Vietkong ebéd és harci papucs 2.

Travel News
Bele kell húznom, az események folyamatosan hömpölyögnek és le vagyok maradva a blog írással, már ha persze tartom magam az eredeti szándékomhoz, hogy a picit is érdekesebb látottakról beszámolok ezen a blogon.
Jelenleg Thaiföldön vagyok Bangkokban, ahova ma hajnalban érkeztem Saigonból repülővel. A szállásomat bomba áron lőttem az interneten, a belváros szélén van, így csak fél litert kell izzadnom amíg bekerülök a városba. A tegnapi, utolsó saigoni napomon a Mekong deltában voltam egy egész napos túrán, ma pedig a királyi palotát, és a híres Smaragd Buddhát rejtő Wat Phra Khaeo csodálatos épületegyüttesét néztem meg. Holnap a kínai negyedbe látogatok, ahol már ezerrel folyik a Sárkány Évének ünneplése. Ma estére a Patpong piroslámpás negyedét terveztem be, de egyszerűen nincs kedvem hozzá. Ehhez hasonlót tavaly már láttam Phuketen, táncoló kurvák és ladiboyok, harsogó zene, villogó fények és kurvázó részeg farangok mindenhol - ehhez egyáltalán nem volt kedvem. 

Turistáskodás a Cu Chi alagutaknál
Saigon látnivalóinak felfedezése után fogtam, és jó turistás módon felkerestem egy utazási irodát, és befizettem két útra: a vietkong alagutakhoz vezető félnapos, és a Mekong deltába vezető 1 napos útra. Bár mindig is jobban szerettem magam felfedezni a látnivalókat, de indokínában helyi segítség nélkül ez rendkívül nehéz, ráadásul a szolgáltatáshoz képest igazán nem borsos 25- és 35 dolláros árakért cserébe két, halálosan profin megszervezett utat kaptunk, plusz rengeteg olyan infót kap így az ember, amihez önállóan nem jutott volna hozzá. (Mint utólag kiderült, az egyik legjobb vietnámi utazási irodánál fizettem be - szerencsére) A mai poszt jó része is Mr Typhoon elmeséléseiből áll össze.

Kicsit tartottam tőle, hogy hogyan is kell kieteni a Cu Chi nevet. Csak remélni mertem benne, hogy nem Ku Khi, de szerencsére úgy kell ejteni, hogy Ku Cshi. :))

Külön szenzációt jelentett az idegenvezetőnk, Mr Typhoon, aki egészen biztosan showman lett volna ha egy másik országba születik. Folyamatosan szórakoztatta a csoportunkat, ami a második napra nagyon jó kis csapattá kovácsolódott össze. Az út elején - amit a mikrobuszban egy klasszikus "Good Morning Vietnam" csatakiáltással kezdett - közölte, hogy mi mostantól a túra végéig egy család vagyunk, és onnantól "my family"-nek vagy "my brothers"-nek szólított minket. Ahol csak tudott poénkodott, ugyanakkor a folyamatos poénkodás mellett minden tudnivalót és érdekességet elmondott, de kitűnően értett ahhoz is hogy meghitt pillanatokat varázsoljon a társaságnak. Hogy ezt hogy csinálja minden nap, azt nem tudom, főleg hogy több századszor járhat ugyan azon a helyen, de mindenesetre külön bónusz volt Mr Typhoon személyisége a túrán. (Ide feltöltöttem volna egy videót, ahogyan Typhoon egy nótát énekel nekünk, de sajnos a Youtube Thaiföldön, de legalábbis ennél a szolgáltatónál le van tiltva...)

A másik érdekesség - és itt folytatódik a tegnapi poszt - az egyik amerikai csoporttársunk, Bobby volt. Ez a 60 feletti úriember ugyanis 1968-ban egy évet szolgált Vietnámban katonaként, a frontvonalban. Ez  önmagában speciális körülmény egy olyan nevezetességnél, ahol a kiállított tárgyaknál, prezentációknál, képeknél minden második-harmadik mondatban előfordult az "american invaders" és az "american enemies" szófordulat, sőt valójában az egész arról szólt, hogy a vietnámi nép hogyan védekezett az amerikaiakkal szemben, akik milyen válogatott kegyetlenségeket követtek el ellenük. Ez kiegészült azzal, hogy ők ketten Typhonnal végig egymást ugratták, és bár barátságosan, de azért ez okozott érdekes pillanatokat. Volt egy-két áthallásos burkolt beszolás. :)

A túra maga egy prezentációval kezdődött: egy terem méretű veremben - ami maga is az alagútrendszer egy része volt korábban - egy maketten bemutatták a Cu Chi környéki alagútrendszer felépítését, keletkezésének történetét. Természetesen ehhez hasonló alagutak rengeteg helyen voltak szerte Vietnámban, de ezek közül ezt a Saigonhoz közeli alagútrendszert alakították ki a turisták számára.


A bemutató után végig nézettek velük egy 60-as években készült propaganda filmet: először azt hittem viccelnek velünk, de nem, ezt a kőkemény kommunista propagandát nézették velünk egy darabig. Volt benne minden, imperialista hódítók, ártatlan nő- és gyerek áldozatok, kegyetlen gyilkos amerikaiak, a bátor vietnámi nők hogyan szállnak szembe a hódítókkal és lőnek ki tankokat az életük kockáztatásával - éppen csak nem növesztettek sátánszarvakat az amerikaiakra. Mindezt egy olyan teremben, amelynek közepén egy hatalmas vörös-csillagos vietnámi zászló volt a falon, alatta Ho Chi Minh elvtárs portréja, és vörös alapra festett nagy jelmondatok.
Tiszta időutazás volt számomra zsenge ifjúkorom világába, csakhogy ez ott maga volt a valóság. Meredten figyelte mindenki, a nyugatiak még nem láttak ilyen jellegű brainwasht.
Ha Mr Typhoon közli, hogy aki nem figyel rendesen a filmre, arra vár egy barátságos munkatábor a Mekong delta egy maláriaszúnyogoktól hemzsegő félreeső vidékén, hát komolyan mondom, elhittem volna.

Ho Chi Minh elvtárs, és jelmondatok a hazáról

Ismét némi töri: ez sem ismert tény, de 1973-ban az USA és Észak-Vietnám megállapodott arról, hogy az USA kivonul Vietnámból, cserébe később választásokat tartanak az ország újraegyesítésével kapcsolatban. Ezt a békeszerződeést aztán 1975-ben Észak Vietnám megszegte, és úgy lerohanta a déli országrészt, mint a pinty. De ha figyeltünk az előző posztban, akkor tudjuk, hogy a vietnámi történelem ismeretében ez egyáltalán nem meglepő tény. Észak mindig is erősebb volt, ott volt a hatalmi centrum, és mindig Dél felé terjeszkedett. Miért lett ez volna akkor másként? Ugyeugye, ha lett volna egy törikönyv az amerikai vezetésénél? Akkor sem alakulnak valószínűleg nagyon másként a dolgok, de legalább nem maradnak hülyék és rájönnek hogy a komancsok csúnyán bolondot csináltak belőlük.

 A komcsi agymosás után a túra útvonala a különböző, alagutakkal összefüggő bemutató helyszínekre vitt minket. Először megnéztünk egy rakás vietkongok által épített csapdát: az alapvetően szántó-vető életformát élő gerillák a jelentős technikai fölénnyel rendelkező ellenséggel szemben azt használták fel, amijük volt: a helyismeretüket, a kézi szerszámaikat, és a vadászati tudásukat, amivel állatok helyett az amerikaiakra vadásztak. (Ez utóbbi félmondat szó szerint így hangzott el angolul is :) ) Ezekből a csapdákból aztán rengeteget helyeztek el, hiszen olcsón és hatékonyan képes volt kiiktatni egy ellenséges katonát lelassítani- vagy megállítani és a sebesült szenvedésével jelentősen demoralizálni egy egységet.

"You step in and no more honeymoon" Mr Typhoon szerint. Ha ő mondja, akkor biztos úgy volt!

