Közlekedés Indiában, és kamionfestészeti műelemzés

Minden csak megszokás kérdése. Ahogyan otthon  reggelenként több éves rutinnal kanyarogtam a a céges mélygarázsban, pontosan tudva mikor kell negyed fordulattal tekerni a kormányt és elvenni a gázt, úgy kerülgetem itt Indiában is a már jól ismert lavórnyi kátyúkat a megszokott utamon. Csak most nem öltöny van rajtam hanem Free Tibet-es póló, és nem kétezer köbcenti mögött terpeszkedek a fotelnyi ülésben, hanem egy robogó nyergében egyensúlyozok. 

Nincs különbség. Semmi sem több mint tapasztalat - és csak raktunk múlik, hogy pozitívan vagy negatívan éljük meg ezeket.

A-ból B-be eljutni

.. a kettővel ezelőtti poszt alapján Indiában nem feltétlenül sima ügy! Az utóbbi közel négy hónapban ezt a feladatot számos közlekedési eszközzel abszolváltam, bár továbbra sem állítom hogy expert lennék ezen a téren, mivel főleg Észak-India és Nepál közlekedési viszonyait illetően szereztem valamennyi tapasztalatot, India pedig akárhogy is nézzük, hatalmas ország.  Mindenesetre az utóbbi hónapokban közlekedtem gyalog, biciklis riksával, robogóval utasként és vezetőként is, tuktukkal, lestoppolt privát autóval, dzsippel, taxival, taxinak használt áruszállítóval, menetrend szerinti helyi busszal, turista busszal, iskola busszal, repülővel. Ami kimaradt az a vonatozás a hajózás és a teherautó -  de ki tudja mit hoz még a jövő?

A teherautók megjelenése meglehetősen egyedi errefelé. Ugyanis minden teherautó kötelezően színes feliratokkal és ábrákkal van tele pingálva a vezető vagy tulajdonos ízlése, vérmérséklete vagy vallása szerint. És mivel az egymás nyelvét sem beszélő több tíz- vagy százmilliós népességű államok között az angol az általánosan használt közvetítő nyelv, így ezek a mókás feliratok szerencsére számunkra is érthetők. India is Great, Speed Limit, Obey Traffic Rules, Goods Carrier, God is Great, Om Sai Ram, Jesus Lives, Use Dipper at Night, Use Horn Please - csak pár ízelítő a leggyakrabban előforduló feliratokból. Ezek mellett hindu, muszlim, buddhista, keresztény jelképek, minenféle zászlók lógók színes csillogó biszbaszok, vagy éppen hazafias motívumok is gyakran feltűnnek ezeken a legtöbbször több tíz éves füstokádó gépszörnyeken. Delhiben egy alkalommal egy parkoló kamiont sikerült körbefényképezni, ráadásul egy szebb példányt, így ezeket a jellegzetességeket most közelebbről is bemutathatom Nektek.

"Sweet Remember Welcome". WTF???

Színes tintákkal álmodtak

A dudát komolyan veszik

Csak hogy tudd. Valaki vár rá. Valahol.

Ajándék 2013. Kapta, vagy adta?

"India Is BEST" Mellette az indiai griffmadár legyakja Pakisztán pajzsos címerét. Nem barátok a pakikkal.

Úton, útfélen

A közlekedés túlnyomó része közúton zajlik, ezért a legtöbb tapasztalatot én is ezen a téren szereztem. Az utóbbi két hónapban pedig nem csak utasként, hanem robogóval vezetőként is részt veszek a közúti forgalomban.
Maguk az utak elképesztő, katasztrofális, reménytelen állapotúak. Útburkolat hol van hol nincs, de ahol van ott sem gondozzák, ezért poros, kavicsos, vizes, olajos, mikor hogy dobja a gép. A burkolat állapotát a természeti erők és az autók kerekei alakítják, a kátyúk, gödrök pedig az út természetes tartozékai. Ebből eredően a járművek folyamatosan jobbra-balra kavirnyálnak az úton, a haladás itt általában az úthibák, vagy inkább gödrök folyamatos kerülgetését jelenti. Kalimpong a legözelebbi repülőtértől, Bagdogrától mindössze 70 km-re található, mégis 3,5 órán át tart az út ide a fantasztikus közlekedési infrastruktúrának köszönhetően. Sávok, felfestések, útburkolati jelek na azok sehol nincsenek, ilyen úri huncutságokkal csak nagyon nagy városokban pl Delhiben vagy Kalkuttában találkozni, ott is inkább csak a belvárosban. Persze a felfestések nem jelentenek semmit, úgysem veszi őket komolyan senki sem.

Az indiai utak viszonyainak leírása nem egyszerű feladat, pláne részt venni benne nem az. Annak ellenére sem, hogy Indiába már úgy érkeztem, hogy az érdekesebb közlekedési kultúrájú országok közül az utóbbi 10 évben már például autóval a Balkán összes országát bejártam keresztül-kasul. Így rendelkezem némi tapasztalattal az európaitól eltérő közlekedési viszonyokkal bíró országokban, korábban gyalogosként több alkalommal is jártam Ázsia számos országában, Vietnámban egy napig még motoroztam is. Ezek a tapasztalatok azt hiszem hozzásegítettek az indiai közlekedés túléléséhez.

A legfőbb különbség az otthoni de általában az európai közlekedés és az itteni viszonyok között, hogy míg otthon alapvetően szabályok mentén zajlik a közlekedés és azok rendezik a közlekedési helyzeteket, addig itt erről nincsen szó. Szabályok persze vannak, de csak névleg, a gyakorlatban senki nem foglalkozik velük. Nem is nagyon van lehetőségük megismerni sem őket, a jogosítvány megszerzése nem egy kifejezett agysebészet errefelé és inkább szól az intézményesített korrupcióról mint a tényleges közlekedési szabályok átadásáról. 

Jogsit szerezni Indiában: először abszolválni kell egy közlekedési tesztet, amiben 15-ből 10 kérdésre helyesen kell válaszolni. Nagyjából ha nem kevered össze a kamiont a motorral, és tudod hogy bal odalon kell általában haladni, akkor ez már meg is van. Ez után kap a jelölt egy tanuló jogosítványt, amiben már saját magától gyakorolhat a forgalomban.(!!!) Ha már úgy érzed megfelelő rutint szereztél, bejelentkezel vizsgára, ahol egy vizsgabiztos előtt kell demonstrálod a vezetői képességeidet. Ha megfelelően lefizetted a biztost  ügyes vagy, akkor már meg is van, és mehetsz a jogosítványodért. Természetesen számos "közvetítő" létezik, akiknek a segítségét igénybe véve még ennyit sem kell fáradozni, és egy ügyes shortcut-al rögtön az elkészült jogosítvány átvételénél lehet kezdeni a folyamatot.  

