2014. október 13., hétfő

A bhutáni Teréz anya



A benga magyar Bengálban

Az elmúlt napokban váratlanul a nyakamba szakadt egy tisztességes élmény zuhatag, amit már érdemes megosztanom a kedves pár tucatnyi olvasómmal.
Az egész szombaton kezdődött, miután megérkezett Delhibe Láma Ani Pema aki azt a kalimpongi iskola építkezést vezeti, amiért lényegében ideutaztam Indiába. Személyében egy fantasztikus embert ismerhettem meg, aki ugyan már bőven elmúlt 70 éves, de saját magát nem kímélve fáradhatatlanul dolgozik a projektjén, hogy az iskola még az életében elkészülhessen és átadhassák azt a helyi közösségnek. És vele még csak elkezdődött az utóbbi pár napban megismert fantasztikus, elképesztő emberek sora...
Az események akkor lendültek úgy igazán mozgásba, amikor múlt pénteken leültünk hármasban a finn önkéntes társammal, és Ani-la-val beszélgetni, hogy mikor és hogyan megyünk Delhiből Kalimpongba.

A "la" utótagot egyébként a tibeti és nepáli nyelvben a nagyra becsült és nagy tiszteletnek örvendő személyek neve mögé teszik. Nagyon keveseknek jár ki ez a titulus, később magam is tapasztaltam, hogy itt az utcán Ani-la-val közösen járva-kelve milyen rendkívüli tisztelettel viseltetnek a helyiek az irányában. Az utcán szembe jövők kezüket összetéve mosolyogva meghajoltak előtte, áldást kértek tőle. 

 Mivel a tervezett út egy közel 1600 km-s utazást jelentett, a végén egy 3,5 órás himalájai terepjárózással megfűszerezve, ezért egy Balcsira leugrásnál jobban át kellett gondolni az utazást. Mi a finn önkéntes társammal még kicsit bele voltunk süppedve a Delhi-i szürke hétköznapokba; én éppen kimásztam a Dengue lázból, finn barátunk azonban még nyakig benne volt egy kellemes kis amőba fertőzésében amivel hetek óta küzdött, és pár napig kórházban is volt vele. Végül abban maradtunk, hogy szombaton Ani-la és én elutazunk Kalimpongba, finn társunk pedig majd később jön utánunk, amikor már teljesen meggyógyult. Az utazás nagyobb részét repülővel tesszük meg, majd Bagdogra repülőterén terepjárót bérelünk és nekivágunk a Himalájának.
Mivel nem ugyan azzal a járattal mentünk Delhiből, ezért én kb  3 órával hamarabb indultam. Az indulás reggelén bekopogtam Ani-la szobájába hogy elbúcsúzzam és jó utat kívánjak neki is - amikor a rá jellemző spontaneitással meg is kaptam tőle önkéntes munkám első feladatát,  pontosabban a másodikat, mert némi e-mailezést a nagy szponzorai felé már lebonyolítottam korábban a nevében. A feladat pedig nem volt más, mint hogy a francia adományozóitól kapott készpénzt vigyem magammal Kalimpongba, mondván férfi vagyok, nagy darab vagyok, biztosabb helyen van nálam. Persze azonnal igent mondtam, azonban az igazi döbbenet akkor ért, amikor egy valószínűtlenül vastag köteg 500 euróst nyomott Ani-la a kezembe, hogy számoljam meg, ha egyezik akkor tegyem el jól és majd itt adjam neki vissza. A padlón kopogott az állam, előtte talán háromszor beszéltünk, ehhez képest az építkezés következő hónapjainak a teljes költségét rám, egy lényegében ismeretlen emberre bízta, készpénzben. A pontos összeg említése nélkül, egy felső kategóriás jól felszerelt autó magyarországi árának megfelelő összeget kellett kézbesítenem, több mint 1600 km távolságra. És ismétlem, előtte talán ha háromszor beszéltünk... Miközben én még mindig levegőért kapkodtam az irányomban megnyilvánult nem várt bizalom láttán, Ani-la áldózsinórt rakott a nyakamba, jó utat kívánt, és utamra engedett.
A repülőút teljesen simán zajlott, a Jet Airways fapados társaság modern, új Boeing gépén repültem Delhiből Bagdogra repülőtérre, ami az India észak-keleti csücskében fekvő Nyugat Bengál tartományban lévő, több mint 1,9 milliós Siliguri városa mellett található. A hegyekben lévő nagyobb várásokhoz, Darjeeling-hez  Kalimponghoz és a szomszédos Sikkim tartományhoz ez volt a legközelebbi repülőtér, ami bár több órányi útra feküdt tőlük, de egész egyszerűen ez volt a legutolsó alkalmas sík terület, ahol a nagy repülőgépek fogadásához szükséges több kilométeres vízszintes betoncsíkot tudtak építeni. Innentől már folyamatosan hegynek fel, hegyről le vezetett az út. Az ütött-kopott repülőtéren egy tál étel mellett bevártam Ani-la-t, majd egy horrorisztikus 3,5 fél órás terepjárós út után megérkeztünk Kalimpongba, abba a városba ahova több mint 1 hónappal ezelőtt korábbi életemet hátrahagyva elindultam Magyarországról.