A vietnámi papucs valódi eredete, és a vietkong ebéd
Gonosz módon a végére hagytam a két hangzatosabb elemet, hiába, tanultam a nagyoktól. :) Szóval a vietnámi papucs. A vietkongoknak ugye sok mindenük volt amit feljebb felsoroltam, és ami előnyt jelentett számukra az amerikaiakkal folytatott harcban, felszerelésük azonban roppant szegényes volt. Cipőjük sem volt, az amit a rizsföldeken még elment, az a  harc közben nem volt praktikus. És ugye akkor nem úgy működött a dolog, hogy leugrottak a piacra vagy valamelyik bevásárló központba, esetleg rendeltek egy komplett taktikai felszerelést az 5.11 Tactical-tól. Nem.
A lábbeli-kérdést úgy oldották meg, hogy használt autógumikból készítettek maguknak papucsokat, ami így könnyű volt ugyanakkor nagyon tartós. Ezeket az autógumiból készített papucsokat nevezte el az egyszerű dolgozó nép (pártutasításra) Ho Chi Minh-papucsoknak, és akkoriban ilyenben járt szinte fél Vietnám.
És hogy mitől lett egy ilyen flip-flop taktikai? Hát attól, hogy a bokát tartó gumiszíjat úgy készítették, hogy a papucsba fordítva is bele lehessen bújni. Ha tréfálkozni akartak egy kicsit az ellenséggel, akkor felvették a papucsokat fordítva, látványosan trappoltak benne az úton egy kicsit, majd később a nyomok alapján elinduló ellenséget jól hátba támadták, mert ugye a vietkongok valójában pont az ellenkező irányban voltak, mint amerre a nyomaik mutattak.

Ho Chi Minh Tactical - harci vietnámi papucs

A túra végén volt lehetőség egy 20-30 méteres szakaszon az eredeti, de kiszélesített alagutakban mászkálni egy kicsit. Mivel ez 2 méterrel a föld alatt történő négykézláb mászást jelentett egy földből készült alagútban, inkább nem hívtam ki magam ellen a sorsot és megvártam fent, amíg a többiek ki vietkongoskodták magukat.
Az alagút mászás után a túra végefelé asztalhoz ültettek minket, és elénk tettek pár tányért, amin főtt tápióka gyökér volt, egy kis tányérban pedig darált földimogyoró. A főtt gyökérdarabot meg kellet mártogatni a mogyoróban, hogy egy kis ízt adjon neki, és növelje a tápanyagtartalmát. Ez az egyszerű étel igen gyakran került a vietkongok asztalára - képletesen szólva persze, mert egyrészt kevéssé valószínű, hogy terített asztalnál ebédeltek volna, másrészt errefelé nem része eredetileg a kultúrának az asztalnál evés, ezt az európaiak hozták be a keresztény vallással, a gyarmatosítással és a nemi betegségekkel együtt.

Vietkong kaja - főtt tápióka gyökér mogyoróval, hozzá zöld tea.

Felvetődik a kérdés, hogyan főztek az alagutakban? Hát nem megújuló erőforrásokkal, az tuti! A jó üreg tüzet használták, méghozzá úgy, hogy a füstöt kisebb alagutakon keresztül elvezették, és többnyire több réteg avar között vezették ki a felszínre, aminek a végére a füst szépen szétterült a talajon, és nem szállt fel. 

Ennyi látszott az alagút végén. Igazi füst volt, tényleg működött a dolog.

Egyenlőre nnyi a háborúból. Eltelt 40 év, az egykori ellenségek mára barátokká váltak. Vietnámi oldalon viszont 3 millióan meghaltak, az ország lakossága évtizedekig irtózatosan szenvedett, ezen belül is 400 ezren haltak meg, és 500 ezren születtek nyomorékként az amerikaiak által bevetett "Agent Orange" becenevű vegyi fegyvertől, amely dioxint tartalmazott.  (Az Agent Orange-et a sűrű trópusi növényzet elpusztítására vetették be, hogy az ne szolgálhasson a vietkong harcosoknak fedezékül. A szer magas dioxin tartalma miatt azonban az összes élőlényre, így az emberekre is rendkívül veszélyes) A háború hatása tehát ezeknek az embereknek a szenvedésein keresztül mind a mai napig tart.

Az "Agent Orange" áldozatai 40 évvel a háború után

A vietnámi háború aztán 1975 április 30-án ért véget Saigon elfoglalásával, amit ugye mint arról írtam is, röptében át is neveztek Ho Chi Minh Citynek, ami a hivatalos megnevezéseken kívül sehol sincsen jelen. Ennek a háborúnak is volt egy olyan szimbolikus pontja, mint a II. világháború befejezésének. Április 30-án az észak-vietnámi hadsereg 843-as számú T 55-ös tankja áttörte az Elnöki Palota kapuját, ami a gyarmati időkben a kormányzói palota volt. Ezt a pillanatot tekintik ma is Vietnámban a végleges felszabadulásnak.

A 843-as számú tank, amelyik szimbolikusan lezárta a vietnámi háborút

Utolsó törilecke mára: a vietnámi háborúban a vietnámi oldalon két formáció is harcolt: a "Viet Cong" gerillák, valamint az észak-vietnámi reguláris hadsereg erői. Értelemszerűen az előbbi az ellenség hátországában tevékenykedett, míg az utóbbi face to face támadta az amerikaiakat. A gerillák az ún. Ho Chi Minh ösvényen kaptak utánpótlást Északról (HCM város, cipő, ösvény... ez a csávó tudott valamit! :) ) ami Laoszon, később Kambodzsán keresztül vezetett Dél-Vietnámba. Ennek majd a későbbi, laoszi posztokban lesz jelentősége.

Konklúzió
A kommunizmus ázsiai terjedése, a "dominó-elv", amiről az amerikaiak annyira tartottak, nem valósult meg Észak Vietnám győzelme ellenére.  Sőt, maga Vietnám vetett véget 1979-ben a legszörnyűbb kommunista rémuralom, a Pol-Pot féle esztelen tömeggyilkos rezsim vérgőzös tombolásának is Kambodzsában. Európában és a Szovjetúnióban a komcsik meg is buktak, Kínában és Vietnámban pedig egyfajta államkapitalista rendszerré alakult át, ami már messze távol áll az eredeti ideológiától.
Ellenben felfoghatatlan mértékű szenvedést és horrort hozott egy egész nép számára, de azoknak a messziről idehurcolt, zömében egyszerű fiatal srácoknak is, akiket ellenük küldtek.
Mi értelme volt ez alapján, történelmi távlatból utólag visszatekintve az egésznek? A választ szerintem sejtitek Ti is.  Kár, hogy a dolgokat nem igazán vagyunk képesek egyébként is távolabbról szemlélni. Mert akkor talán jobban láthatnánk őket úgy, ahogy valójában vannak. És nem szellemet vélnénk felfedezni a szoba falán, csak rájönnénk, hogy a nyitott ablakban mozog a függöny.

Vietkong ebéd, és harci papucs 1.

Harcos Vietnám - egy kis töri

Szeretem megismerni annak az országnak a történelmét és kultúráját ahol utazom, most sincs ez másként.  A vicceskedés és szatirikus- vagy altesti poénok helyett most jön egy két részre szakított poszt Vietnám harcos múltjáról.
Rögtön kezdjünk is egy pici gyorstalpalvaló a vietnámi történelemből, így legalább jobban megértitek, hogy mi miért történt. Utalni is fogok rákésőbb más posztokban, úgyhogy nem lustul és átugorja, hanem átolvassa vazzeg, gyerünk-gyerünk mert széjjellövi a seggedet Tom Rambo!

Tom Rambo, 1969 Vietnám,

Vietnám történelmében mindig is rendkívül fontos szerepet játszott a küzdelem, egészen azóta, hogy az i.e. 3. században Nam Viet, azaz a "Déli Ország" területét meghódította az "Északi Ország", vagyis a nagy szomszéd, Kína. Innentől kezdve Vietnám több mint ezer éven át a Kínai Birodalom egy déli tartományaként létezett, és ettől kezdve a megszállóktól való folyamatos szabadulni akarás jellemezte Vietnám történelmét, ami folytatódott a 10. században kivívott függetlenedés után is. Kína gyakorlatilag folyamatosan rohamozta Vietnámot, hol átmeneti időre újra kínai fennhatóság alá került, hol teljesen független volt egységes kormányzás alatt, hol pedig kisebb-nagyobb részekre töredezve létezett. De lényegében egy időben folyamatosan védekezett észak felé, míg déli irányban terjeszkedett, meghódítva a hatalmas angkori kultúra -és birodalom romjain létesült csam birodalom kisebb-nagyobb hatalmi szerveződéseit. Ebben a folyamatos, kettős küzdelemben Vietnám avagy Thang Long, a "Felszálló Sárkány" országa egyre erősebbé és szervezettebbé vált, és integrálta a befolyása alá került területeken élő számtalan kultúrájú és nyelvű népességet.
Ez az állandó önállósodni akarás a vietnámi kultúra szerves része, ami számos más mellett a vietnámi írásban is megjelenik: a  latin betükre épülő, de ugyanakkor teljesen egyedi karaktereket is használó írást a 16. században egy francia szerzetes alakította ki aminek az addig használt kínai írásjelekkel szembeni tudatos használata önmagában is kifejezi és hangsúlyozza az elkülönülést Kínától.