 Szóval a csak virtuálisan létező szabályokat nem nagyon van lehetősége elsajátítani az embernek. Az európai utazó pedig jól teszi ha végképp elfelejti a szabályokat, megfigyeli a helyieket hogy milyen helyzetben mit csinálnak, és azt csinálja ő is. Elsőbbség, zebra, sáv, irányjelzés, lámpa, rendőr karjelzése - ezek itt mint semmit nem jelentenek, ezekben bízni errefelé konkrétan életveszélyes mutatvány.  Ebben a szabályok nélküli világban mindig az adott közlekedési helyzetben derül ki hogy merre tovább, gyakorlatilag egy folyamatos improvizálás a forgalom. Nagyjából úgy közlekednek az utakon, ahogyan gyalog is. Kalimpongban, ebben a 60 ezres városban kettő darab közlekedési tábláról tudok, mind a kettő egyirányú utcát jelöl. Ami nem jelenti azt hogy ezekben  az egyirányú utcákban a motorostól a teherautóig bezárólag ne jöhetnének bármikor szembe, ha éppen úgy adódik - én is gyakran motorozok szembe a haladási iránnyal, mert arra rövidebb. A közlekedési tábla itt a rendőr, akik a zsúfoltabb kereszteződésekben hadonásznak és próbálják mindenféle nem szabványos kézmozdulattal úgy-ahogy rendezni a közlekedést. De ez sem jelenti azt, hogy ha nekem int a rendőr hogy mehetek, ne használná ki egy autós a másik irányból hogy a rendőr éppen nem felé néz, és gyorsan a háta mögött kislisszol, bevágva elém Ezért is áll a forgamasabb kereszteződésekben minden irányban egy-egy rendőr.

A totális közlekedési tudatlanság számos probléma forrása. Jó példa erre a gyalogos forgalom. Mivel a belvárosokat kivéve sehol sincsenek járdák, és ahol vannak is ott is általában a nyílt szennyvíz-elvezető csatornák mellett (amit persze szinte mindenhol szarul építenek meg vagy nem rendeltetésszerűen használnak, és a szennyvíz nem folyik el hanem áll és bűzölög ezekben a nyílt kanálisokban), így  aki csak teheti azokat sem használja. A gyalogosok tehát az úton közlekednek, mégpedig menetirányban, a bal odalon. Ebből eredően nem is látják a mögülük érkező forgalmat, ezért  a hátuk mögül érkező autók-motorok-teherautók dudálással jelzik a közeledésüket. 

A folyamatos dudálás általában először irritálja a nyugati utazót, pedig erre itt nagy szükség van.  Az itteniek ugyanis olyanok mint a denevérek: közlekedés közben csak hang után tájékozódnak. Simán kielőzik az előttük lévő gyalogost, vagy elkezdenek kanyarodni anélkül hogy körbenéznének és meggyőződnének arról hogy szabad a pálya.  Hiszen a másik majd úgyis dudál. 

Már pusztán azzal, ha a gyalogosok a menetiránnyal szemben közlekednének és előbb le tudnának húzódni az út szélére a közeledő autó elől, sok felesleges dudaszó és balesetveszélyes helyzet elkerülhető lenne, plusz a forgalom is folyamatosabbá válna. De nem, az emberek itt konokul menetirányban gyalogolnak. 

Ne keress logikát Indiában, nincsen.

A duda egyébként errefelé a kormányt a gázkart/gázpedált és féket követő legfontosabb eszköz a közlekedésben, így a haladást folyamatos ide-oda dudálgatás kíséri. Gyakorlatilag ha a közlekedő mögött látó távolságban van bárki is az úton, függetlenül attól hogy egy irányban halad vagy vele szembe jön, dudálni fog, sőt egyenesen dudálnia kell ha nem akarja a saját vagy a másik testi épségét veszélyeztetni. Dudával jelzi hogy jön, hogy ott van, dudál ha megkezdi az előzést és a másik is visszadudál hogy fogta a jelzést és tudja hogy előzik, vagy folyamatosan tülköl hogy most nem jó. Mivel senki nem használja a tükröket, sőt sok autón behajtják vagy egyenesen le is szerelik, ezért duda nélkül közlekedni errefelé kifejezetten veszélyes. Táblák szinte sehol sincsenek, egy kereszteződésbe is dudálva hajtanak be, hogy jelezzék, jönnek. A funkció fontosságából eredően a legtöbb jármű dudája sokkal erősebb és hangosabb az otthon megszokottnál, az én kis 110 köbcentis Honda Activa robogóm (amit kizárólag az indiai és mexikói piacra gyártanak) is fülsiketítő hangon tülköl.  A nagy közúti duda koncert csak a sötétség beálltával csillapodik valamelyest, akkor a közlekedők egymás közti morzézása a hanghullámokról fény jelekre vált, és mindenki villogtat.
Egymás szemébe, persze, mert úgy az igazi. 

Test test elleni küzdelem

Korábban úgy jellemeztem az ázsiai közlekedést, mint egy non-stop orosz rulettet amit több golyóval játszanak. Ezt most már inkább egy folyamatos test-test eleni küzdelemnek látom, legalábbis itt Indiában biztosan.

 Mind a gyalogosokat mind az autósokat az állandó tülekedés és nyomakodás jellemzi, és ha csak egy résnyi helyet is hagynak az előttük haladó előtt már azonnal megpróbál valaki oldalról befurakodni, ezért az úton is mindenki a másik seggében autózik/motorozik, hogy a közlekedésben kiharcolt pozícióját megőrizze. Ez egyébként sorban állásnál is megfigyelhető, simán oldalról bárki beáll eléd a pulthoz/ablakhoz, ha nem vagy résen és nem zársz rá az előtted lévőre.  Mindenki folyamatosan a másik nyakán van, szinte semmi privát távolságot nem tarta a másiktól. Ez például azoknak a dolgoknak az egyike amit még négy hónap után is nehezemre esik elviselni, hiszen pl pénztárnál fizetésnél a tőlem 10 centire álló arc simán belebámul a pénztárcámba, érdeklődve nézve mennyi pénzből is válogatok? Volt, hogy egy ATM-es pénzfelétel utáni vásárlásnál a sorban mögöttem küzdő érdeklődő meglátva a vastag köteg 500 rúpiást, hangot is adott a csodálkozásának, "Oh my God, lot of money!"


A buszos  közlekedésnél két poszttal ezelőtt nem említettem egy itteni jellegzetességét, mert ennek inkább ebben a posztban a helye. Ez pedig nem más, mint hogy errefelé a buszoknak kötelező helyi kelléke a segítő. Ő a busz vezető mellett utazik, és elvégez minden olyan feladatot amivel a vezető nem piszkolja be a kezét. Lemossa a szélvédőt, ellenőrzi az előre váltott jegyeket, vagy eladja azoknak akik menet közben pattannak fel - ezt sokszor szó szerint kell érteni, ha nincs csomagod akkor a busz nem áll meg, lelassít Te meg felugrasz rá - felmászik a tetőre és le-fel adja a csomagokat. Ezek mellett városokban vagy necces helyzetekben, például elakadt jármű előzése szakadék szélén a szerpentinen, még egy fontos feladata van. Ő a humán tolató radar és távolság érzékelő. A vezetővel ellentétes oldalon a nyitott ajtóban áll sokszor félig kilógva, figyeli a forgalmat és hangosan szól a vezetőnek hogy jöhet-e még vagy állj. De olyan verziót is megfigyelhető, aki a busz tetejét ütögetve jelezte ugyan ezt. Városban pedig folyamatosan kint lógnak a buszból, és figyelik a kaotikus forgalomban a busz másik oldalán a helyzetet. 

Ez egyfajta indiai négy szem elv a közlekedésben.

Az alábbi, már egyszer beposztolt képen is ott az ajtóban lévő segítő. 