A híres indiai busztetőn utazás Siliguri mellett

Kalimpong maga Nyugat Bengál tartományán belül Darjeeling district-ben található. Ez a régió gyakorlatilag a szomszédos északi apró Sikkim tartománnyal együtt egy pár magyarországi megyényi beékelődés Nepál, Tibet és Bhután közé, ezért itt mindegyik szomszédos ország nyelve, és kultúrája képviselteti magát. A környék történelme magán viseli a 20. századi gyarmati múlt összes pozitív és negatív jellegzetességét. Az 1870-es évekig Kalimpong és környéke a Bhutáni Királyság része volt, és fontos megállója volt a Tibetből India felé haladó kereskedelmi útvonalnak. 1870 környékén aztán megjelent itt a Brit Kelet-Indiai Társaság,  és közölték a bhutáni királlyal hogy nekik brit zászlóik és egy csomó puskájuk van, ezért innentől kezdve a környéken minden az övék.  A  britek javára mondva, nem csak elvettek de adtak is: infrastruktúrát fejlesztettek, vasutat építettek, egészségügyi és oktatási intézményeket hoztak létre, valamint meghonosították a tea termesztést, ami mind a mai napig rendkívül jelentős bevételt jelent a környék lakói számára. Ezen kívül mind Kalimpong mind pedig Darjeeling nyaranként pihenőhelyként is szolgált a brit gyarmatie adminisztráció dolgozói és családjaik számára, az itteni enyhe hegyvidéki klíma ugyanis sokkal elviselhetőbb az európai embernek, mint az Indiai szubkontinens pusztító forrósága. Nem utolsó sorban pedig a rettegett trópusi betegségeket terjesztő moszkitók sem élnek errefelé, az itteni klíma számukra már túl hűvös. (Háháhááá! :-) )

Érdekes egyébként a régió összetétele vallási szempontból is. A fentebb említett brit aktivitásnak köszönhetően a környék lakóinak harmada keresztény, harmada buddhista, másik harmada hindu. Jól  és konfliktusok nélkül megfér egymás között a három nagy vallás, aminek talán az is az oka hogy muszlimok csak mutatóba vannak a környéken, a hinduk, keresztények és buddhisták pedig a legkevésbé se akarják egymás torkát átvágni vagy egymást lefejezni, sem pedig megtéríteni vagy rabszíjra fűzni a másikat. Teljes béke, egyetértés és harmónia van, a bazársoron is tökéletesen jól megférnek egymás mellett a Buddha, Ganésha, Krisna és Jézus kegytárgyait áruló boltok.