Vietnámi írás - tűz esetén teendő. Világos, nem?

A 19. században aztán ezt az egész léte során a fennmaradásáért sikerrel harcoló országot szemelték ki maguknak a gyarmatosítás első nagy hullámaiból kimaradt franciák, majd később ugyanitt akarták megvívni ideológiai-politikai gyökerű harcukat az amerikaiak, ami nyilvánvalóan nagyon mély tudatlanságra, a vietnámi történelem és néplélek ismeretének hiányára utal.
És mint a történelemkönyvekből tudjuk, rá is csesztek erre kőkeményen.

Mellékesen egyébként  a 70-es években a Dél-Vietnám legyőzése után lendületben lévő Vietnám a szomszédos Kambodzsában tomboló rémuralmi rendszert megelégelve bevonult Kambodzsába, és secperc alatt megsemmisítette Pol Pot horror-rendszerét. A haver rezsim megszüntetése miatt viszont csúnyán megorroltak a kínaiak Vietnámra (de igazából amiatt mert a szovjetek mellé álltak a szovjet-kínai konfliktus idején, és mert féltek Délkelet-Ázsiában a befolyásuk tartós elvesztésétől)  ezért mondvacsinált okból megtámadták Vietnámot. Több tízezer fős veszteség után bevert orral vonultak vissza - vagyis csúnyán elseggelte Kínát is Vietnám, akibe 30 éven belül három nagyhatalomnak tört bele a bicskája. Ez azért na, nem semmi teljesítmény!

A 19. század közepén, a francia gyarmatosítási szándékok nyilvánvalóvá válásakor egyébként egy kevéssé ismert, de nagyon érdekes hatalmi játszma folyt le Vietnámban: az uralkodó körök két nagy pártra szakadtak. Az egyik a Thaiföldi mintát akarta követni, és a gyarmatosító hatalmak egymással szembeni ügyes kijátszásával megőrizni a függetlenséget, a másik az akkori kínai minta, a totális elzárkózás és a Kínához húzás híve volt. Sejthető mi történt: az utóbbi párt került ki győzelmesen a harcból, és Vietnám rövidesen összeütközésbe is került a franciákkal, akik az 1850-es évek végére meg is hódították az országot, míg Thaiföld az egyedülállóan ügyes politikájának köszönhetően soha nem lett az európaiak gyarmata.

Nagyjából ennyi a történelem lecke mára. De mielőtt bárki is pálgiummal gyanúsítana, most szólok hogy könyvekből és az internetről lettem ilyen kiművelt a vietnámi történelem és kultúra kérdésében. :) 

A posztot a sűrű programok miatt nem tudom befejezni, második része holnap következik, a tegnapi Cu Chi térségben található vietkong alagutakból kialakított háborús múzeum bejárásával,  aminek az érdekessége, hogy egy Vietnámot megjárt amerikai veteránnal néztük végig a vietkong alagútrendszert- és a múzeumot,  jómagam a Vietnámi Néphadsereg lőterén lőhettem eredeti, a vietnámi háborúban zsákmányolt amerikai fegyverekk (többek közt a fenti képen is látható M60-as géppuskával) valamint kóstolót kaptunk a vietkong harcosok mindennapi életéből, szó szerint. Ja, és a klásszikus vietnámi papucs eredetére is fény derül, és arra hogy hogyan lett a taktikai fegyverként  is használt "Ho Chi Minh"-papucsból a mindenki által ismert vietnámi papucs. 

Bréking - gyereknap a Tet jegyében

Épp a vietnámi háborús komolyabb hangvételű posztot fésülgettem egy órácskával ezelőtt, amikor valami ütemes zajra lettem figyelmes. Kinyitottam az ablakot - ami errefelé alapértelmezésben zárva van, hiszen ha kinyitom, kimegy a jó kis száraz hűvös és bejön a párás fülledt meleg - és meg is láttam a szállodám utcája és a főút közti lezárt rész szélén egy fúvószenekart, amint nagy svunggal nyomták éppen. Zenéltek, közben jobbra-balra lépegettek, figuráztak - felderengett előttem a múltam, hát ez látnom kell, húzás!

A képrögzítő eszközökkel felpakolva lezúztam az utcára, és a meglepetéstől majd hanyatt vágtam magam.
A Tet elé időzített, de már az újév ünneplésének jegyében zajló, gyerekeknek szóló progamok voltak az utcán. Rendkívül szórakoztató és érdekes volt ezeket a játékokat, programokat és tényleg vidám embereket látni, jó másfél órán keresztül magam is önfeledtem forgolódtam, a tömegben, látványosságról látványosságra járva. Ráadásul a vidám, ünneplő gyerekek és felnőttek tálcán kínálták a jobbnál jobb alkalmakat, amiken keresztül számos vietnámi játékot, szokást, és embert láthattam, és persze fotózhattam. Kattogtattam is rendesen, bár talán soha nem éreztem nagyobb szükségét egy gyors tükörreflexes gépnek egy jó objektívvel mint most, de azért próbáltam a kölcsön ultrakompaktól kihozni amit lehetett.

Tehát most következzen egy gyors Tet-gyereknapi képriport némi saját kommentárral, a végére pedig két videó, amik visszaadják ennek a fantasztikus estének a hangulatát: 

A Dong Khoi bevásárló utca forgalmasabb volt a szokásosnál is

Az egész város ünneplőbe öltözött

Aki nem ünnepel rendesen, annak kiégeti az agyát a Nagy Gülüszemű Sárkány!

Gyerek zenekar nyomta, nagyon keményen

Kislány tradicionális vietnámi Hello Kitty-t fest

... és ezt most tényleg odaadja félmillióval olcsóbban?

Az ifjúság szocrilista hdarlalavabaa hadarabadaraa nevelése és művelése igennagyon fontos!

Kisfiam, ha nagy korodban katona leszel, lelőhetsz egy ilyen amerikai F-16-ost is akár!

Tradicionális vietnámi írás-festő..... asszem :)

Pepsi sárkány

Na gyere kislány, csak neked csapjuk a bambuszt! Ugorjál!

Á nem, én ehhez asszem még kicsi vagyok!

Figyejjide bébi, megmutatom hogy mi srácok ezt hogy csináljuk!

Én meg csak dobolok ehhez az egész ugróiskolához....

... merthogy az is van, így köll ezt, népviseletben!

Látod kislányom, a kékbe megy a rizs, a sárgába a bab...

Anyu ez nagyon zsír, ha megnövök, tuti Kaszparov leszek!

Ó, drága Nhuang Phuoc Thi, hozzám jössz feleségül ha a fejedre húzom fordítva ezt a sárkány álarcot?

Örömmel, kedves Hue Phon Thang, de ha későn jössz haza esténként, akkor elseggellek ezzel a darab bambusszal!!!

Miből lesz a Miss Saigon - írni még nem tudnak, de kamerának pózolni meg színpadon táncolni azt már nagyon! :)

Azt hiszem ízelítőnek a képekből elég ennyi, és most következzen két videó az este hangulatát demonstrálandó:

 

Gyerek fúvószenekar - hasonlóban nyomtam én is anno... Ó, azok az eltűnt ifjú évek....

 

Tradicionális vietnámi ugróiskola 

Ma délután egyébként a város külső részén lévő pagodákat szerettem volna fényképezni és kipipálni pár látványosságot - ha így teszek és rohanok, akkor elkerülöm ezt a fantasztikus eseményt. De szép lassan haladtam, átadtam magam a karmámnak, és így nem is rohantam el a jó dolgok mellett, mint amilyen ez az emlékezetes este is volt. Köszönöm, a részese lehettem ezeknek az embereknek az örömének, és ott lehettem velük azokban a pillanatokban!

