2014. szeptember 23., kedd

Új élet Új Delhiben

Blogolás reloaded

Ez a pillanat is elérkezett, több mint két év szünet után ismét folytatom a blogot. Ez idő alatt persze voltam itt-ott a világban, de valahogy belefáradtam, vagy inkább beleuntam az elmegyünk megnézzük megkóstoljuk aztán keresünk pár poént és írunk róla vicceset stílusú írogatásba.

Más jellegű posztok lesznek itt,ezért aki azzal a szándékkal kezdte el olvasni ezt az oldalt, hogy majd az esti sör mellett jókat fog kacagni azon hogy Rakesh és Kumar milyen mókás akcentussal próbál beszélni angolul, vagy a száriba öltözött Varshika mennyire vicces grimaszt vág amikor megeszi a kétmillió Scoville erősségű chilli paprikát, aztán mint minden valamire való bollywoodi filmben, a végén mindenki táncol - nos akkor az valószínűleg csalódni fog.  
Elsődlegesen a tapasztalatok, élmények megosztása lesz a posztok célja, de kevésbé arckoskodó, hatásvadász jelleggel, ahogy  - szerintem - azt korábban tettem. Megpróbálok a körülöttem lévő indiai valóságból képet adni az otthon lévőknek, úgy ahogyan azt én tapasztaltam. Holott jól tudom, egy ilyen blog a valóságnak csak halovány képmását tudja visszaadni. Monitoron olvasva nagyjából hasonló lehet az élmény, mint a tinédzser korunkból ismert vicc szerint kívülről nyalogatni a lekváros üveget.



Új élet Új-Delhiben

Már több mint két hét telt el azóta, hogy a bécsi reptér betonjáról felemelkedve magam mögött hagytam Európát. A mai a tizenötödik nap amit Új Delhiben töltök. Egy vakáció esetében ennyi idő után már nehéz szívvel kezdünk gondolni a közelgő visszatérésre a mindennapi élet körforgásába, az esetemben azonban csak most kezdenek majd igazán elkezdődni a dolgok, hiszen a jelenlegi tervek szerint az elkövetkező fél évet-évet minden valószínűség szerint Indiában fogom tölteni, ha alapvetően nem is Delhiben. Azt persze már az első két hétben megtanultam, hogy errefelé nagyon csínján kell bánni a dolgok tervezésével, és hogy itt Indiában a mindent sémákra és tervekre osztó európai gondolkodást szépen el lehet felejteni. A dolgok errefelé többnyire alakulnak valahogy, hol az elképzeléseink szerint, hol másképpen, az ember pedig szépen tudomásul veszi a folyton változó körülményeket, és alkalmazkodik hozzájuk. Csak ilyen üzemmódban lehet élni, és működni itt.
Ezt mindjárt ideérkezésem után megtapasztaltam, amikor kiderült hogy a kis himalájai városkában zajló iskola építési projektbe nem tudok csak valamikor október elején becsatlakozni, mert az építkezés fő szervezője, egy rendkívül nagy tiszteletnek örvendő tibeti buddhista apáca, jelenleg Európában van adomány gyűjtő úton és csak októberben fog visszatérni ide.  Ez rögtön egy komolyabb változás volt az előzetesen tervezetthez képest, amihez alkalmazkodnom kellett puffogás és morgolódás nélkül, türelemmel. Egy hónap ide vagy oda, errefelé nem igazán sokat számít, nekem pedig a helyiek ritmusát kell követnem. Meg aztán egy hónap még az itteni lelassult életvitel mellett is gyorsan lepereg. Így aztán ezt az egy hónapot a jelenlegi szállásomon, a KIBI-ben (Karmapa International Buddhist Institute) töltöm el, ami egy külföldiek számára épített és üzemeltetett felsőoktatási intézmény, ahol a hallgatók tibeti  buddhista filozófiát, történelmet, tibeti és hindi nyelvet tanulnak, majd diplomáznak belőle. Persze én nem vagyok diák, csak vendégként tartózkodom itt. A napjaimat reggeli séták, némi testmozgás (meditáló kollégáknak: ngöndro :) )  meditáció, közös étkezések, olvasás töltik ki,  alkalom adtán pedig az itt tanuló nyugatiakkal bandázunk. Néha-néha azért turistáskodom is egyet, de ezt is a helyi viszonyokhoz igazodva szigorúan spontán módon - az eddigi két kirándulást is csak röviddel az indulás előtt találtam ki.
Így most itt ülök Új Delhiben a Karmapa Institute folyosóján egy rozoga asztal mellett egy még rozogább széken, ujjaim ütemesen kopognak a laptop billentyűzetén. Közeledik az este, enyhül a forróság - ma 36 fok volt nap közben, holnap délután 37 fok is lesz. Szervezetem elkezdett alkalmazkodni az időjáráshoz, jobban bírom már a párás hőséget mint az első napokban, a kezdeti napi 3-4 póló helyett már csak 2-t fogyasztok. Ha elindulok a környékre vásárolni vagy mosodába, nem azonnal kezd patakzani rólam a verejték mint kezdetben, hanem csak pár perc után pöttyöznek ki az első izzadtság cseppek. Ez jó, már kezdett megrémiszteni az egy évre előre várható mosoda költség.
De a hőháztartásom működésének ismertetésénél nyilván izgalmasabb kérdés, hogy mi is történik itt körülöttem?  Elvégre ez lesz a fő feladata ennek a blognak, elmesélni az érdekesebb tapasztalatokat, benyomásokat, történeteket, amelyek az előttem álló hónapok alatt érnek. A blogom jó hagyományaihoz híven a posztok továbbra is főleg a rokonaimnak, barátaimnak, ismerőseimnek szólnak.  A blogolás mellett vezetek egy részletes naplót is, ami kettős célt szolgál, egyrészt terápiás jelleggel segít feldolgozni az eseményeket, másrészt pedig egy részletes beszámoló minden egyes napomról.