Indiai anzix

Nagyjából ezek az eddigi tapasztalataim az indiai közlekedéssel kapcsolatban. Katasztrofálisan rossz minőségű és túlterhelt infrastruktúra, lepusztult járművek, zéró közlekedési morál és rengeteg baleset. Ezek mellett meglehetősen groteszk hogy India atomhatalom, és a bitang pusztulatosan fostos infrastruktúra fejlesztése, vagy a sápasztó társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése helyett az indiai kormány fontosabbnak tartja az űrkutatásban élen járni, és például csekély 72 millió dollárt lapátolni egy űrkutatási projektbe, csak hogy egy Mars körüli szondát állíthassanak pályára elsőként az ázsiai országok közül megelőzve Japánt és Kínát is. Mert ez valóban roppant fontos.

Incredible India.

Végül pedig egy kis ízelítő az indiai forgalomból, amit egy busz első ülésén volt szerencsém végignézni  Delhitől Agráig.

Elszámolás - nepáli, indiai gyerekek adományai

A jó barátság egyik alapja a pontos elszámolás. Mivel nyivlános gyűjtésbe fogtam a Facebook-on az indiai és nepáli árva/szegény gyerekek számára ruha vásárlásra, ezért nyilvánosan közzé is teszem ígéretemhez híven az elszámolást a befolyt adományok felhasználásáról.

Bevételek:

Összesen 192000 Ft felajánlás érkezett a bankszámámra több mint 30 adományozótól, amit a már megismert linken bárki megtekinthet. Ez a pénz az egyszerűség kedvéért EUR-ban került ki hozzám kp-ben egy barátom segítségével, a november végi árfolyamon összesen 630 EUR állt rendelkezésre.

Kiadások:

1.  Sertshang Orphanage részére 230 EUR értékben vásároltunk adományokat, ez 28.614 NPR (nepáli rúpia). Az ezekből vásárolt adományok:

- 8 db pendrive 4 GB-os: 3920 NPR

- 100 pár zokni: 9735 NPR

- Tisztálkodószerek: 7420 NPR

- Gyümölcsök: 1250 NPR

- Sütemények: 5300 NPR (Innen elfelejtettem elhozni a számlát, cserébe posztolok egy képet a süteményekről :) )

- Egy kabát és egy pulóver a tündéri 2,5 éves kislánynak: ~2500 NPR (ezt utcai árusnál vettük, erről nincs számla)

Összesen 30.125 NPR - a különbözetet saját forrásból fedeztem.

A Sertshang Home adományai

A sütik

A kis hercegnő új kabátja :)

2. Punarbal Plus Orphanage részére: 200 EUR kerek 25.000 NPR  (picit felfele keresítettem, ennél valamivel kevesebbet kaptunk az euróért) élelmiszer- és tisztálkodási szer.  A teljesség igénye nélkül: több mint 125 kiló rizs, magvak, bab, cukor, tészta,  fűszerek, fogkefék, fogkrémek, szappan, tisztító eszközök, 7-8 fajta bab (dhal), tisztálkodó szer, tea, curry,

- Kaptunk egy adományozási számlát

- Valamint egy tételes listát a vásárolt árucikkekről, amikre a termékek megnevezését utólag angolul is ráírtam.

Összesen: 25.000 NPR

A Punarbal Plus Orphanage adományai A zsákokat is átnéztem, az van bennük amit a listán is mondtak. :)

A számlákat alább láthatjátok, az EUR-NPR árfolyam itt ellenőrizhető.  A számlaadási fegyelem annyira nem jellemző Nepálban, hogy a több helyen még kérésre sem hajlandók számlát kiállítani, a velünk lévő nepáli kapcsolattartók segítségével és nem kevés erőszakoskodás árán számos helyen csak jegyzetfüzetre írt részletező volt a legtöbb, amit szerezni tudtunk.

Az okok egyébként ugyan azok mint nálunk: nem akarnak adót fizetni, és ezt nem is rejtik véka alá. Egy alkalommal részletes indoklást is meghallgattam: az állam szinte semmilyen szolgáltatást nem ad a polgárok részére. Az  utak állapota katasztrofális, minden egyes nap 8-12 órában nincsen áram, az egészségügy csak fizetős formában létezik, az állami oktatás színvonala pocsék, aki teheti magániskolába járatja a gyermekét. Ilyen körülmények közt a polgárok kerek perec megtagatják a számlaadást és adófizetést, egy fillér fillér adót sem hajlandók fizetni az államnak.

3. Szerzetesi iskola kisiskolásai

Erre a vásárlásra és az átadásra a sors szeszélye folytán pont December 24-én este került sor, holott ezt senki sem így tervezte, egyszerűen csak így alakult. A 200 EUR akkori áron 15434 INR-t ért, ebből 15 ezer rúpiáért vásároltunk ruhákat, pulóvert legging-et vagy mit, hosszú szárú alsónadrágot. Ez az iskola Darjeeling-től 30 km-re található, és szervezetileg a kalimpongi Diwakar Buddhist Academy-hez tartozik, annak az alsóbb tagozata. 10 év alatti gyerekek járnak ide. Az iskolában most szünet volt, de azok a gyerekek akiknek nem volt hazamenni, Kalimpongban lakhattak a "nagyok" átmenetileg üres szállásában. Így hát ezeknek a gyereknek vásároltunk ezúttal. 

- 14 db fiú pulóver: 6300 INR

- 39 db legging: 7800 INR

- 19 db trikó: 900 INR

- 2 kiló sütemény: 500 INR

Összesen: 15500 INR

Néhány kép az átadásról és a gyerekekről

Számlák

A Punarbal Plus árvaház bevásároló listájának részletezője

A Punarbal Plus adományozói elismervénye (alul), a Sertshang Home tisztálkodó szereinek számlája (felül), a Sertshang Home gyümölcseinek a számlája

A Sertshang Home 8 db pendrive-jának a számlája

A Sertshang Home 100 pár zoknijának a részletezője

Takdah-i kisiskolások ruhái

Kalandos utazás Kalimpongból Kalimpongba

Nem szoktam egy-egy nap eseményeit részletesebben összefoglalni a blogon, de most az utóbbi két nappal mégis kivételt teszek. Ezeknek a napoknak a történései picit részletesebb betekintést adnak abba, hogyan is működik India a mindennapokban, milyen váratlan helyzetek adódhatnak ha a világnak ebben a szegletében tölt el az ember valamennyi időt.

Az eredeti tervem az volt, hogy Kalimpongban megbeszéljem a "főnökömmel", Lama Pema-val a váltást és a költözést Nepálba az árvaházi projektekre, majd csütörtökön kora reggel újra útra kelve csatlakozom a nepáli magyar csoporthoz. Ehhez elsőként el kellett jutnom Kalimpongból Siliguriba egy 3,5 órás buszozással, majd innen éjszakába nyúló vonattal Patna-ba, onnan pedig másnap hajnalban tovább Gaya-ba ahol újra csatlakoztam volna barátaimhoz.

Elelőször tehát buszjegyet vásároltam  Kalimpongból Siliguriba, helyesebben rögtön kettőt, mert az itteni buszok üléseinek helykínálata a régi szovjet 70-es évekbeli trolibuszokhoz hasonlít, amit a városi legendák szerint kéz és láb nélküli ambu babákkal terveztek. Egyébként a legtöbb indiai közlekedési járművön behúzott nyakkal és összehúzott kézzel-lábakkal kell mozogjak, és még így is rendszeresen beverem a fejem a kapaszkodókba, autó tetőkbe.