Chunu, a bhutáni Teréz anya

Nem, nem tévedés a cím, és nem tartottam "Szedd magad" akciót az errefelé a csalán gyakoriságával úton-útfélen növő indiai kenderből sem. De a mai posztban egy olyan emberről lesz szó, aki túlzás nélkül joggal viselhetné a címben lévő titulust is.
Helyismerettel rendelkező finn önkéntes kollégám segítségével abban maradtunk még Delhiben, hogy Kalimpongba erkezésem után az első két hétben egy itteni ismerősénél szállok meg, aztán a két hét elteltével, már némi helyismerettel a tarsolyomban eldönthetem hogy tetszik-e a szállás és maradok itt tovább, vagy találok magamnak egy másikat.  Az ismerős szállásadó pedig nem volt más, mint egy Chunu nevű bhutáni hölgy, akiről akkor még nem sejtettem, hogy az egyik legfantasztikusabb embert ismerhetem meg a személyében, akivel az utóbbi években találkoztam.   Mindössze annyit tudtam róla, hogy közel lakik Ani-la szállásához, egy nagy tibeti buddhista oktatási központhoz, a Shedra-hoz (Shri Diwakar Vihara - Buddhist Research and Educational Insitute) ami praktikus ha az egyszeri önkéntes főnöke történetesen egy kolostorban lakó apáca, valamint hogy tud angolul, gyakran laknak nála európaiak és jól főz, amit szintén nem éreztem hátránynak. :)
Nos, arra gyorsan rá kellett ébrednem, hogy Chunu nem egyszerűen egy "zimmer feris" helyi hölgy, hanem egy egyszemélyes intézmény. A háza egy gyönyörű panorámával rendelkező, de nagyon egyszerű,  beton téglákból épült, beton padlós épület. Európai mércével roppant szerény körülmények között él, de ugye az európai, fogalmak és mércék közé ragadt gondolkodásmódot már Delhiben eldobtuk, errefelé akinek működő angol WC-je és tiszta fürdője van a lakásban, van villany és folyó víz, az már komfortos körülmények között élő vagyonos embernek számít. Még akkor is ha történetesen meleg víz egyáltalán nincsen a házban, mint ahogy az esetemben sem, és néha soha nem látott méretű pókok tévednek be az udvarról a házba. (De mint megtudtam a pókok kevésbé veszélyesek, a kígyóktól sokkal jobban kell tartanom.)
Szóval Chunu háza egy valóságos kis helyi központnak számít. Sok fiatal, főleg bhutáni szerzetes jár hozzá reggelizni, vacsorázni, tévét nézni, meginni egy teát, beszélgetni. Tegnap este átugrott hozzánk fürödni Jordan, egy Shedra-n tanító amerikai srác, mert a kolostorban lévő szobájában napok óta nem volt víz. A meglehetősen nagy jövés-menés persze akár zavarhatja is a zárt ajtókhoz, síri csöndhöz és feltétlen privacy-hoz szokott európai embert, de ha a sznobizmusunkat kikukáztuk már Delhiben, akkor ebben egy óriási, fantasztikus lehetőséget láthatunk meg. Hiszen míg egy szállodai szobában a recepciós pénzért mért egyen mosolyán, vagy az idegenvezető szintén pénzért vett idején kívül semmilyen kapcsolatunk nincsen a helyi emberekkel, addig a helyiek között el élve rengeteg lehetőség van arra hogy ismerkedjünk, és új barátságokat köthessünk. Aki már hosszabb időt töltött távol, az tudja, hogy nincs értékesebb dolog annál, mint a helyi embereket alaposan megismerni, és közvetlen tapasztalatot szerezni a kultúrájukról, szokásaikról, mindennapi életükről.

Így esett tehát, hogy hirtelen a kalimpongi emberek mindennapi életének a kellős közepébe csöppentem. Mivel a Chunu házában sűrűn megforduló szerzetesek is jól beszélnek angolul és szívesen gyakorolják is a nyelvtudásukat, és a legtöbb itteni buddhista szerzeteshez hasonlóan óriási nyitottság, érdeklődés és hatalmas humorérzék jellemzi őket, ezért a monkok rendkívül élvezetes, és jó társaságot jelentenek. Már  az itt töltött második napom után többükkel széles mosollyal ismerősként köszöntöttük egymást, és megbeszéltük ki hogy aludt, milyen volt a kaja, milyen az időjárás, stb. (By the way időjárás: ma egyébként éppen felhős és esik, de legalább nincs 37 fok mint Delhiben) Új ismerőseim meg is hívtak hogy csatlakozzak az esti pudzsa szertartásukhoz, ahol már  többen  közülük széles mosollyal biccentettek rám, mintha régi ismerősüket üdvözölnék.