Miért pont India?

Mert miért ne! Erre a kérdésre részletesebben egy másik posztban fogok válaszolni - talán.  De azért az esetleg ide tévedők kedvéért dióhéjban: rövidesen egy himalájai kisvárosban, Kalimpongban fogok segíteni egy iskola felépítésében. Mindezt azért, hogy a helybeli gyerkőcök több eséllyel indulhassanak az életben, és felnőve diploma, nyelvtudás birtokában nekik is jobb munkájuk,  jobb lakásuk, autójuk, kevesebb szabadidejük, stressz betegségeik, elsilányult emberi kapcsolataik és méretes adósságuk lehessen. ;) Ez eddig ugye nettó idealizmus amit természetesen semmilyen racionális képlettel nem lehet igazolni, mégis nagyon fontosnak tartom, hogy most egy ideig általam jelentőségteljesnek tartott dolgokkal töltsem a napjaimat, no és nem utolsó sorban 15 év után kiszakadhassak végre a nemzetközi nagyvállalatok (szép magyarosan multik) világának embert próbáló taposómalmából.



Incredible India

India rengeteg dologra megtanítja az embert. Ez a fantasztikusan izgalmas ország az összes érzékén keresztül egyszerre támadja az embert. A látvány, a hangok, a szagok és az illatok, az ízek, mind-mind gyökeresen eltér attól amit otthon tapasztalunk. Másfél évvel ezelőtt, első látogatásom bevallom, sokkoltak a látottak, de ezzel szinte mindenki így van, aki először érkezik Indiába. Pedig első utam előtt már többször is jártam Ázsiában, mégis teljesen mellbe vágott amit itt tapasztaltam. Második alkalommal, idén márciusban kevésbé volt markáns az élmény, mostani érkezésemkor pedig már pontosan tudtam, hogy vagy belesimulok ebbe a milliőbe, elfogadom olyannak amilyen, a részesévé válok és megkeresem az értékeset benne - vagy jobb, ha azonnal veszem is a jegyet visszafelé.
 A legtöbb európai ember egyáltalán nem szeret a komfort zónáján túl lépni, és ez sajnos rám is igaz. Ragaszkodunk a megszokott, jól ismert, kipárnázott kis világunkhoz, India azonban nem engedi ezt. A bőröndben az úti holmin kívül jó nagy adag nyitottságot is szükséges magával hoznia az utazónak, amikor kilép a repülőtér kapuján. Persze az Indira Gandhi International-ről lehet limuzinnal is távozni az itt is szép számmal jelen lévő ötcsillagosok zárt világának valamelyikébe, és a légkondicionált utastérből a lesötétített ablakon keresztül kultúrborzongani a látottakon. De az nem az igazi India,  azt bárhol meg lehet találni a világon, azért nem érdemes idejönni. Ami viszont az India utazó első számú törvénye (azon kívül, hogy aki csapvizet iszik azt elviszi a mentő) az az, hogy itt a hétköznapi életben bizony totális csődöt mond a mindent sablonokhoz igazító és méricskélő európai felsőbbrendűségi tudat és sznobizmus, a világot a jó-rossz, szeretem-nem szeretem, kisebb-nagyobb-mint viszonylatokban meghatározó nyugati gondolkodásmód. Itt senkit nem érdekel, hogy a dolgoknak hogyan kellene kinéznie vagy működnie bárki szerint is. Itt el kell fogadni, hogy a buszon hangosan böfögni ér, az utcán köpködni dettó, a szemetet eldobni nemzeti sport és nem összeszedni szintén. A számos helyen folytonossági hiányosságokkal küszködő útburkolat bizony finoman szólva sem tökéletesen simul a sokszor fél méterre magasabban lévő girbe-gurba járdaszegélyhez, az építési törméleket általában az út szélén hagyják, majd azt benövi a gaz, amit az utcákon szabadon csatangoló tehenek fognak lelegelni, esetleg még rá is heverednek. Otthoni szemmel nézve a legtöbb dolog elhanyagolt, rissz-rossz, osszegányolt, összeheftölt, lóg, rozoga, koszos. Az is igaz, hogy egy svájci vagy német turista több mint valószínűleg Magyarországról is ugyan ezt gondolja...  El kell fogadni, hogy fehér bőrűként a koldusok, utcai árusok és tuktuk sofőrök számára automatikusan mozgó fehér pénzeszsáknak tűnünk, és egy pitbull terrier szívósságával fognak körülöttünk zsongani és velünk tartani, akár kilométereken keresztül is szólongatva minket, rángatva a karunkat és kínálva a sokszor borzasztóan egyszerű portékájukat. Különösen igaz ez jól táplált fehér bőrüként, a pocak errefelé a jólét messziről ordító biztos jelének számít. 