A lényeg az, hogy ezeken a buszokon az én 190 centis vertikális kiterjedésem értelmezhetetlen méretű és jelentős akadályt jelent, ezért csak terpeszben vagy oldalra fordított lábakkal férek el az üléseken. Így hogy a táskámat is pakolni tudjam valahová, két ülés kell. A nagyobb csomagok, bőrönd hátizsák stb. szállítása pedig úgy történik, hogy a csomagokat nemes egyszerűséggel feldobják a busz tetején lévő nagy tetőcsomagtartóra ami egyben multifunkciós eszköz is, mert ha úgy adódik és már lent elfogyott a hely, akkor a busz hátulján lévő létrát lehajtják, a komák felmásznak és csomagtartó kereteibe kapaszkodva utaznak a tetőn. Aztán hogy a csomag megérkezik-e a rendeltetési helyére a tetőn rögzítés nélkül rázkódva vagy sem, az már szerencse dolga, a legtöbb buszon nagy betűkkel figyelmeztetnek rá angolul, hogy a tetőn elhelyezett csomagokért senki semmilyen felelősséget nem vállal.  Siliguriba megérkeztve rögtön belőttem a Google Maps-et, és elindultam a vasútállomásra, illetve a három közül az egyikre, merthogy ennek a bangladesi határ mellett fekvő félmilliós észak-kelet indiai városnak rögtön három is van belőle.

 És itt rögtön meg kell emlékezni az egyik egy jelentős téves elképzelésemről az utazás előtt. Ez az volt, hogy az okostelefonomat majd otthon hagyom, és egy butább olcsóbb csak GPRS-es internetre képes, de ütésálló telefont veszek Indiára. Mert ide az is elég. Nos, isteni szerencse hogy az ütésálló kínai telefon pár nappal indulás előtt egy leejtés során csúnyán összetört, mert folyamatosan óriási segítséget jelent a 3G-s okostelefon és az internet, de különösen a Google Maps. Több totális eltévedésből rántott már ki itt Indiában és Nepálban is. A bankkártya használat nyomon követése miatt fontos magyar SIM kártyámat pedig bezúztam egy szutyok indiai telefonba ami angol mellett még tud hindiül és urduul is, és ami nem ütésálló ugyan de már többször annyi leejtést kibírt mint az elvileg IP67 szabvány szerinti ütés, por és cseppálló kínai csoda, emellett kéthetente egyszer kell tölteni, és csak 5 ezer Ft-ba került.

A guglis séta egyrészt a vonat indulásig hátralévő időmbe is bőven belefért, másrészt el akartam kerülni a taxis hiénákat. Velük ugyanis továbbra sem vagyok jó viszonyban, 3 hónap után már egészen pontosan tudom hogy a vasútállomás és a szálloda közti 2,5 km-es út megtétele jattal együtt is maximum 50 rúpiába (200 Ft) kerül, és nem vagyok kíváncsi a 3-4-5 szörös turista áraikra amiket - meglátva a táskát, hátizsákot - nem hajlandók lejjebb vinni. Úgyhogy inkább gyalogoltam, hiába álltak meg mellettem percenként a taxisok, tuktukosok, biciklis riksások hogy majd ők szívesen elvisznek,  ügyet sem vetettem rájuk. Még a szemkontaktust sem szabad felvenni velük ilyenkor,  az csak felbátorítja őket és még további percekig levakarhatatlanul jönnek velem. Igen, ez Európában bunkóságnak számít, itt viszont csak így hagynak békén. Ugyan ez áll a koldusokra, kéregetőkre - a szemükbe sem szabad nézni, kilométereken át képesek eljönni az emberrel. 

A vasútállomásra megérkezve két dologban reménykedtem. Egyrészt abban, hogy a vonat nem késik több órát, másrészt ha mégis akkor van egy bármilyen nyilvános wc az állomáson, mert kora reggel a kezdődő hasmenés csalhatatlan jeleit diagnosztizáltam magamon. És bár feledhető élmény az embernek egy észak-indiai kisváros felülmúlhatatlanul mocskos pályaudvari wc-jében a viháncoló beleivel küzdeni miközben még a  poggyászait is egyensúlyozza a hátán, más opció nem nagyon volt mint ez.  Nos, egyik reményem sem vált valóra mert a kézzel írt tájékoztató táblán a "Mahananda Express - Abnormal Late" felirat volt olvasható, ami némi szóbeli pontosítás után kiderült hogy azt jelenti, hogy csütörtök 13 óra helyett péntek reggel 7 órára várják a vonatot. WC pedig természetesen nem volt. 

Paff, erre nem készültem, így improvizálni kellett. Az egyértelmű volt hogy nem éjszakázom az ismeretlen város ismeretlen pályaudvarán sem betegen, sem egészségesen, sem sehogy.  Okostelefon elő, booking.com-on a Siliguri-ban lévő szállások keres, legjobb ár-érték arányú szoba lefoglal, Google Maps-en szálloda megkeres, odagyalogol. A szálláson lényegében a vacsora kivételével folyamatosan feküdtem, mert a reggel kezdődött kedvezőtlen emésztési folyamatok sajnos erősödő tendenciát mutattak, éjszakára némi lázzal fűszerezve.

Péntek reggel kifejezetten nem éreztem jól magam, emellett reggel 6-kor egy lélek sincs errefelé az utcán, így kényszerűen igénybe is vettem a szálloda hatszoros árazású taxi szolgáltatását 300 rupiért, nem volt mit tenni. A pályaudvaron azonban a Mahananda Express helyett újabb üzenet fogadott, hogy reggel 7 óra helyett délután 14 órára érkezik a tegnap 13 órára várt vonat. Talán. Ekkor már nosztalgikus emlékként derengett fel számomra a MÁV, az otthoni köztudatban a működésképtelenség szinonimájának tartott állami rinocérosz, ahol egy ilyen késés után minimum az esti híradóban rázzák az öklüket az utasok.  Indiában azonban ez a minőségű szolgáltatás az élet természetes része, inkább az számít szokatlannak ha valami jól működik. What to do? Ez van. Fejreállhatsz, akkor is.  Újra rá kellett szánnom hát magam a taxizásra, egy biciklis riksát fogadtam aki visszavitt a pályaudvarról a szállodába fél hétre, és csak dupla áron, 100-ért. A recepción simán visszakértem a fél órája visszaadott szobám kulcsát, amit először nem akartak odaadni azzal az indokkal hogy én már kicsekkoltam, győzködnöm kellett a recepcióst hogy az a szoba már pedig déli 12-ig ki van fizetve, valószínűleg nem viccből írták ki nagy betűkkel a recepcióra hogy addig kell elhagyni a szobát, vegye úgy hogy nem is hagytam el. A hotelből így 12 órakor távoztam, és beültem egy étterembe átgondolni a dolgokat némi rizs kíséretében. Az állapotom nem hogy javult, de még rosszabbodott is az éjszaka, lázas is voltam, a hasmenés mellett pedig a még Katmanduból hazahozott megfázás és köhögés is feljogosítva érezte magát hogy rosszabbodjon. Így eldöntöttem, nem teszem kockára az egészségemet további utazással, és a hazaút mellett döntöttem, ami előtt beiktattam egy orvos felkeresését is egy magán kórházban. 

