elvtársak!

Jézus után elmotoroztam Buddhához, egészem pontosan a Long Son pagodához, és az ott lévő óriás Buddha-szoborhoz

Long Son Pagoda

És némi hegymenet után fent várt az időtlen mosolyával Buddha:

Óriás Buddha-szobor

És azért ennek a környékén is találtam az otthoni fogalmak szerinti önkényuralmi jelképet, persze szükségtelen mondanom, hogy a Buddhizmus már több ezer éve használja a szvasztikát, amit sajnálatos módon az az idióta kefebajszú osztrák mázoló az irdatlan fasságaihoz felhasznált: 

Buddhista mozaik, Long Son pagoda, Nha Trang

Mindezek után pedig egy Nha Trang-tól 5 km-re lévő iszapfürdő-komplexum fel vettem az irányt, ahol csekély félmillió befizetése után megmártóztathattam a habtestemet a hegy termálvizében, és gyógyhatású iszapjában.  A tegnapelőtt még lángoló, és bedurrant bokám most egyáltalán nem fáj, a daganat a bokámon pedig teljesen lehúzódott, táncolni tudnék rajta. Valami mégis csak lehet abban a gyógyító cuccban, talán ezért is mérték ennyire méregdrágán. (Félmillió helyi pénz volt a beugró, ami 25 dollár, errefelé ez kurvasoknak számít) A masszázst nem használtam ki, pedig benne volt a jegy árában - egyszerűen van az az elvem, hogy akárki nem nyúlhat csak úgy hozzám, főleg ha csak úszógatyára vagyok vetkezve, és épp akkor szálltam ki a gőzölgő termálvízből. Pedig már tényleg zavarba jöttem, annyira roppantul csinos-mosolygós kis mandulaszemű vietnámi tündérvirág masszőr győzködött, hogy de hát a masszázs benne van a  jegy árában, higyjem el nagyon jó. Én elhittem, de inkább mégsem ikszeltem be. Pedig ez tényleg egy korrekt masszőr volt, helyi elit fürdőben voltam, nem kupiban.

Hazafelé érdekes módon megint kisütött a nap: úgy látszik, ez egy helyi időjárási jellegzetesség. Reggel szar idő van, felhő, szél, háborgó tenger - délutánra pedig ragyogó napsütés. Így a beach felé kanyarodtam a mocival, és napfürdőztem valamelyest még a parton. Utána pedig az utóbbi idők legjobb tengeri kajájával zártam a mai napot. 

Tengeri fű leves rákkal, polip saláta "kagylótésztában".

A motortól este fájó szívvel váltam meg, nagyon-nagyon bejött ez a szabadság, hogy nem szélvédő mögül mozizom hanem fúj a szél az arcomba és hallom a környezetet. Hazaérve szerintem tutira benevezek a B125-ös jogsira!

Most egy szállodához közeli búvárbolt-kocsmában ülök (Rainbow Divers - nem, NEM azért rainbow :) ), és egy Jack-kóla mellett ücsörögve posztolok.  Szomorú tény, de a mai estével zárul a közel 3 hetes indokínai túrám. Próbálok hozzászokni a gondolathoz, hogy otthon nem rövidnadrágban és papucsban mászkálok majd egész nap, a legnagyobb gondom nem az lesz hogy hova menjek aznap, mit és hol ebédeljek,  nem akkor kelek fel amikor jólesik, és nem kell max 200 métert mennem egy mindenhol isteni friss tengeri herkentyűs kajáért. No és ami a legfájóbb: nem +25-30 fok lesz vagy egyenesen gatyarohasztó meleg, hanem közel ugyanennyi, csak éppen mínuszban. Hát ez szar ügy!

Viszont jó lesz majd látni az ismerős arcokat, 3 hét után ismét magyarul beszélni, valamint az első falat jóanyám-féle rántott húsnál tuti biztosan le fogok fordulni a gyönyörtől az asztal alá... de lehet, hogy már a csípős paprikával megküldött húslevesnél hozni kell a defibrillátort. :)

Napfény járja át a szívem újra...