Bár pocak dolgában bajban leszek, a napi 1 óra reggeli előtti mozgás, a sokkal kevesebb és főleg vegetáriánus étkezés jótékony hatásait már kezdem látni és érezni. (Húst enni errefelé olyan, mint orosz rulettet játszani tele tárral. Tutira megszívod.) Úgy néz ki 1-2 hónapon belül kell vegyek egy jó vastag és látványos fukszot amit a pólón kívül fogok hordani, ha azt akarom hogy továbbra is menőnek tűnjek... :) 

 A rendszeres szemét szállítás nem megoldott, az utcai szemétgyűjtők környékén száz méterekre érezhető penetráns bűz terjed, és mégis élő emberi roncsok turkálnak benne. Az utcákon az elképzelhető leg lehetetlenebb helyeken emberek élnek és laknak kis műanyag sátrakban, szurtos kis gyerekek rohangálnak tehenek és autók között,  koldusok mutogatják látványosan a szörnyű sérüléseiket. És mindezeket az európai szemnek leginkább szembeötlő dolgokat körbeveszi az indiaiak hömpölygő tömege (1,3 milliárd ember Indiában és ebből 20 millió Delhiben, helló) a mozgó árusok, kis bódék és nagyobbacska üzletek kusza tarkabarka sora, a fűszeres illatokat árasztó és mindenfajta ételeket készítő kordék és standok.   


Egy fontos dolgot értettem meg az első két hét alatt. Talán mert ennyi idő kellett, hogy lemálljon rólam a hosszú évek alatt lerakódott sznobizmus és felsőbbrendűségi máz. Az első India-élmények még többnyire mindenkiben azt az érzést keltik, hogy "uram isten, hogy élnek ezek, és mi mennyivel jobbak is vagyunk ezeknél".  Pedig az út szélén málladozó papucsban reménytelen portékáját kínálgató árus és saját magunk között voltaképpen egyetlen különbség van: a neveltetés, a környezet és az oktatás  ami nekünk megadatott, neki pedig nem.  E nélkül, ha ide születünk, mi is pontosan ilyen út szélén gajdoló árusok, vagy a porban autógumikkal játszadozó gyerekek lennénk, mert valójában semmi de semmi különbség nincs közöttünk és az itteniek között. Ugyan úgy nevetnek ha boldogok és sírnak ha fáj valami, ugyan úgy születnek és meghalnak mint mi, a kettő között pedig próbálnak némi boldogságra szert tenni, és elkerülni a rossznak tartott dolgokat.

És mindettől a fülledt, teljesen más szabályok szerint élő és működő, kaotikus ázsiai forgatagtól akár alig pár tíz méternyire sokszor egy teljesen más világ kezdődik. Óriási, európai szemmel is nagy bevásárló központok emelkednek ki a földből, ahol a biztonsági őrök és fémdetektoros kapuk hadán át jutva a légkondicionált, márvány padlós csillogó folyosókon mosolygós, jól táplált, szépen öltözött és divatos illatokba burkolt indiai férfiak és nők tömegei korzóznak a világmárkák csillogó üzletei között, okostelefont és tabletet vásárolnak, food court-ban tömik magukba a hamburgert vagy pizzát, és láthatóan minden különösebb fejfájás nélkül szórják a pénzt. Ez egy másik India,  ahol a vendég előtti ajtó nyitásra külön ember van minden üzletben, aki annyiszor köszön ránk mosolyogva ahányszor ki és be sétálunk, a boltokban valóban mindent kapni amit az otthoni legjobb üzletekben is, sőt olyan design márkák üzletei is fellelhetők ezeken a helyeken, amik otthon csak elvétve vagy egyáltalán nem. A fizetős egészségügy virágzik, a kórházak egyszerűen fényűzőek és olyan gördülékenyen működnek, amiről otthon álmodni sem mernék. Ez a felsőbb kasztok Indiája, ahová a bőrszíne, no és a pénze alapján automatikusan belépőt nyer az európai utazó. (Az Indiát gúzsba kötő kaszt rendszerről még lesz szó később!)
Nagyon röviden tehát így foglalható össze mindaz amit két hét alatt Új Delhiben rám ragadt a mindenhol jelen lévő finom poron kívül. Ezek a saját személyes benyomásaim, másoknak ettől eltérő élményei lehetnek. És természetesen ne higyjetek el semmit abból amit mondtam, gyertek el és tapasztaljátok meg magatok! :)