Saigon experience

Vietnám
Vietnám neve hallatán a fiatalabbaknak csak a háborús filmek ugranak be, már, ha a mai ifjú generációnak a Transformers filmeken, Xboxon, és drogos partikon kívül beugrik másvalami is bármiről, ami a lakóhelyüktől 100 km-nél távolabb van. (Vietnám? Neeemmondod? Gecó, nemtommiaz, valamilyen kis kínaiak akik ilyen ruhákat meg papucsokat árulnak, szóval ilyen piacos csávók, vágod? )  Akiknek esetleg még beugrik, azoknál helikoptereken repkedő amcsi katonák képei derengenek fel: ahogyan az LSD tripről épp leérkezett amerikai katona egy UH1-es helikopter ajtajában kapaszkodik az ajtóra szerelt M60-as géppuskába. Éppen a "Free fire zone" felett repülnek,  ezért vadul tüzel a géppuskából mindenre, ami az elhaladó helikopter alatt él és mozog: vízibivalyokra, csúcsos szalmakalapos vietnámi parasztokra, nőkre, gyerekekre, vietkong harcosokra -  miközben a háttérben napalmbombák fénye festi meg a sötétülő esti égboltot. Az egész jelenetet pedig a "Come on baby light my fire" szól a Doors-tól.
A 35-40 feletti generáció viszont még biztosan emlékszik a szocializmus éveiben nálunk tanuló vietnámiakra, akik a testvéri szocialista segítség jegyében tanultak Magyarorszhágon, hogy visszatérve építsék a már náluk is csak papíron létező szocializmusukat, és valszeg jó pár 40-50 közötti hölgy sóhajt fel, ha egy-egy már elfelejtett nevű, mandulaszemű, folyton mosolygó vietnámi diáksrácra gondol.

Hogy milyen is ehhez képest az igazi Vietnám? Az elkövetkező hetekben kiderül.

Utazás és érkezés
A több hónapos tervezgetés tegnap, január 17-én relizálódott: elindultam. Addig egészen távolinak tűnt az egész projekt:. Természetesen azért közben aktívan terveztem, útikönyveket és utazási fórumkat olvastam, szállásokat és jegyeket foglaltam, de mégis az egész valahogy csak egy monitor előtti virtuális élmény volt - ami aztán egyszer csak a való világban is realizálódott. Paff, ott álltam Ferihegyen a csomagjaimmal a kezemben, az indulásra várva.
Ahogy legutóbb áprilisban, most is a reptéren olykor hirtelen rám tört a félelem: vazze, te most elrepülsz 12 ezer km-re, az azért nem Dunakeszi alsó, mindezt tök egyedül, hetekig ott leszel, idegen kultúrában, idegen országokban, idegen emberek közt.Az ismeretlen utáni vágy azért legyőzte az ilyesfajta, megszokás és kényelem fűtötte negatív érzéseket, és végül 16 óra utazás után megérkeztem Saigonba, Vietnámba. Az úton egyszer szálltam át Katarban, ezt követően Bangkokban állt a gépünk még egy órát, amíg kiszálltak a csak oda menő utasok, és felszálltak a Saigonig jövők.
A kedvenc légitársaságommal, a Qatar-al repültem ismét, azon egyszerű oknál fogva, hogy ismét ők ajánlották még anno -szeptemberben a legolcsóbb jegyeket, ráadásul ezért az árért magasan ők nyújtják a legjobb minőségű szolgáltatás is. A pesti felszállás előtt érdekes élményben volt részem: odajött hozzám az egyik utaskisérő egy listával, és megkérdezte, hogy én vagyok-e a Mr Tamas Zsakai. Mondom hogy persze, hát ki más volnék.  Erre a srác, hogy látja hogy törzsutas vagyok, üdvözöl ismét a Qatar járatán, és reméli legközelebb is velük repülök. Na ekkor az állam már a padlón kopogott... Továbbá az útra csirkét és marhát főztek, melyiket választom? (Sertés persze nem volt, hiszen az nem "halal", tehát arab légitársaságnál nem fordulhat elő) Ezen azért frankón leesett az állam, economy osztályon ilyen figyelmességet nem várhat sehol az utazó. Pontosan ez a az élmény, ami a méregdrága gépekkel- és a szintén drága üzemeltetési költségekkel szemben egy fillérbe sem kerül nekik, de mégis, rászánták azt a pár mondatot: a marketingesek kitalálták, az utaskísérő nem szabotálta el morogva, hogy "Áá vazze, már megint egy mekkora fasságot találtak ki a központban!", és ennek eredménye egy olyan elégedett vendég, aki legközelebb is tutibiztosan velük fog repülni. Na, az ilyen "wow-élmény" az, ami az otthoni szolgáltatókból egyenlőre teljesen hiányzik.

Katarban, már leszálás után

Megérkezés HCM Citybe
Budapest és Katar közt egész gyorsan eltelt az 5,5 óra, ellenben a bangkoki éjszakai út már gyötrelmesebb volt. Még gyötrelmesebb volt a bangkoki 1 óra várakozás a felszálló utasokra, valamint onnan az út Saigonba, azaz hivatalos nevén Ho Chi Minh városba, amit félig alva félig ébren húztam ki.
Na de hogy kerül a csizma az asztalra, és ki ez a Ho Chi Minh-csóka, és akkor most Saigon vagy Ho Chi Minh City a város  neve??
A válasz egyszerű: Vietnám papíron mindmáig szocialista ország, és bár Marx bácsi forogna a sírjában annak a fajta szocializmusnak a láttán ami itt megy, de mindezek ellenére itt  még a Karl Marx&Brothers társaság van hatalmon, a sarló-kalapácsos és vietnámi vörös csillagos zászlók pedig úgy tűnik kitűnően megférnek egymás mellett a felhőkarcolók tövében húzódó elegáns bevásárlóutcán a Rolex, Gucci, és Mango üzletekkel.

Komcsi Rolex - forradalmi luxus

 Saigonnak a Ho Chi Minh Város nevet - azaz teljes vietnámi nevén Thanh Pho Ho Chi Minh -  a város 1975-ös felszabadítása (eleste?) után adták a győztes észak-vietnámiak, emlékezve az öt évvel korábban elhunyt forradalmi vezetőjükre, Ho Chi Minh-re, aki az életét Vietnám idegen uralom alóli felszabadításának szentelte. Ho Chi Minh (vietnámi kiejtésben egyébként inkább Hóó Tyíí Minny) egyébként annyit tesz, hogy fényt hozó, ezt volt Ho apó forradalmi neve, egyébként pedig Nguyễn Sinh Cung néven született a 19. század végén, és mielőtt még a múlt század 20-as éveinek elején magába szívta volna az impörialista elnyomás elleni felszabadítás harcos kommunista eszméit, éveket élt az USA-ban és Angliában is, 1918-ban például a leendő kommunista vezér még kisfőnökként dolgozott a General Motors-nál....
 A szocializmus mint olyan hasonló módon van is meg nincs is, mint a nagy szomszédjánál, Kínában. Az 1988-as doi moi, azaz a gazdasági nyitás óta elképesztő módon pörög a gazdaság, számtalan külföldi cég telepedett meg Vietnámban, gomba módon nőnek ki a földből a plázák és a felhőkarcolók. Kétség nem fér hozzá, hogy.Saigon maga pedig idővel versenytársa lesz a régióban Bangkoknak, Kuala Lumpurnak és Szingapúrnak. (Update: most, hogy már nagyobb részét láttam Saigonnak és átjöttem Thaiföldre is: azért odébb van még az az igazi versenyzés, de kapaszkodnak a vietnámi kollégák felfele igen rendesen.)
Így lett tehát Saigonból Ho Chi Minh city, ennek ellenére az itt lakó közel 8-10 millió lakos kivétel nélkül mind Saigonnak hívja, tehát a hivatalos elnevezés mellett él tovább az igazi, tősgyökeres név is. Maga a város egyébként a Saigon folyóról kapta a nevét, vagy fordítva, mindegy is.

Múlt és jövő Saigonban: előtérben a franciák által épített Notre Dame, háttérben a Diamond Plaza

Na de milyen maga Saigon? 
Saigon egy hamisítatlan délkelet-ázsiai turmix. A város elképesztően lüktet, pörög, és ugyan az a dinamikus ázsiai őserő árad belőle mint számos régióbeliu városból. Egy időben, egy helyen, és egymás mellett vannak jelen a francia kolonialista épületek, a csupa üveg plázák és felhőkarcolók, a lepukkant helyi dobozházak, a világmárkák csillogó üzletei, a mindenütt jelen lévő, a kajától a feltöltőkártyáig mindent áruló mobil árusok, és a járdán a földön ülve társasjátékozó idősebb arcok, mindez nyakon öntve az előtt már említett kommunista szósszal. Az utcákon elképesztő forgalom, motorosok egész hadai özönlenek mindenhol minden irányban, mellettük szép számmal autók, buszok, teherautók kavarognak az őrült forgalomban. A légszennyezés viszont nagyon durva, a többnyire kínai robogók ontják magukból a benzingőzt, az egész napos mászkálás közben déltájban rám is tört egy enyhe hányinger a nálunk már szerencsére nem tapasztalható, mindent átható tömény benzin égéstermék szagtól.