Orvoshoz menni Indiában: elmész egy magán klinikára ha van rá pénzed. Ott a recepciósnak elmondod mi a bajod, ő a megfelelő orvoshoz irányít. De ők ugye nem orvosok, így látva hogy a csomag cipeléstől leizzadva orvoshoz akarok menni, mindenképpen kardiológust ajánlottak. Mondtam nem b.zmeg, general physician is jó lesz ide. Az orvos aztán tényleg korrekt módon megvizsgált, közben megcsodálhattam az amerikai orvosi diplomáját a falon. Furcsa volt hogy itt nincs vetkőztetés, ruhán keresztül hallgatnak végig a sztetoszkóppal. Az is kiderült például hogy a vérnyomásom még lázasan, csomagokkal cipekedés után is normális, otthon ezzel folyamatosan gond volt. Hja kérem, itt nincs túl sok stressz, max akkor ha nem megy a vonat. A súlyom pedig teljesen felöltözve is 108 kiló volt, ami közel 12-vel kevesebb a szeptember eleji állapotnál. Hm...  Úgy néz ki tartható lesz a május végére megcélzott "hiánycél", 100 kiló alá fogyás. A vizsgálat ára 300 rupi volt, egy itteni munkás napi bére, a gyógyszerek még egyszer ennyi. Egy gyógyszertár is érdekes errefelé, magukat a gyógyszereket nem  komplett dobozban kapod, hanem nagy levelekből ollóval levagdosnak pontosan annyi darabot, ahány napig a gyógyszert felírta neked az orvos, papírtasakokba teszik, és ellátják írástudatlanok számára is értelmezhető instrkciókkal, pl X-O-X=reggel és este kell bevenni, O-X-O=csak délben kell bevenni. A kis tasakokat aztán újságpapírba csomagolják, és már viheted is a gyógyszereidet. Ezek egyébként teljesen megbízhatóak, általában nagy európai és amerikai gyógyszergyártók termékeinek molekulára pontos koppintásai, más néven eladva.

Ha a magán praxisra nincs pénzed: elmész az olcsó vagy ingyenes  egészségügyi intézmények valamelyikébe. Ezek azonban annyira túlterheltek, hogy Delhiben a kórház bejárata előtt a földön éjszakáznak a másnapi bejutásra váró betegek vagy családtagjaik.

Igen ám, de nem hogy a Kalimpongba induló busz menetrendjéről, de még a megálló/végállomás hollétéről sem volt halovány sejtésem sem, a távolsági busz idefele ott tett le ahol a gugli maps alapján szóltam hogy álljon meg mert nekem nagyjából már itt jó lesz. Jelzett megállók sehol sincsenek, a menetrend is jelzésértékű. De többnyire kifüggesztve az sincs sehol, a buszokon minden buszvezető mellett utazó segítő hangosan kiabálja a végállomáson a busz végcélját, innen tudod hogy melyik buszra kell felszállni. Persze az sem árt, ha a helyi nyelven is  felismered az úticélod nevét, ami nem feltétlenül ugyan az, mint ahogyan a Lonely Planet-ben olvastad...
A busz pedig nem akkor indul amikor egy menetrend szerint kellene, hanem amikor már csordultig telt emberekkel és csomagokkal. Mivel ehhez a tortúrához így betegen nem sok kedvem volt, inkább kerestem egy taxit, aki gyorsan hazahoz Kalimpongba. Ez legolcsóbban a Siliguri mellett lévő Bagdogra nemzetközi repülőtéren lehetséges, ahonnan fix áron 1400 rúpiáért azaz 5600 Ft-ért elhozzák az embert a majd 70 km-re lévő Kalimpongba. A fix árú taxit a Siliguri Metropolitan Police felügyeli, rendőrségi logós számlát is adnak, megbízható a szogáltatás. 

Vagyis csak az volt. Eddig. Mert a repülőtéren újabb meglepetés várt. A prepaid taxi booth-ban közölték hogy aznap már nincs elérhető sofőr aki Kalimpongba menne, próbálkozzak a parkolóban. A világ újra megfordult körülöttem, aznap már másodszor. Persze ez volt a trükk a dologban, hiszen a fix árú taxisok lepattintottak a kinti közvetítőknek, akik már csak 2500 rúpiáért voltak hajlandók elvinni, amit kemény alku után tudtam csak levinni 2000-re, lobogtatva az orruk előtt a pár nappal ezelőtti 1400 rupis számlát. Az alku után aztán elsétáltak elem a parkolóba, ahol megdöbbenésemre odavittek egy teljesen hivatalos sofőrhöz, akinek fix áron kéne az utasokat fuvarozni. Hát persze, itt már leesett.  Volt ám aznapra sofőr, csak nem a hivatalos áron. A sofőr kifizette a közvetítőknek a  közvetítői díjat, és hazahozott  Kalimpongba. Mivel elég jól beszélt angolul, út közben váltig sajnálkozott hogy így jártam, de ez szerinte a közvetítők miatt van, akik összejátszanak a rendőrség által üzemeltetett taxi irodával.

Angol nyelv: talán már írtam, de Indiában a pozitívumok közé tartozik, hogy megdöbbentően sokan tudnak angolul. Mivel az óriási 1,3 milliárdos ország lakói több tucat eltérő nyelvet beszélnek, ezért leginkább az angol az, amivel a földijeiken kívüli más indiaiakkal kommunikálnak.  Szintén ebből eredően gyakorlatilag minden felirat angolul van, mindenhol. Ehhez képest végképp szánalmas Magyarországon az idegen nyelveket beszélők alacsony száma/aránya, hiszen itt az angol mellett még a teljesen eltérő latin ABC-t is meg kell tanulniuk, mivel a hindi, urdu, tamil, bengáli stb. nyelvek bizony mind teljesen saját ABC-t használnak. Az angol oktatás a gyerekeknél ezért egészen kis korban elkezdődik, Darjeeling-ben egy étteremben láttam egy apukát aki a 2-3 éves gyerekével angolul beszélt, és rászólt a pincérre is hogy ne a saját nyelvükön szóljon  a gyerekhez hanem angolul. Van itt Kalimpongban a közelben egy iskola, ha délután 2 körül arra járok, a suli vége után a kiözönlő lurkók gyakran odajönnek hozzám, és tesztelgetik az angoltudásukat. Már úgy 7-8 évesen kommunikáció képesek, és nem kérnek tolmácsot, mondják maguktól.

Vagy tényleg így volt és szegény szenvedő áldozata volt a sofőr is a reptéri taxis maffiának, vagy sem és neki is volt némi haszon a dologban, de így is 600 rupival, azaz 2400 Ft-al többet fizettem a hivatalos árnál.  Ráadásul a kocsiban volt még egy utas, aki szintén fizetett az útért, így még nagyobb volt az átverés, mert 1400 rupi a teljes autó ára egy irányban. Összehasonításképp a 600 rúpia amivel csak engem minimum lehúztak, az építkezésen ahol még egy darabig dolgozom,  egy jól fizetett munkás két teljes napi fizetésének felel meg, egy teaültetvényen dolgozó teaszedő munkás pedig hat nap alatt keres ennyit. Mivel a másik utas is fizető vendég volt, még több extra hasznot kaszáltak a fuvaron.

Ez a lehúzás volt az utolsó csepp az indiai taxisokkal kapcsolatban a pohárban, így hazaérve rövidesen billentyűzetet ragadtam, és megírtam a sztorit West Bengal állam rendőrfőnöke irodájának, valamint a Darjeeling Chronicle nevű helyi újságnak. Kíváncsi vagyok mi sül ki ebből. :) Soha nem voltam egy újságoknak beírogató típus, a feljelentgető házmester mentalitás meg végképp távol áll tőlem - viszont ha befejeződik a turisták illegális megkopasztása a repülőtéren, az mindenki számára csak jó lesz. 