Snorkeling - meva?

Tegnap ott hagytam abba, hogy befizettem egy túrára, egész pontosan snorkelezésre, vagy snorkeling-re, ami egy szemüveggel és pipával valamint uszonnyal való vízfelszínen úszkálást jelent, és közben vízfelszín alatti dolgok bámulását. 

Volt némi szkepticizmus bennem, hogy hogy lesz a tegnapi viharos szélből snorkelezés, de végül lett. Sőt, nem is akármilyen, és életre szóló élményben volt részem, csekély 17 dollárért!

Reggel 8-kor vettek fel a szállodánál, és egy zsúfolt mikrobuszba tuszkoltak bele. (Eleve szerintem Ázsiában valamiféle génjeikbe kódolt alapelv, hogy nem indul el jármű addig, amíg nincs elképesztő módon telezsúfolva, legyen szó akár motorról vagy buszról, és  emberről vagy áruról... Laoszban egyszer még a busz folyosójára is kis műanyag székeket tettek, és voltak akiket arra ültettek.) Az agyig tömött busszal irány a kikötő, szerencsére nem volt messze. Itt egy rozoga kétszintes bárkára tereltek minket, amivel kb 1 órán át hajóztunk Nha Trang-tól egy kisebb szigetcsoportig. Az időjárás jól alakult, mert a tegnapi vastag sötét felhők helyett csak vékony, szakadozott felhők vonultak az égen, amelyek között át- meg át tört a tüzes trópusi napsütés.

Út közben tengerre épített kis úszó halászfalvak mellett hajóztunk el, valamint egy egészen abszurd helyre épített viskó mellett, aminek viszont über panorámás lehetett a kilátása. 

És ezt most így hogy?? Kocsibeálló mondjuk nincs, de a kilátás pazar lehet

A célzóna felé pöfögés közben kiosztották az eszközöket és tartottak egy rövid eligazítást, majd a hajó leparkolt egy nagyon csendes kis öbölben egy csomó másik hajó mellé. A kísérőnk monda is, hogy "Lúk, dáj bót!"  Már majdnem kezdtünk kollektíven megijedni a halál hajótól (die boat, ugye...), meg a fedélzeten mászkáló fekete ruhás alakoktól amikor felfedeztük a "Diving School" feliratot a hajó oldalán, és kiderült hogy a fekete ruhások búvárruhába öltözött csókák. A vieteknek elég vicces az angol akcentusuk: sok magánhangzóval gondjuk van, főleg ha szó végén található, ami az ő nyelvükben nem fordul elő - tehát az angolban sem ejtik ki.  A "Dive boat"-ot "die boat"-nak ejtette, vagyis halál hajónak, ami kicsit azért más... Az R, S és SZ kiejtésével is birkóznak töbnyire, a közeli étteremben is kérdezte tegnap egy mandulaszemű tündérke, hogy "Jú vaan mó áj?" = You want more ice?

Underwater world...