 Éjszakai forgalom Saigonban

Program az első napon
A tegnap délutáni érkezésem utáni rövid esti városnézést kiadós alvás követte. A mai programot ez és a reggeli után, kb 10 órakor kezdtem meg, és rögtön bele is futottam a vietnámi élestílus buktatójába. A mai napra célba vett nevezetességek és múzeumok kivétel nélkül bezártak 11 órakor, és csak 13 óra után nyitottak ki, két és fél órás ebédszünet után. Az, hogy mit csinálnak az emberek ekkor, rögtön leesett: a vendéglátó helyek nagy része tömve volt, valamint sokan üldögéltek az utcán beszélgetve, üdítőt szürcsölve, társasjátékozva. Nesze b@zmeg szieszta, ugyan az a stílus mint Dél-Európában, csak itt mellé tényleg pörög a gazdaság. Itt nincs Angela Merkel, aki pénzelje a lusta teheneket, nem havi több ezer euróért társasoznak az utcán...

Saigoni utcakép: társasjátékozás az utcán ebédidőben

Gyorsan alkalmazkodtam a helyi stílushoz, és a hátralévő közel két órában lődörögtem és ebédeltem a belvárosban. A látnivalók nagy része Saigon központjában összpontosul, így nem kellett nagy utat bejárnom - ez egyébként szerencse is, hiszen egy-két kilométer megtétele is egy komplett szaunázással ér fel. A 30 fok körüli meleggel még nem lenne probléma, de a 80-90% körüli páratartalom ennél már sokkal nehezebben kezelhető. Gyakorlatilag egy folyamatos szaunázás az egész, folyamatosan csorog rólam a víz amint kilépek a légkondicionált szállodából. Így a helyi tempót felvéve csak nyugisan, lassan megyek bárhová, leszoktam a rám egyébként jellemző nyargalásról. Ezen az éghajlaton az nem igazán egészséges. A folyadék szükséglet is ehhez mérten magas, napi 4-5 litert iszom palackozott ásványvíz formájában, ennel nagy része pedig izzadtság formájában távozik.
A mai nap során megnéztem a háborús múzeumot (amit pár évvel ezelőttig még az amerikai háborús bűnök múzeumának hívtak).  az újraegyesítési palotát, a Notre Dame-ot, és panorámáztam egyet a Bitexco Financial Tower 48. emeletén lévő kilátóból, pazar élmény volt. Holnapra pedig befizettem egy fél napos túrára a Saigontól északra elterülő Cu Chi alagutakhoz, ez lényegében egy vietkongok által használt alagútrendszer, amit látogathatóvá alakítottak át. Holnap után pedig a Mekong folyó deltájába megyek egy napos túrára, utána pedig irány tovább utam következő állomására, Bangkokba.
 Nyugi anyu, szedem a malária-ellenes gyógyszert, nem lesz semmi bajom! :)

A vietnámi háborús dolgokról szándékosan nem írtam még, lesz majd egy ezzel foglalkozó külön poszt is. 

Ebéd negyedmillióért
Az ország fizetőeszköze Csonka Pici kedvence, a dong. Egy dollár jelenleg 21 ezer vietnámi dongot ér, így ma pénzváltás után egyből többszörös milliomos lettem de sajnos csak dongban. De ez nem is baj, legalább ezekkel a számokkal szokhatom a jövőben várható forint árakat- és címleteket... Az itteni dong bankjegyeken Ho apó mosolyog ránk jóságosan - már szinte látom magam előtt, hogy a mi százezer forintosunkon Matolcsy György lesz, az ötszázezresen meg a nagy gazdasági szabadságharcosunk bölcs mosolyát csodálhatjuk meg, míg egy köteggel a markunkban elindulunk tejért és kenyérért sorba állni....

Milliárdok öcsém, milliárdok!

Ja, hogy a kajával kezdtem ezt a pontot... Szóval a vietnámi konyha más mint a thai, sokkal kevésbé csípős, más fűszereket használ, viszont igazán kitűnő. Ázsiai ország lévén itt is központi szerepet tölt be a rizs, de erőteljes kínai hatás érződik rajta, elvégre a nagy szomszéd közel ezer évig bábáskodott Vietnám felett. Az egyik legismertebb vietnámi étel a Phó, amit reggelire is előszeretettel fogyasztanak, meg egyáltalán mindenkor. A Phó úgy készül, hogy az ember elé tolnak egy kellemes fűszeres alaplét, és külön tányéron egy nagy kazal mindenféle egzotikus zödséget, tésztát, húst. Ezt a júzer maga zuttyantja bele a levesbe, ízlése szerint. Ezerféle változata létezik a phónak, reggelre főleg rizzsel eszik. Olyan ez mint az egyik magyar fegyvergyár termékei: mindegyik egyedi és minden esetben a felhasználónak kell befejeznie a gyártást. :) Részemről rövid idő alatt nagyon megkedveltem, ez alatt a bestiálisan párás és meleg időjárás alatt könnyen emészthető kellemes, finom, könnyű étel.
A phót egyébként úgy kell enni, hogy a kívánt mennyiségű tésztát, húst, zöldséget beledobálja az ember a lébe, aztán a mellékelt kanállal mer, és az evőpálcikával rásegít a bedobált mindenfélét kienni. Szürcsölni a levest nem tilos, így itt phó-evészetet általában hangos szürcsögés kíséri. Ma egy Phó24 nevű lánc egyik kajáldájában ebédeltem, ahol mindenki többnyire phót evett, el lehet képzelni a háttérzajt. :)

Ma tehát tavaszi tekercset ebédeltem (ami totálisan más volt mint az otthoni sült zöldséges palacsinta-szerű izé, ellenben baromi finom) és egy marhás phó-t ettem utána.

Ilyen az igazi tavaszi tekercs

 

Phó (ez tegnap vacsorára volt)

Egyéb vietnámi impressziók
Az első napi élmény-cunamiból pár szemelvény, amikre a legtöbben kíváncsiak:
- A vietnámi lányok rendkívül szépek. Kínaiasabb jellegűek mint a thaiok, de általában nagyon-nagyon csinosak. Nálam verik thaiokat.
- Az utcára lépéstől számított 15 percen belül garantáltan megtalálják a fehér férfiembert, hogy kell-e "happy massage" vagy "bum-bum massage", esetleg egész nyíltan szex. Füvet itt nem kínálnak úton-útfélen mint Kambodzsában, itt kőkemény büntetés jár érte. De a kurválkodás az aztán nagyon megy. Amikor érkezés után megkérdeztem hol lehet ásványvizet és sört kapni, a recepciós úgy igazított el: szemben ahol a lányok ülnek az utcán, ott árulnak vizet és sört is. Masszázs, kurvák és trafik, három az egyben. Egyébként aranyosak, már sokszor voltam ott vízért, sörért vagy cigiért, tudják már hogy csak a trafik szolgáltatást veszem igénybe, nem ajánlgatják már a masszázst, csak köszönnek és szólnak a mama sannak hogy vevő jött.
- A közlekedést többnyire gyalog oldom meg, mivel a helyi közlekedés full káosz, buszok ugyan vannak, de itt is on-demand jelleggel, ha az ember lát egy buszt leinti. Menetrend nincs kitéve, így nyelvi akadályok miatt a buszozás kilőve. A taxisokat is felejtsük el, Freddy Kruger-szerű hatalmas kifent karmokkal veti rá mindegyik magát a turistára, hogy ott húzza le ahol csak lehet - mocskos hiéna mindegyik, bár a szállodás szerint vannak korrekt taxitársaságok is azért. A motorosok által a kurvák mellett kínált másik szolgáltatás xe-om (motoros fuvar a hátsó ülésen) jó alternatíva a gyors közlekedésre, de valahogy személy szerint mindig ódzkodtam a kétkerekű járgányoktól, ezt ezért hagyom ki. Marad a talpalás.
- Az úttesten áthaladás külön tudomány, az útikönyv kiemelten foglalkozik vele. A zebra mint olyan semmit nem számít, bele kell vetni magad a szinte folyamatosan hömpölygő motorosok árjába. Az átkeléskor feléjük fordított arccal eléjük kell lépni, és magabiztos léptekkel haladni előre - ők meg szépen kikerülik az embert. Borzasztó bizarr érzés elsőre, kicsit olyan mint az orosz rulett, de a lényeg hogy működik. Ésszel kell csinálni persze, nem lehet bármikor elindulni, és csak úgy szabad a motoros-autós elé lépni hogy adjunk elég időt neki is ahhoz, hogy kikerülhessen.