Így tehát a két napos kaland után újra itthon vagyok, fekszem, eszem a gyógyszereket, iszogatom a gyömbéres teát vagy simán gyömbéres forralt vizet (próbáljátok ki, jó!!), banánon kekszen és Chyawanprash-on élek,  és megosztottam ezt a kis történetet Veletek. Kis szerencsével még igazság is győzni fog, így a lemenő nap fényében csókkal zárult happy end után, mint minden becsületes bollywoodi film végén, most jöhet a tánc! :)

Disclaimer: azért mindenki számára fehívnám a figyelmet, hogy a klipben ábrázolt álomvilágnak annyi köze van az indiai rögvalósághoz, mint Vida Ildikónak a Shakespeare szonettek eredeti nyelven olvasásához.

Válaszút előtt

Peregnek a napok, hetek, hónapok - önkéntes pályafutásom immár a negyedik hónapjához érkezett. Több mint negyed éve már, hogy elhagytam Magyarországot. Az idő jó szokása szerint csak röpül és röpül, lassan elérkezem a hosszú utazásom feléhez. A hátralévő itt töltött időszakot tehát minél hasznosabban kell kihasználnom, hiszen pár hónap csupán, és hazamegyek. De ez nincs másként az egész életünkkel sem.

Jelenlegi terveim szerint még a monszun időszak beállta előtt szeretnék hazatérni. Erre valamikor május végén kerül sor. Bár a tervekkel és elképzelésekkel csínján kell errefelé bánni, erre az utóbbi két hét a legfőbb bizonyíték

Kalimpongi svájci bicska

Nem nagyon írtam a blogra az utóbbi másfél-két hónapban.  Az oka roppant egyszerű volt - semmi különös nem történt velem, legalábbis az én szempontomból nézve. Októberi megérkezésem óta beállt a napi rutin, amit semmilyen rendkívüli esemény nem szakított meg. Része lettem az alsó-himalájai kisváros mindennapjainak, és végeztem az önkéntes munkát, amiért idejöttem.

Itt Kalimpongban kvázi svájci bicska üzemmódban működöm - a láma építkezéssel kapcsolatos napi munkáját segítem, ami jelenti a szponzorokkal való levelezést angolul, a kapcsolattartást az egyes beszállítókkal (hiszen India egyik hivatalos nyelve az angol, így például a Mumbai-ban lévő nyílászáró gyártóval angolul levelezünk és telefonálunk), a dög nehéz cementes zsákok cipelését, homok lapátolást, sitt hordást vagy tégla rakodást az építkezésen,  de ha úgy adódik akkor a lámával könyvelést is átnézzük és ellenőrizzük. Ez utóbbinál egyébként az első alkalommal kiszúrtam 50 ezer rúpia hiányt, jelezvén hogy az utóbbi tizenöt pénzintézeteknél eltöltött év azért nem múlt el nyomtalanul. :) A napirendemet úgy alakítottam ki, hogy ezeket a munkákat általában déli 12 órától estig végzem. A délelőtt az enyém, ilyenkor meditálok, reggelit készítek, vagy éppen bemegyek robogóval a városba és vásárolok otthonra. Igen, újra motorozom, több hetet kihagytam egy orrom előtt zajlott motoros baleset miatt, ami eléggé elgondolkodtatott kell-e nekem két keréken az istent kísértenem az indiai forgalomban? Végül hosszas hezitálás után, mégis a motor mellett maradtam.  

Otthon - jelenleg ez a fogalom egy kb 25-30 nm körüli pici lakást takar, ami egy völgyben fekszik nagyjából 4 km-re Kalimpong belvárosától, és szintén 4 km-re az építkezéstől. Gyönyörű kilátás nyílik szobám ablakából a szemközti hegyekre. A festői fekvés árnyoldala, hogy 10 percet kell lépcsőznöm jó meredek hegyoldalon felfele minden reggel a robogóig, a bambusz erdővel, banánfákkal, és gyönyörű virágokkal tarkított út mellett, és lefele ugyan ez az út vár rám a dolgom végeztével. A közlekedés maga tehát egy több tíz perc sportolást garantál legalább egyszer naponta, a gyakorlati tapasztalat viszont az, hogy az utat legalább kétszer, de olykor háromszor vagy négyszer is meg kell tennem a völgyből fel majd vissza. De legalább a kilátás szép, és közben ég a zsír. :) Reggelenként "munkába menet" elkísérnek a srácok is, a kutyáim, akik valójában a háziak kutyái (ők fent laknak a ház felső szintjén)  de akikkel roppant jó barátságba kerültem. Ők kísérgetnek engem este és reggel az erdőn keresztül, ami sötétben az elején meglehetősen para volt, én pedig adok nekik kaját, mégpedig igazi boltban vásárolt kutyakaját, ilyen elképesztő luxusban pedig kevés kutya részesül a környéken. Nem is lehet kapni kutyatápot, csak egy-két helyen az egész városban.  A házaknál tartott kutyák többnyire rizst zöldséget és hasonló ételmaradékokat kapnak, húst a legritkább esetben, hiszen vagy maguk a háziak is vegetáriánusok, mint az itt élők kb 50%-a, vagy ha mégis húsevők, akkor is ritkán kerül hús az asztalra, és akkor sem sok. Ugyan ez a helyzet a sajttal és más tejtermékekkel, meglehetősen drágák, valószínűleg a kevesebb fehérje bevitel is az oka a helyiek alacsonyabb s véznább termetének. A kutyák másik funkciója egyébként, hogy jobb híján velük szoktam magyarul beszélgetni, már pár dolgot egészen jól értenek. :)

Nepáli kutya

Kalimpongból Katmanduba

Ezek a viszonylag egyhangúnak mondható, munkával és meditációval töltött napok november 26-ig tartottak, amikor is megérkeztem Katmanduba. Ez utan viszont az események teljesen váratlanul magasabb fordulatszámra kapcsoltak, és csak győztem kapkodni a fejem.

Katmanduba eredetileg két dolog miatt mentem. Egyrészt csatlakoztam egy pesti barátokból álló csoporthoz, akik egy Indiát és Nepált már számtalanszor megjárt vezetőjük segítségével fedezték fel az országot. A nagybetűs MAGYAR csoport révén pedig hónapok óta először igazi paprikás kolbászt ehettem és pálinkát ihattam, ami nem kis örömmel töltött el. Egyébként ha már magyar konyha  - több, hosszú időt külföldön töltő ismerősöm fenyegetett azzal, hogy tanulja meg magyaros ételeket főzni, mert pár hét után nagyon fognak hiányozni a magyar ízek. Nos, lehet hogy ez most szentségtörésnek tűnik, de azt kell mondjam, nekem egyáltalán nem hiányzik a magyar konyha, teljesen jól elvagyok az indiai és nepáli konyha felhozatalával. Kevésbé csípősen főznek errefelé mint délen, a fűszereket viszont még az egyszerűbb ételekben is változatosan használják, ezért a legtöbb ételnek nagyon kellemes, finom íze van, és jóval kevésbé zsíros, olajos minden mint odahaza. Az óriási húspusztítás sem hiányzik, a húsos ételek itt azt jelentik hogy az ember kap két-három darab csontos csirkehúst jó sok fűszeres szafttal, vagy a momo-ban a töltelék zöldségek mellett húst is tartalmaz - a nagy szelet húsok, bordák, egyben csülkök errefelé ismeretlenek. A húst egyébként teljesen máshogy bontják és dolgozzák fel mint otthon, nem maradnak egyben a részek, fognak egy bárdot és darabokra aprítanak mindent, ebből következően a csont, csontszilánk vagy porc darab húsos étel sztenderd kelléke.