No de kicsit elkanyarodtam, vissza Chunu-hoz. Szóval bhutáni vendéglátóm hihetetlen figura, és nem csak azért, mert  a háza a háza a környék társasági életének egyik központja. Este vacsora mellett (amikor is bhutáni módra haraptuk a chili-t az étel mellé, azt hittem felrobban a fejem) beszélgettünk egy kicsit az önkéntes munkáról, és elképesztő dolgokat tudtam meg róla. Hobbijai egyike, hogy ha az utcán talál egy nagyon rossz állapotban lévő, gyakran haldokló hajléktalant, akkor lefürdeti (!!), kórházba viszi, főz neki, kifizeti az orvosi kezelését, feljavítja, mielőtt újra utcára engedik. Itt ugyanis nincsen társadalom-biztosítás, aki az utcán él és nincs családja hogy segítsen vagy pénze hogy kifizesse az orvosi ellátást, az bizony az utcán is hal meg. Mivel korábban fizikoterápiás ápolóként dolgozott mind a mai napig ingyen és bérmentve kezeli azokat az öregeket és betegeket, akiknek nincs pénze kifizetni a kórházi  rehabilitációs kezelést. Emellett rendszeresen megvendégel árva gyerekeket, és mivel nem csak kitűnően főz, de ugyan ilyen kitűnően varr is, sok árvának ő is varrja az iskolai egyenruháját, vagy mindennapi ruháit. Annak ellenére varr rengeteget, hogy egy korábbi sérülésből eredően a fél szemére vak. Mivel itt sem ritkák az áramszünetek, ilyenkor felveszi az egyik vendégétől kapott fejlámpáját, és annak a fényénél varr tovább. Hol eladásra, hol pedig adományként az árva gyerekeknek. Dolgozik szakadatlanul, a saját fenntartásáért és más emberek megsegítéséért. Fél szemmel. Mindezt pedig teszi a lehető legnagyobb természetességgel, állandóan vidáman,  mosolyogva, jó kedéllyel, minden poénra fogékonyan.
A legelképesztőbb, hogy minderről hihetetlenül szerényen beszélt, és szinte szégyenkezett amikor elismerésemnek és csodálatomnak hangot adtam. És vele ellentétben itt vagyok én, aki hozzá képest egy nagyképű Facebookos lájk-kurva, aki kiposztolja a Facebookra hogy lám aktuálisan mennyi emberen segít éppen, majd kétóránként visszanézi hányan lájkolták...  Bizony, Chunu cipőfűzőjét sem köthetem meg, ahány ember életét ő jobbá teszi, saját magával nem törődve, a legnagyobb szerénységben és szinte titokban, végtelenül egyszerű körülmények és lehetőségek között.  Ha katolikus lenne, akkor később beraknák szentnek mint a rakéta, ez egészen biztos.  De így hogy buddhista, "mindössze" egy nagyon egyszerű életet élő bhutáni hölgy, aki szakadatlanul azon dolgozik, hogy a sajátja mellett a mások életét is jobbá tehesse. És mostantól Chunu, a bhutáni Teréz anya, egy életre szóló példát jelent számomra is együttérzésből, segítőkészségből, szerénységből. Sokkal jobb hely lenne a világ, ha több olyan ember lehetne benne, mint ő.  

What to do?

Mint korábban már írtam róla, a világnak ebben a szegletében rengeteg dolog hibásan, akadozva, döcögve, éppen-hogy, rendszertelenül, vagy egyáltalán nem működik. Az ilyen dolgok egyike az internet. Tegnap Jordan-től, az amerikai angoltanártól megtudtam, a helyieknek is van egy mondásuk az ilyen helyzetekre, kb hasonló mint a muzulmánoknál az "Insallah"  (ha Allah úgy akarja) vagy latin területen a "Mañana" (majd holnap...). Nos, ez az arany mondás itt a "What to do?"  - a "Mit tegyünk?". Általában ezzel intézik el ha éppen nem működnek a dolgok, mint például ha napok óta nincs áram vagy víz a szálláson, vagy mint most, igencsak akadozik az internet az egész városban. Most éppen a mobilnetet használva próbálom felizzadni a gigantikus adatmennyiséget jelentő három és fél A4-es oldalnyi posztot, de bár a blogspot blogmenedzser szolgáltatása betöltött, a beírt szöveget már nem tudja elmenteni kábé ötvenedik próbálkozásra sem. Szintén nagyjából fél órája próbálkozom egy 400 kbyte méretűre kicsinyített kép feltöltésével, hogy legalább egyetlen csoffadék nyomorult képecskével tudjam illusztrálni a posztot. Éppen a belvárosban ülök egy étteremben, lejöttem a hegyről a jobb internet reményében blogolni, mert fent Chunu-nál teljesen esélytelen internetezni mobilon, de éppen most sajna itt a városban sem megy sem a mobilnet, sem pedig az étterem wifije. Érdeklődtem a helyzet iránt, és megkaptam a tökéletesen autentikus helyi választ: "Sometimes internet is slow or no work, maybe later. What to do?"  No igen. Nem megy, mit tehetünk, semmit, ha felrobbanok az idegességtől akkor sem fognak megindulni a bitek. Sőt még ha egeret szülök vagy bakot ugrok, akkor sem. Így hát nincs mit tenni, kortyolok egyet a kellemes, kardamon ízesítésű masala chai-ból, aztán majd megpróbálom későb újra. Aztán újra. És újra. És megint újra. És így tovább egészen addig, amíg a sors és a technika szeszélye folytán, vagy a helyben tisztelt számtalan nevű es alakú isten valamelyikének jóvoltából  ismét nem csurran-cseppen annyi sávszélesség, amennyin át tudom préselni a posztomat. What to do?