Hát egyenlőre ennyi, éljen Vietnám!!!

Saigon látképe a Bitexco Financial Tower-ből

Mindjárt itt a Sárkány Éve!

Saigoni utcakép dobozházakkal

Az én Tet-offenzívám

Történelmi kitekintés

Indokína 1945-1980 között a nagyhatalmak játszótere volt. Folyamatos háborúk színtere a gyarmatosítók, a kommunisták, az antikommunisták, és a másfajta kommunisták között. Egy igazi rohadék, mocskos nagyhatalmi sakkjátszma színtere volt olyan dolgokért, amelyeket ma már rég elsodort a történelem. Cserébe jó sok millióan meghaltak bennük.
Gyakták itt egymást a gyarmatosító franciák a kínaiak által támogatott komcsi Viet Minh-el a gyarmataik védelmében, az amerikaiak a komcsi Viet Cong-al és az észak-vietnámiakkal a szovjetek térhódításától tartva, a szovjet-komcsi vietnámiak a maoista-komcsi kambodzsaiakkal, a maoista-komcsi kínaiak a szovjet-komcsi vietnámiakkal a szovjet-kínai erőfitogtatás jegyében. Ja, közben az amerikai bombázások miatt teljesen szétesett Kambodzsában a maoista Pol-Pot is félig kiirtotta a saját tulajdon népét... Mindenki lőtt mindenkire mindenfajta szaros nyomoronc ideológiák nevében, amelyeknek ma már csak a történelemkönyvekben találjuk nyomát, esetleg még Észak-Koreában. Ellenben ezeken a "másodlagos hadszíntereken" vívott összecsapásokban 8-10 millióan vesztették el az elsődleges életüket....

Remarque "Nyugaton a helyzet változatlan" c. könyvében szereplő elmélet általam tovább fejlesztve: a háborúkat úgy kellene lejátszani, hogy az összes ellenérdekelt politikus istenbarmát, hadvezért, és gazdaságilag érdekelt hadiipari gyárost összeterelnek egy naaagy nagy arénában. A kezükbe adni egy-egy gyalogsági ásót meg szúró-vágó fegyvereket, esetleg egy-két csumpi puskát, oszt uccu neki essenek egymásnak, győzzön a jobbik, irtsák ki, belezzék ki egymást! Közben a lelátókon popcornt és üdítő a népnek, a szünetekben pompom lányok és katonazenekar játszik buzdító nótákat. Ahol az arénában a végére többen életben maradtak, az az ország nyert. A meccs vége után aztán a nézők békésen elmennek sörözni.

Az indokínai háborúk pusztító hatása közvetve sok helyütt mind a mai napig tart. Ha megkérdezném, mi volt a földkerekség legtöbbet bombázott országa, mindenki kapásból rávágná Németországot, pedig a válasz: Laosz! A vietnámmal határos Laosz egyes vidékeire több mint 260 millió bombát szórtak amerikai szövetségeseink (akik akkoriban még gonosz impörölista ellenségeink voltak), miközben a laoszi területen húzódó vietkong utánpótlási útvonalakat támadták. Így Laosz egy elég nagy részén ha rájön az emberre a szükség, mind a mai napig nem igazán célszerű túlságosan mélyen bemenni a bozótosba egy kis privacy-ra vágyva, hacsak nem akarjuk hogy egy igazán kirobbanó pisilés legyen belőle.




A saját kis Tet-offenzívám

És akkor most egy jóóó nagy csavarral ugorjunk egyet előre az időben a véráztatta 20. századi indokínai történelemből a leasure and pleasure 21. századig, ahol az európai, amerikai, és ausztrál farangok azt is megengedhetik maguknak, hogy utasonként és 100 kilométerenként 4 liter kerozin elégetése árán elhúzzanak a világ másik felére, süttetni a fish&chipstől elhízott seggüket az indokínai nap alatt, kihasználva az olcsó alkohol és prostituáltak által nyújtott evilági örömöket.

Az előző postban már írtam arról, hogy szeptemberben az akciós jegyvásárlás konzum-dühében tudtomon kívül sikeresen beletenyereltem a holdújév (Tet) időszakába Vietnámban, ami a legnagyobb helyi ünnepnek számít. És ezzel önmagában nem is lenne baj, csak az egész országot felforgató egy hetes, és alapvetően családi ünnep egy pöttyet megnehezíti az utazó dolgát olyankor: dugig telt tömegközlekedés mindenhol, zárva tartó múzeumok, és az ünnepre való tekintettel többszörösére emelt belföldi repjegy árak. (Példa: Saigon-Da Nang repjegy 50 USD helyett 200 USD....)
Másrészt pedig az ilyen nagy helyi ünnepekkel némileg óvatosan bánok azóta, amióta 2010-ben gyanútlanul belecsöppentem Pnomh Penh-ben az épp akkor tomboló legnagyobb kambodzsai ünnepbe, a víz ünnepébe, ahol is éppen egy órácskával és 1 km-el kerültem el a Gyémánt Híd környékén kirobbanó, 4-500 áldozatot követő tömegpánikot...

Picit vissza a vietnámi háborúhoz: az 1968-as holdújévkor indított Tet-offenzíva az észak-vietnámi csapatok legnagyobb összehangolt támadása volt az amerikai- és dél-vietnámi csapatok ellen, összességében a vietnámiak számára óriási kudarccal, és 40 ezer elesett vietnámi katonával végződött.

Világos volt tehát, hogy ezt a Tet-holdújév-izé össznépi banzájt jobb, ha messziről elkerülöm, és Laoszban leszek a Tet időszak alatt, amíg a vietnámiak jól kicsaládozzák és kiünneplik magukat. Tiszta sor, végül is Laosz az út fő célpontja, Vietnám csak "collateral damage". Ennek az eleinte roppantul ravasznak és cselesnek tűnő elképzelésnek csak csak egy dolog intett be: a délkelet-ázsiai rögvalóság, és a légitársaságok számomra érthetetlen politikája... .
A repülőjegyem ugyanis a vietnámi Saigonig szól, oda érkezem 18-án. És bár Thaiföldön, Bangkokban van a második átszállás, onnan indul a Bangkok-Saigon gép, nem lehet ám csak úgy kiszállni és megszakítani az utamat Bangkokban, hiába fizettem ki az utat végig. Ha így teszek, a légitársaság törli a visszautamat. Nincs mese, "ha kifizetted akkor edd is meg bazmeg", végig kell repülni Saigonig. Király!
Saigon és Vientiane között (Laosz fővárosa ahonnan a laoszi túrát elkezdeném a Tet alatt) viszont közvetlen repülőjárat nincsen, átszállásokkal lehetne csak eljutni Bangkokon vagy Hanoi-n keresztül, a Tet-főszezon miatt viszont már az ünnep előtt is jócskán 400 USD környékén, vagy még drágábban voltak átszállással repjegyek Laoszba.
A vasút nem opció sajna, vasúti közlekedés Laoszban egyáltalán nincsen, Vietnámban is csak Észak-Dél irányban, felfele Hanoi felé.  Ugyan van egy busz Saigon és Vientiane között, a durván hegyes vidéken viszont ez egy 3 napos kéjutazás, amitől az összes blogon és fórumon óva intettek mindenkit. 
Bár a thaiföldi Bangkokból kitűnő, gyors, és interneten foglalható vonat visz fel egészen a thai-laoszi határig, légkondival, puha ülésekkel, hálókocsival, hűtött Singha sörrel az étkezőkocsiban  - talán még csinos thai masszőrlányok is vannak  :) - és mindezt occsóér'. Azonban Bangkokig is el kéne jutni valahogy, a két ország közt fekszik több mint 800 km és Kambodzsa, továbbá a Tet-hiszti miatt még Bangkokig is 220 USD felettre srófolta fel az amúgy fapados és olcsó Air Asia is a jegyeket.