 Tehát az öbölben beöltöztünk, és szépen sorban becsobbantunk a tengerbe. Életemben nem snorkeleztem (vagy snorkeling-eztem?) még, a lábuszony használatával gondjaim is voltak, később hagytam is a francba, ugyan úgy ahogyan a két számmal kisebb mentő mellényt is, és csak pipával és szemüveggel úsztam. Ezzel én voltam a legvagányabb a csoportban, de a többiek vagy fostak vagy nem tudtak elég jól úszni, mert tényleg isteni csendes volt a tenger.
Na de a lényeg az volt, ami ez után következett! Közelebb úsztam a parthoz, és sekélyebb lett a tenger, majdnem dobtam egy hátast. Csak hát éppen hason úsztam, így kicsit nehéz lett volna. A parthoz közel, 3-4 méter mélységben ugyanis hihetetlenül gyönyörű,egészen fantasztikus világ tárult elém! A sziklákon óriási, különböző színű és formájú korall telepek voltak: zöld korallok, barnás korallok, kékes korallok. A koralltelepek között pedig fantasztikus színű és formájú halak, és halrajok úszkáltak. Sok kis hal egy rajban, barna pöttyös duci nagy hal, csíkos kékes-sárga lapos hal, hosszú vékony sárga hal, hosszú vékony barna hal. Gyönyörű volt.... A korallok között élő halaknak a színe és a mintázata érdekes módon nagyon hasonlított az adott korallnak a mintázatára vagy színére, amiben éltek. A kristálytiszta vízben tökéletesen lehetett látni mindent, lényegében ott úszkált és mozizott az ember a színes korallok felett, a halak között, amik csak a fejem  vagy a kéztempóm elől rebbentek szét. Valszeg már megszokták, hogy időről időre ilyen nagy böhömök úszkálnak felettük és nézik őket, de nem bántanak senkit. Ők néztem engem, én őket, jól elvoltunk. Nagyon kevés ilyen szépet láttam még életemben, illetve csak filmen láttam hasonlót.
Kezdem megérteni a búvárkodás szenvedélyét, fantasztikus dolgok vannak a víz alatt...

Összesen három alkalommal csobbantunk, három különböző helyszínen, 40-50 percnyi időre. Azt hittem sok lesz ez a vízben, de a fantasztikus víz alatti csodavilágban gyönyörködéssel secperc alatt elmúlt ez az idő. A második csobbanás után kaptunk egy ebédet (nem is akármilyet, és mindezt a túrával együtt 17 dollárért összesen, a városban egy étteremben egy kaja ennyi...) majd aki még akart, visszamászhatott korallokat és halakat mozizni. Mondanom sem kell, amíg csak lehetett bent voltam a vízben, alig lehetett kirángatni onnan.

Én már eddig is tökéletesen elégedett voltam ezzel a nappal, de hazafelé még bónuszként elvonultak a maradék vacak kis felhők is, és ragyogó napsütés köszöntött ránk. Így a visszaúton felvonultunk a kicsit nagyképűen "sun deck"-nek nevezett deszkatetőre, és pár napozóágyon eldögölve hideg dinnyével és sörrel a kezünkben megegyeztünk a mellettem lévő német párral: "Life is good!".

Hazaérve még gyorsan kihasználtam a napsütést és kinéztem a beach-re , ahol nagyban zajlott az élet. Csobbantam egy óriásit, és pont amire elfáradtam, erősödött fel annyira a hullámzás (dagály miatt?), hogy már mindenki ki is húzott a partra. Így a korallvilág csodái után még egy napozást és bícselést is ikszelhettem ma! Mit mondjak, ezért a napért még az is megérte, hogy tegnap nem csináltam különösebben semmit - igaz, azt viszont nagyon profin műveltem.
 Úgyhogy ennyit a mára viharról és esőről szóló előrejelzésekről, Meteorológus Mihály konkrétan elmehet a 'csába. :) A holnapi,utolsó teljes napot pedig majd meglátjuk akkor, amikor elkezdődik. Nem tervezek be semmit, akármilyen idő is lesz, jól fogom érezni magam.

Nha Trang Beach ma délután

No sun, no fun...

Jelentem, megszívtam. Alaposan.
A hajnali, Hanoi és Nha Trang közti gépről érkezés után félálomban letámolyogva kéjes örömmel tekintettem a ragyogó napsütésbe. Gyorsan bevitettem magam taxival a neten kinézett szállásomra - szokás szerint a gusztustalan turistalehúzó hiéna árfolyamon, közel 30 dollárnyi vietnámi dongért, pedig taxiórája is volt, de pörgött mint az őrület  - majd ledőltem pár órára, lévén ma fél 4-kor kellett kelnem, hogy 5-re a reptéren lehessek Hanoiban.
Az alvás után gyorsan lobogó hajjal húztam a tengerpartra - de már a szálloda ajtaján kilépve lefelé görbült a szám. Az égen vastag, szürke felhők vonultak, a parton pedig nagyon erős, viharos szél fújt, és embermagasságú hullámok csapkodtak. Becsületből azért bementem a tengerbe - egészen addig amíg az első nagyobb hullám fel nem borított. Béreltem egy napágyat 1,5 dollárért, ám tíz perc után rájöttem, nem vicces ha az ember vizes fejét szabályosan lefújja a szél, ezért összecsomagoltam, és fortyogva visszaindultam a szállásra.