De vissza Katmandura. Az út második oka több önkéntes projekt volt, egyrészt a nepáli környezetvédő barátaim, akiknek a http://www.cleanupkathmandu.org oldalt készítettem, egy nagy volumenű szemétszedő akciót szerveztek november 29-ére, ahol több mint száz önkéntessel együtt a magyar csoporttal is segítettünk az UNESCO világörökség Swayambu Monument környékének a kitakarításában. Emellett a Facebook-on kettő gyűjtést is szerveztem katmandui árvaházak és kalimpongi gyerekek részére, az összejött 630 euróból 400-at pedig itt, Katmanduban terveztem elkölteni.

A szemétszedő akció sikeresen le is zajlott, persze itt promó videó készítő minőségemben voltam jelen, így az egész akció alatt folyamatosan rohangáltam a dolgozó csoportok között. Az árvaházak meglátogatására december 1-én és 2-án került sor. Amit nem sejtettem korábban, hogy végül ezek az árvházak hozták el azt a fordulatot, amik teljesen más irányba viszik az indiai önkénteskedésemet. 

A világ tetején

Katmandu, ami nepáli nyelven fatemplomot jelent, a 28 milliós Nepál  kb 2 milliós fővárosa, 1300 méteres magasságon fekszik 2000-2700 méteres hegyek ölelésében. Ez már nem az Alsó-Himalája, ezek igazi hegyek, pár tíz kilométerrel odébb csak úgy nyüzsögnek a 6-8 ezer méteres csúcsok, és óriási hegyvonulatok. Nem hiába nevezik Nepált a világ tetejének, a legtöbb 8 ezres hegycsúcs itt található, valami húsz felett.

Kicsit tovább pörgetve még a Wikipédiából megismerhető tényeket, Nepál egyúttal a világ legszegényebb országainak egyike is. A lakosság kb 60%-a él nyomorban, és még mindig csak a háztartások 40%-ába van bekötve az elektromos áram. A bekötött áram pedig egyáltalán nem jelent garanciát semmire, ugyanis még a fővárosban, Katmanduban is minden nap rendszeresen 8-12 órán át szünetel az áramszolgáltatás, vagyis áramszünet van. Az utóbbi években állítólag javult a helyzet, de ez kimerül annyiban, hogy most már előre közölt időpontokban, kapcsolják le-fel az áramot, korábban ez teljesen random módon történt, kiszámíthatatlan volt mikor van áram, és mikor nincs.  Ezt az áramszolgáltatási sikertörténetet pedig úgy sikerül előadni a nepáli hatóságoknak, hogy Nepál rendelkezik a világ vízkészletének több mint 2,2%-ával, a földrajzi adottságai pedig ideálisak lennének a vízerőművek építéséhez.  Hozzáértők által készített számítások alapján Nepál potenciális vízerőmű kapacitása a második legnagyobb a világon, mégis a csúcsidőszakban országosan szükséges 960 megawatt energiához képest csak 450 megawatt áll rendelkezésre. Mivel nem tudják kiszolgálni a fogyasztók igényeit, ezért rotációs rendszerben le-fel kapcsolják a területek közt az áramellátást. Az elektromos hálózat vesztesége pedig a betáplált energia több mint 25%, állítólag ez még világviszonylatban is kiemelkedően rossznak számít. 

Házimunka az utcán

Az utak Katmanduban is katasztrofális állapotúak, újabb autót keveset látni, 10 és 40 év közötti szétrohadt, romos állapotú indiai és japán járművek közlekednek Euro mínusz 5-ös motorokkal, amik okádják magukból a füstöt és kormot. Mivel az utak karbantartása gyakorlatilag a nullával egyenlő,  utcaseprés és locsolás nincs, így a füstokádó roncsok, az általuk felvert por, a vallási hagyományokból eredő nyílt levegőn végzett halott égetések, és a szervezett szemétszállítás hiánya miatt az utcán elégetett háztartási szemét füstje miatt a magas hegyekkel körbezárt, völgyben elhelyezkedő Katmanduban elképesztően szennyezett a levegő. Nem véletlen hogy a járókelők nagy része maszkot hord az arca előtt, hogy legalább a szálló por egy részét ne lélegezze be. 

Szóval összességében Nepál nem teljesít jobban, nagyon nem, az infrastruktúra katasztrofális, a lakosság nagy része nyomorog, és Nepálból nézve bizony még India is egy fényes palota. Ennek ellenére mégis jobban kedvelem Nepált mint Indiát. Ennek racionális oka nincsen,  egyszerűen szubjektíven jobban érzem magam minden alkalommal Nepálban. Szabadabb a légkör, nyitottabbak és mosolygósabbak az emberek. Le lehet őket fényképezni az utcán, szóba lehet velük állni, nem akarnak olyan leplezetlen mohósággal lehúzni mindenhol, akárhova megyek. Itt Indiában nagyon sokáig zavart, hogy folyamatosan bámulnak, méghozzá nem egyszer meglehetősen furcsán, le sem veszik rólam a szemüket az emberek, ráadásul ez főleg a férfiakra igaz, az abszolút férfiuralom alatt élő  nők itt többnyire szemlesütve haladnak el az idegen mellett a járdán. Nepálban a turista szívesen látott vendég, Katmandu közepén óriási turista negyed van éttermekkel, pizzériákkal, ír kocsmákkal, szórakozóhelyekkel,  és persze így is mindenhol drágábban kapok meg mindent mint a helyiek, de ezt a nepáliak valahogyan elegánsabban el tudják intézni. Indiában számtalanszor érzem magam mozgó fehér pénzeszsáknak célkereszttel a homlokomon, aki előtt hosszú sorban kígyóznak az indiaiak hogy levegyenek pénzzel, cserébe sokszor meglehetősen bunkó módon is teszik mindezt.

Nepáli gyerekek, az egyikük népviseletben

Nepálba a beutazásért nem kell az indiai módihoz hasonlóan egy követségen magyarázkodni kihallgatás-szerű szituációban az ablak mögött hatalmaskodó szúrós tekintetű követségi alkalmazottnak, hogy miért akarok pénzt költeni az országukban, hol lépek be meddig maradok hol szállok meg... A nepáli vízum egyszerűen elintézhető percek alatt a reptéren. A vízum hosszabbításhoz Indiából el kell hagyni az országot, Nepálban ez helyben elintézhető. Indiában sok helyen nem tudtam fizetni a bankkártyámmal, mert külföldi bankkártyát nem fogadnak el, akkor sem ha Visa vagy Mastercard, csak Indiában kibocsátottat. Jártam már így 4 csillagos szállodában, az indiai állami vasúttársaság internetes oldalán, vagy indiai mobilcégeknél egyenleg feltöltéskor.  Nem utolsó szempont, hogy Nepálban minden sarkon lehet kapni sört, szemben Indiával ahol ez állami monopólium, és az itteni indiai édes lagerek helyett a odaát inkább a pils jellegű sörök dominálnak. :) Szóval Nepál jó hely, gyertek, menjetek, jó lesz.

Persze az általánosítások sosem szerencsések, de sok Ázsia-utazóval beszélgetve erről a kérdésről,  nagyon sokan éreznek hasonlóan Nepállal és Indiával kapcsolatban.