Nagyobb térképre váltás

Saigon-Bangkok-Vientiante útvonal, innen indulok majd a hegyes Észak-Laosz felé

Hát kérem, ezt egész konkrétan úgy hívják hogy szopás. Tudom, nagyobb gondom se legyen az életben, mint hogy jutok el épeszű áron Saigonból Bangkokig, de hát akkor is...

Már vagy 2-3 napja ezen az ördögi körnek tűnő kérdésen tipródtam, míg egy véletlen (amiről tudjuk, hogy nincsenek) kezembe adta a megoldást. Napokig tartó böngészés és utazási fórum olvasgatás után ma a egy repjegy útvonal kereső (skyscanner.com, imádom) kidobta amit még eddig nem: kedvenc légitársaságom, a Qatar Saigonba menő gépei szinte üresen repülnek visszafele Bangkokba. És mivel nekik ez egy mellék útvonal - a fő biznisz a tömegével qrvázni/beachelni/bulizni akaró farangok Bangkokba szállítása - ezért 100 dollárért lehet velük repülni csak Saigon és Bangkok között, főleg a Tet alatt, amikor mindenki Vietnámba akar menni, de onnan el senki.  Ez persze még mindig a duplája a Tet időszakon kívüli 40-50 dolláros fapados áraknak, de még mindig a fele többi légitársaság holdújév időszakra kihegyezett lehúzós árainak. Ráadásul a Tet január 22-i  "kitörése" előtt mindössze pár perccel, január 21-én 23 óra után indul a gép Bangkokba, ahonnan a legutóbb kimaradt városnézés pótlása után már húzhatok is Udon Thaniba, a thai-laoszi határra a kényelmes, gyors Thai State Railways éjszakai vonatával. (Még szerencse, hogy a Thai Vasúttársaság honlapján egészen 2555 márciusáig lehet foglalni jegyeket... buddhista naptár szerint :) )

Mondani sem kell, hogy vércseként csaptam le az "olcsó", 100 dodós jegyre. Ez minden gondomat egy csapásra megoldotta, lévén így lesz 3 napom Saigonban és környékén is körbenézni, majd ezzel a huszárvágással 22-ére már Bangkokban is leszek. Itt ráadásul jóval látványosabb lesz a holdújév ünnepe, lévén ez a kínaiaknak is ünnep, Bangkokban pedig óriási kínai kolónia él - ellentétben Saigonnal, ahol az 1978-as kínai-vietnám háború után finoman szólva sem bántak kesztyűs kézzel az addig ott élő testvéri szocialista rohadt büdös ellenségnek kikiáltott kínaiakkal.
Ráadásul Thaiföldön nincs olyan éjszakai buli-korlátozás mint Vietnámban, ahol éjfélkor minden szórakozóhelynek és bárnak roló lehúz, kötelezően. (A külföldieknek fenntartott kivételekről persze minden taxis tud némi helyi pénzért felvilágosítást adni...)


Tan Son Nhat után Tan Hoang Long

Tan Hoang Long, please! - ezek lesznek az első ékes vietnámi nyelven kimondott szavaim Saigonban,  a Tan Shon Nhat nemzetközi repülőtéren landolás után. Bízom benne, hogy a hanglejtésekre roppantul érzékeny ázsiai nyelveken azért érthető leszek valamennyire, és nem a hibás hanglejtésemmel rögtön az édes anyukájába küldöm el a taxist. :)  Ugyanis az első 3 napban, Saigon felfedezéséig ez a belvárosi, kellemes kis hotel lesz a bázisom. 55 dollár éjszakánként - délkelet-ázsiai mércével ez sok (Laoszban 5-10 dollárért lehet szobát kapni), saigoni árakon, pláne belvárosi árakon viszont ez nagyon jó ár-érték arány. Egyik kedvenc oldalamon, a Tripadvisor-on lőttem. Itt nincs félrebeszélés, nincs reklám, nincs süket duma mint a rosszabb esetben szállodai bárokban beszámolók alapján írt Lonely Planet-ekben, itt az utazók írnak a szállásokról és programokról, őszintén. Ami itt a leírások alapján szar az tényleg szar, viszont ha valamit sokan dícsérnek, akkor az valószínűleg jó is. A legtutibb szállásaimat az utak során eddig mindig itt vadásztam le, ezt a pici  hotelt pedig nagyon sokan az egekig magasztalták, így ázsiai túrám első pár napjában az akklimatizálódás idejére kényeztetem magam egy kis európai kényelemmel. Lesz még idő bőven a petróleumlámpás és gyékényágyas falusi szállásra a laoszi hegyek között.

Indokína Projekt

Hogyan kezdődött?

Az utazni szenvedélyesen szeretők számára egy út ötletének megszületése gyakran olyan, mint az alkoholista számára a következő ital. Még szinte ki sem élvezte a torkán lecsúszó feles zamatát, de már a következő körön gondolkodik. Nagyjából hasonló körülmények közt fogant nálam mostani Indokína-projektem is.

Az egész úgy kezdődött, hogy tavaly tavasszal Szíriában, a sivatagi Palmyra oázisa (Tadmor) és Hama városa között a buszon zötykölődve a Palmyrában megismert, ideiglenes angol útitársammal beszélgettünk arról, ki merre járt, és milyen érdekességeket látott korábban. Mondanom sem kell, hogy az akkor (és sajnos még most is) a polgárháború szélén táncoló, a tüntetéseket nap mint nap fegyverrel brutálisan vérbe fojtó országban csak olyan, a vakmerőség és az elmebetegség vékony határán lavírozó hardcore utazók voltak, akiket a folyamatos igazoltatás  a 20 km-enként lévő katonai ellenőrző pontokon, a tőlünk pár tucat kilométerre dörgő sortüzek és a buszunk mellett elhaladó harcba (=mészárlásra) vonuló tankoszlopok látványa nem riasztott el. Így természetes, hogy ideiglenes útitársam is többször megfordult már Délkelet-Ázsiában, és sokat áradozott egy kis elzárt országról, Laoszról, különösen az ottani emberek nyugalmáról és kedvességéről, Burma érintetlenségéről és Vietnám látnivalóiról.

Laoszról hasonló ódákat zengett egy barátom is utazás közben, akivel 2010-ben Albánia gyönyörű vidékét fedeztük fel autóval. Így persze, hogy felkeltette a kíváncsiságomat ez, az ismertebb délkelet-ázsiai országok (Thaiföld, Vietnám, Burma) közé beékelődött elzárt, kis ország. Így aztán Szíriából hazaérve egy-két hónapon belül megszületett az ötlet: a következő úticélom ezt a kis ország lesz, és ha már a régióban járok, akkor az ismertebb Vietnámot is útba ejtem. Az ötletnek végső lökést aztán a Qatar Airways egy akciója adott, amikor is szeptemberben 3 napon át 25%-al, vagy még olcsóbban lehetett foglalni repülőjegyeket.
Ez az esetemben egy Budapest-Saigon reláción több, mint 100 ezer Ft megtakarítást jelentett, így egy rövid munkahelyi egyeztetést követően már vigyorgó arccal foglaltam is a repülőjegyemeg Saigonba, Vietnámba.


Ember tervez, Tet végez, avagy közlekedési nehézségek
A repjegy foglalás után még 4 hónapom volt az út megtervezésére, így szép komótosan gyűjtögettem be az információkat. Eredetileg egy Saigon (+ Dél-Vietnám), Bangkok (Thaiföld), Laosz túrát terveztem, a rendelkezésemre álló 3 hét alatt.
Aztán decemberben, a Rough Guide útikönyvek megérkezése után értek az első pofonok az útitervem tarthatatlanságát illetően.
Először is, amit a repjegy foglalásakor nem  tudtam ezért nem is vettem figyelembe - Vietnámban január 22-28 között zajlik a Tet, a holdújév ünnepe. Kezdetét veszi a Sárkány Éve, ami a nagy nyitó ünnepet kivéve alapvetően egy családi ünnep, így január 22-28 között nagyjából minden zárva lesz Vietnámban, kb mint nálunk karácsonykor, és a két ünnep között. De ez még csak a kisebbik probléma, a nagyobbik az, hogy a közlekedési lehetőségek mindegyike (busz, vonat, repülő) ilyenkor csúcsra van járatva, és háromszor-négyszer drágább lehet egy-egy jegy mint egyébként. Pl a Saigon-Bangkok repjegy a fapados Air Asia-val 50 dollár Tet után, 80 dollár a január 18-i érkezésemkor még a Tet előtt közvetlenül, és 150-200 dollár a Tet alatt.