Megnéztem az időjárás jelentést, és az egész délkelet-ázsiai térségben, Phukettől Pnomh Penh-en át Nha Trang-ig, de még Baliban is felhős, szeles, esős, viharos időt jósolt a következő 4-5 napra.
Ezt megszívtam sajnos csúnyán. Az út tervezésekor a végére időzített pár pancsolós napra nem láthattam előre az időjárást hetekkel ezelőtt, az egyetlen hiba amit elkövettem, hogy 2 nappal ezelőtt nem néztem meg a meteorológiai előrejelzéseket előre - ha tudom, hogy ilyen idő lesz, akkor nem egy tengerparti nyaralóhelyre jövök, ahol a tengerparton kívül alapvetően nem sok mindent lehet csinálni.*

Persze, 30+ fokban izzadva két héten át folyamatosan, az ember nem is feltételezi, hogy ebben az évszakban, amikor fél Európa és Ausztrália errefelé nyaral, lehet ez másként is. Pedig lehet, nagyon is, és most épp azt a tényt próbálom elfogadni, hogy nem lesz tenger, nem lesz úszkálás, nem lesz napozás, amire pedig annyira nagyon gyúrtam már előre.A guest house tulajdonosának van egy kis utazási irodája is, majd érdeklődöm nála, milyen 1-1 napos progamokat tud ajánlani. Ehhez már csak annyi szükséges, hogy a bokám is jobban legyen holnapra, ma reggel óta ugyanis a bal bokám bedagadt, és alig tudok ráállni, annyira fáj. Az pedig a legkevésbé se lenne vicces, hogy az időjárás miatt pancsolni sem tudok, korlátozott járóképesség birtokában pedig túrára sem tudok menni.

Hasonló helyzetben mindig olyan bölcsességeket szoktam másoknak tanácsolni, mint hogy "Ha meg tudod változtatni ne aggódj miatta, ha nem nem tudsz rajta változtatni, akkor pedig azért."

Most próbálom ezt az elvet gyakorolni magam is, és kihozni ebből a 3 napból amit csak lehet, a felhős és viharos időjárás ellenére. Ha bedurranva marad a bokám, hát akkor pedig három napig meditálni fogok, és olvasgatom a könyveket amiket magammal hoztam.

*Update: de, lehet csinálni mást is! A szálloda tulajdonosa, Vicky (a vietek imádják angolosítani a nevüket,) egyben túraszervező is, mint a legtöbb ilyen hely errefelé. Lebattyogtam az irodájába este,és megkérdeztem, mit tud ajánlani holnapra, mert megesz a penész két napig. Rögtön mondta, hogy holnap pár vendégével mennek ki snorkelezni egy szigetre, ahol egy tengeröbölben nem fúj annyira a szél, és nincsenek nagy hullámok sem. Persze azonnal beneveztem, így holnap mégiscsak lesz némi vizes móka.
Elbeszélgettünk kicsit, és szerencsére időben emlékeztetett, hogy foglaljak gyorsan jegyet szombat délelőttre, mert a hétvégi csúcsidőben mindenki Saigonba akar majd menni, és el fognak fogyni a jegyek. Nagy igazság, így hazaérve rögtön el is intéztem a foglalást. (Nem Vickynél, mert pár tíz dollárral olcsóbb volt a net, üzletben nincs barátság...) Holnaputánra motoros túrát ajánlott Nha Trang környékén, de ezt még a helyi közlekedési morál - pontosabban annak totális hiánya - ismeretében még átgondolom.

Úgyhogy most hideg mangót eszem, sört iszom, és örülök hogy az adott kereteken belül egész jól alakul a program! Hiába: Allways look on the brigth side of life!