Belvárosi utcakép Katmanduban

Boudhanath

Látkép meditálókkal

Katmanduban ragadva

Úgy látszik nem csak én zártam a szívembe Nepált, hanem ő is engem - mert hiába volt érvényes repülőjegyem December 3-ára, sehogy sem tudtam elutazni. Először az indiába szóló jegyemet törölte a légitársaság. Ekkor próbálkoztam busszal, de némileg átvertek a jeggyel, és a luxury tourist bus-ként eladott drága buszjegy egy lepattant helyi járat volt, amik hetente szoktak utasokkal tömve szakadékokba potyogni Nepálban. Ilyen busszal nem voltam hajlandó egész éjszaka utazni. Foglaltam hát egy másik fapados jegyet, amit azonban másnap reggelre úgyszintén töröltek. Bárhogy is próbálkoztam, nem tudtam elhagyni Nepált. :) Végül az indiai nemzeti légitársaság, az Air India kalkuttai járatával tudtam eljönni, ami jóval drágább volt a fapadosoknál, de a biztosító ki fogja fizetni a járattörlések miatti extra költségeket, így a veszteség csak átmeneti.

Némi kitérő után visszatérve az árvaház projekhez A Facebookon 630 eurót adtak össze a barátaim és ismerőseim az indiai és nepáli gyerekek számára. Ebből két árvaháznak vásároltunk be 200-230 euró értékben. Az első árvaház a Sertshang Orphanage, amit eredetileg tibeti menekültek számára alapítottak, de most már vegyesen laknak tibeti és nepáli árvák egyaránt. A másik a HIV fertőzött gyerekek árvaháza, az utolsó 200 euró pedig még elköltésre vár

Mindkét árvaház képviselőivel már előre megbeszéltem e-mailen hogy pénzt nem tudok adni, de nagyon szívesen megvesszük a 200 euró erejéig azt amire szükségük van. Így December 1-én hétfőn, és másnap kedden is elmentünk az adott árvaház dolgozóival vásárolni. Így a tibeti árvaház gyerekeinek 100 pár meleg zoknit vásároltunk, sok-sok tusfürdőt és sampont, valamint az idősebb diákoknak 8 db 4 Gb-os pendrive-ot. A HIV fertőzöttek árvaháza pedig több mint 125 kiló rizst, több tíz kiló babfélét (dhal), fogfekéket, fogkrémeket, higiénai cikkeket kapott.

Sertshang árvaház adományai

Punarbal árvaház adományai - élelmiszerek

A két hely azonban jelentősen eltért egymástól. A tibeti árvaházat egy magas rangú tibeti szerzetes, Chögyal Rinpocse vezette, aki egyúttal egy egészen fantasztikus ember is. A gyerekek ragyogtak, folyamatosan mosolyogtak, beszélgettek velünk, az általam várt mostoha, hideg árvaházi légkör helyett rendkívül vidám hangulatot és melegséget árasztott magából az egész hely.

Készül a házi a Serthang árvaházban

 

Sertshang Orphanage

Az árvaház tündéri kis hercegnője, a tőlünk kapott kabátban

 Fotós barátommal és útitársammal, Péterrel nem is mentünk vissza a szállásra, ott maradtunk estére vacsorára a gyerekekkel. A vacsora végén aztán megjelent a Rinpocse, aki éppen egy konferenciáról érkezett haza, ahol mozgássérültek ápolásáról volt szó. Ugyanis az árvaház mellett a Rinpocse széleskörű aktivitást fejt ki a nepáli mozgássérültek helyzetének javításáért is. Több otthont szervezett meg vidéken, tradicionális tibeti orvoslási centrumot üzemeltet Tibetben, és nagy gondot fordít arra, hogy az otthonokban a puszta létfenntartás biztosítása helyett, később pénzre váltható tudást adjanak a lakók kezébe - a mozgássérülteket például tradicionális nepáli kézműves mesterségekre tanítják, a gyerekeket megtanítják zöldségeket, gyümölcsöt, virágot termeszteni, fotózni, jógázni, zenélni, az árvaházat elhagyóknak pedig nevelői képzésre biztosítanak lehetőséget.  Maguk  az otthonok is "termelnek",  befolyt pénzt pedig további fejlesztésekre fordítják, például épp most nyitnak egy éttermet az árvaház utcafronti részén valamint egy shop-ot, ahol a saját termékeiket fogják árulni.

A non plusz ultra az, hogy ezt a széles és kiterjedt tevékenységet rendkívül modern felfogással- és eszközökkel valósítják meg, ami nem jellemző a tibeti szerzetesekre. A Rinpocse irodájában a falon projekttervek, diagramok, a polcon projekt kézikönyv, Nepál régióinak fejlesztési kézikönyve.  Ő maga pedig szintén rendkívül modern, friss, pragmatikus és dinamikus felfogással menedzseli az egyre kiterjedő tevékenységüket.

A lényeg az, hogy az árvaházban látott tevékenység, a megismert emberek, és az egész mögött lévő fantasztikus lendület, frissesség és öröm teljesen magukkal ragadtak, így újabb beszélgetés és pár  napi gondolkodás után újra jeleztem a Rinpocsénak, hogy nagyon szívesen segíteném a munkámmal  a projektjeit. "Welcome to the family!" hangzott a válasz egy széles mosoly kíséretében - így január elejétől Katmanduban, Nepálban dolgozom tovább, és a munkahelyem a Sertshang árvaház lesz. 

Chögyal Rinpocse, és a folyton mosolygó "gyerekei" az árvaházban

A másik árvaház ahol jártunk, egy állami árvaház volt, ahol a HIV fertőzött gyerekek laknak. Ez szöges ellentéte volt a Rinpocse árvaházának. Sokkal hidegebb volt a légkör, a gyerekek eleinte nem is nagyon néztek ránk sem. Mint megtudtuk a vezetőjüktől, rengeteg bántásban, és kiközösítésben van részük folyamatosan az iskolában ahova járnak, és egyáltalán a mindennapjaik során megbélyegzettként tekintenek rájuk a HIV fertőzés miatt. Az adományozás után még egy alkalommal visszatértem ide, az elutazásom előtti napon az első katmandui önkéntes feladatomként ennek az árvaháznak a lakóiról kellett portrékat készítettem, amiket egy magazinban fognak felhasználni valamikor. A gyerekek ismét nagyon bizalmatlanok voltak, nem nyíltak meg. De érdekes módon volt egy pont amikor meglátták hogy pacsizok velük, meg merem érinteni őket, onnantól egyszerre kinyíltak, másként tekintettek rám, teljesen normális gyerekként viselkedtek. Fotózás után még ott is maradtam focizni egy kicsit a srácokkal levezetésként. De ettől függetlenül számomra döbbenetes élmény volt közelről fotózni ezeket a gyerekeket. Bár a fotókon nem annyira jön át, de a szemükben annyi fájdalmat és szenvedést láttam, hogy a fotózás végére szégyen ide szégyen oda, majdnem bőgtem. Rendkívül rossz élete van ezeknek a gyerekeknek, tele testi szenvedéssel, kitaszítottsággal és küzdelemmel - minderről pedig ők egyáltalán nem tehetnek.

Pár kép róluk, a fertőzött gyerekek árvaházából.

 

Ez a srác amikor fényképeztem, azt mondta: "I'm like Jesus Christ"  és szétárta a karjait. A hasonlat nem is olyan távoli. Mások bűnei miatt szenved.