Te(t)hát  ha nem akarok megérkezésem után pár nappal horror áron tovább menni Laosz felé, akkor arra kényszerülök, hogy a megérkezés után azonnal tovább menjek, meg sem kezdve a vietnámi programot.



Másodszor, már önmagában Vietnám  is elképesztő mennyiségű látnivalót ad, fűszerezve azzal a földrajzi jellegzetességgel, hogy az észak-déli irányban hosszan elnyúló ország két vége közt úgy 2300 km a távolság. De még a főváros Hanoi, és a déli nagyváros Saigon közt is 1500 km az út vagyis egy nagyjából Budapest-Amszterdam távon terülnek el a látnivalók. Mindez megfejelve a kitűnő délkelet-ázsiai infrastruktúrával, ahol a két nagyváros közti expressz vonat 32 órán keresztül közlekedik, vagyis úgy 50 km/órás átlaggal....
Laoszról még nem is esett szó, ott a közlekedés eleve korlátozott, lévén vasút az egész országban nincs, az útviszonyok katasztrofálisak, a helyiek pedig még délkelet-ázsiai mércével is nagyon ráérősnek számítanak.

Először tehát szorgosan összegyűjtöttem egy Excelben a látnivalókat: mit akarok megézni, mihez van közel, hogy lehet eljutni oda, mennyi idő alatt. Szépen hízott is a táblázat, és pikkpakk máris úgy nézett ki az egész utazás, mint egy klasszikus projekt. Volt egy időkeretem, ami nem volt tágítható, 3 hét, kész, ennyi van. Volt a töménytelen mennyiségű potenciális látnivaló, csak Vietnámon belül 2000 km-en elhúzva, és van ugye a költségkeret, ami a mai szenzációs 250-es USD árfolyamon még úgy sem vidám dolog, ha egyébként Vietnám és is Laosz kifejezetten olcsó országnak számít, európai mércével mérve.

Mivel az időkeret adott volt, ahhoz nem nyúlhattam, ezért csak a scope-ot (bejárandó úticélok) és a költségeket tudtam variálni, természetesen ahogy azt a klaszzikus projekt módszertan tanítja, ha az egyikhez hosszányúlsz, a másik változni fog. Sok látnivaló rövid idő alatt = magas költség. Kevesebb utazás ugyanannyi idő alatt = alacsony költség, de kevesebbet látsz.

Így hát először született egy A terv Excelben. Aztán egy B, egy C, egy D, és egy E terv, mind különböző sheeteken. Az egyikben rengeteg látnivaló volt bezsúfolva, sok-sok időt megspóroló repkedésekkel, de a repjegyek miatt gigantikus költségvetéssel. A másikban egy-egy régió bejárását céloztam meg, kevesebb költségért de sokkal kevesebbet is láttam volna az országokból. A többi pedig ezek variációja volt: több Laosz, több Vietnám, egy falatnyi Thaiföld.


Végül több fórumon, a régióban hónapokat eltöltő utazóktól megtudtam, hogy 3 hét önmagában Vietnámra vagy Laoszra is kevés. A klasszikus, Bangkokból induló és ugyanoda érkező, Thaiföld-Vietnám-Laosz-Thaiföld útvonalat 3-4 hónap alatt szokták bejárni a ráérő turisták, és az arrafelé nagy számban megforduló angol, ausztrál, amerikai évhalasztó egyetemisták.Akik Burmába is átmennek, azok még erre jó két-három hetet rá kell számoljanak, révén az az ország kb a 19. századbeli vidéki Magyarország színvonalán él most is.Végül a sok látnivaló és nagy rohanás tervet azért is adtam fel, mert még ha óriási költséggel meg is csinálható, de teljesen felesleges.
Délkelet-Ázsiában senki sem siet sehová. Ezt már magam is tapasztaltam tavaly. A menetrendek is csak a nemzetközi repülőknél vehetők szigorúan, egyébként pedig mindig és mindenhol úgy alakulgatnak a dolgok a maguk ráérős tempójában. A helyiek lelassult életvitelét teljesen felesleges megpróbálni összehangolni az európai, állandóan tervező és analizáló mentalitással. Nem lehet. Arrafelé minden szép lassan történik, ha előbb nem akkor majd utóbb, ha akkor sem  akkor meg valamikor majd egyszer.
Teljesen felesleges izgágáskodni, és útitervet lobogtatni a szép pirosra sült fehér bőrű kezünkben.
"Ma A városba megyek, holnap megnézem B múzeumot és C romokat, utána kicsekkolok, elérem az Y járatot és reggelre Z városban leszek, ahol vár a befizetett túra az ide-oda.... "

Hát kérem tisztelettel, egy méretes lófaszt. Ez ott nem működik, ezzel a rohanó idegbeteg európai mentalitással ott egyetlen egy dolgot lehet: állandóan frusztrálódni. Miért nem vagyunk már ott, miért vár ez a rohadt busz, miért nem jön már ez, miért nincs ez, miért nincs az...



De akkor mi is az útiterv?
Nos, ilyen környezetben belátható, hogy baromira felesleges rohanni, és a pipákat gyűjtögetni: itt is jártam, ott is, amazt is lefényképezem, hopp a Lonely Planetben pont ebből a szögből volt fénykép én is csinálok egye a haveroknak...
 A helyiek sem rohannak, így én sem fogok. Minden lassan történik arrafelé, a jó dolgok is, így ha az utazó rohan, a jó dolog nem tudja utolérni. A tapasztaltabbak tanácsai szerint szerint az teszi jól, aki ráérősen túrázik arrafelé. Hiszen ki tudja, lehet hogy hamarabb megy el egy busz a tervezettnél és ezért lekéssük, de ha toporzékolás és dühöngés helyett az ember átadja magát a karmájának és felfedezi az adott helyzet miértjére a választ, akkor találkozhat valakivel, vagy részese lehet olyan valaminek, ami nem történt volna meg egyébként. 
Szíriában már átéltem ezt, a pontról pontra megtervezett útitervemet egy harsány, fejhangú, idegbeteg röhögéssel téptem apró cafatokra egy hét után Libanonban, miután rátaláltam az isteni tengerparti Byblos városára, amit csak meglátni és megszeretni lehet egyetlen pillanat alatt.... 
Ez az imádnivaló kis város aztán úgy megtetszett, hogy onnantól magasról leszartam az egész útitervem további követését, és ott maradtam 4 teljes napig. Elegem lett az addigi rohanásból, az állandó kicsekkolásból becsekkolásból, az útiterv pontos követéséből, a hátizsákom folyamatos ki-be pakolászásából, a buszok utáni kajtatásból, a látványosságok erőltetett felkutatásából.
(Byblosról részletesebben egyébként először a már fent említett angol úriembertől hallottam Palmyra oázisában. Aztán a Szíriából Libanonba tartó 8 órás buszút végén az eredeti célomnál, Tyros városában  lecuccoltam a buszról, majd a csomagtér becsukása előtt egy hirtelen gondolattól vezérelve megkérdeztem a sofőrt hogy megy-e a busz tovább Byblosig? Az igenlő válasz hallatán visszapakoltam a zsákomat és kértem, vigyen tovább odáig. Vállat vont, és még fizetnem sem kellett érte...)

Így tehát az az útiterv, hogy nincs útiterv. Egész pontosan egy minimál útitervvel készülök, ami a megérkezés után kb 4-6 napig biztosít programot. Nem is teljesen a leglogikusabb, de ezt az előtte nem ismert körülmények (Tet) alaposan befolyásolják.  Információm az útikönyvekből lesz bőségesen, nagyjából tudom már, hogy Vietnámban és Laoszban hol mi van,  nagyjából milyen típusú élményre számíthatok, honnan hová mivel hova jutok el milyen gyorsan, vagy lassan. 
Azt pedig, hogy mikor hova megyek, majd menet közben fogom eldönteni.
Szállodát csak az érkezés utáni 2-3 napig foglalok, hogy legyen azért egy biztos pont a 12 órás repülőút után. Minden további, beleértve a szállást, programokat, és utazást, majd ott, helyben alakul.  Oda megyek, ahova úgy érzem, hogy mennem kell, és addig maradok amíg nem érzem, hogy menjünk tovább.

Ins'allah - ahogy az araboknál mondják. Mindenképp meg kell majd tanulnom ennek a szemléletnek a lao megfelelőjét is!