2014. október 8., szerda

Élet, betegség és halál Indiában

Én és a Dengue

Az ősi bölcsesség szerint aki erre a világra született, az bizony nem kerülheti el az öregedést, betegséget és a halált. Ez még akkor is igaz, ha a szépség és a fiatalság bűvöletében élő nyugati kultúra erről nemigen akar tudomást venni.
Nos, ebből kaptam én is egy kis leckét az utóbbi 10 napban, amíg a dengue lázzal küzdöttem. Azt, hogy hogyan és milyen körülmények között fertőződtem meg, nem tudom. A moszkitók elleni védekezés jegyében éjjel-nappal ment a szobámban egy folyadékkal működő elektromos szúnyog riasztó, amit kifejezetten a malária és dengue elleni védekezésre ajánlottak. Napnyugtakor pedig többnyire be is fújogattam magam, tudván, hogy akkor támadnak a szúnyogok. Na igen, otthon ez talán így igaz - de nem ám itt! Itt, mint kiderült, az Aedes Aegypti szúnyog, amelyik a dengue  vírust terjeszti, éppen hogy nap közben aktív. Hoppá - felosztották a moszkitó komák szép testvériesen egymás között a placcot, nappal a dengue-t terjesztő moszkitók melóznak, este pedig azok amiktől a maláriát lehet kapni. Klassz! Mondani sem kell, hogy nap közben semmilyen moszkitó elleni szert nem használtam, hiszen ugye minek - így eshetett meg, hogy miközben tudatlanságom okán egy fenti típusú szúnyog az aktuális napszaknak megfelelő étkezéshez a véremből fogyasztott jóízűen éppen, belém pumpálta a dengue vírust is egyidejűleg.
Az első pár napban azt hittem, átlagos megfázásról van szó. Komolyabb tünetek nélkül először náthás lettem, majd elkezdtem köhögni. A harmadik napon a köhögésem múlóban volt, a nátha is megszűnt, de valahogy azt éreztem hogy beállt a derekam és nehezebben mozgok - biztosan a kemény ágy az oka, gondoltam magamban. A negyedik napra már be is lázasodtam, ami már elég volt ahhoz, hogy azonnal el is menjek orvoshoz. A láz mellett erős fejfájásom is volt, illetve a szemem mozgatása is fájdalommal járt, úgy éreztem mintha minden szem-mozgás alkalmával belülről rugdosná egy kis manó a szemgolyóimat. Mivel a láz errefelé több, meglehetősen komoly betegség indikátora is lehet, ezért érdemes komolyan venni és jelentkezésekor egyből orvoshoz menni vele. Én is így tettem, és a már érezhetően sajgó végtagjaimmal elvonszoltam magam az intézményünk háta mögött lévő, márvány-fa folyosós kórházban, ahol potom 18 ezer Ft-ért megvizsgáltak és labort is készítettek, az eredmény pedig már aznap  este letölthető volt a honlapjukról. A labor eredmények olvasása közben szúrta ki a szemem az NS1 antigen teszt pozitív eredménye, ami akár kevésbé jó  dolgot is jelenthetett. Ezért lobogó hajjal húztam be újra a kórházba, ahol az ügyeletes orvos a leleteim átolvasása után közölte is a hírt, amit némi guglizás után már sejtettem: "Sir you have something from dengue".
Nem pozitív hír: NS1 pozitív.


Így aztán az elkövetkező egy hetet a dengue jegyében töltöttem el, zömmel ágyban fekve. Bár újabb betegség került az "ellenségeimnek se" kategóriába, azért az internetes szakirodalom leírásai, és a helyiek elbeszélése alapján még elég jól jártam. Az intézményünkben lévő szerzetesek közül többen fertőződtek meg dengue lázzal tavaly, és volt aki járni és önmagát ellátni sem tudta közülük, olyan erős izom- és ízületi fájdalmakat okozott nekik a betegség, amit egyébként népiesen "breakbone fever"-nek, azaz csonttörő láznak is hívnak, mivel olyan erős végtag fájdalmakat képes okozni, hogy a beteg úgy érzi, eltörtek a csontjai. Aztán ott van még a másik változat, a vérzéses dengue láz, ami a fájdalmak mellett a vérzést is okozhat a testnyílásokon keresztül, ez konkrétan életveszélyes, de szerencsére ezt is elkerültem. Úgyhogy a maximum közepes fájdalmakkal szerencsésnek mondhatom magam, habár kutya rossz tíz napom volt, hogy finoman fogalmazzak. Így hát várom már a napot, amkor Delhiből tovább állunk a himalájai régió felé, ahol az eltérő klíma miatt se szúnyogok sem pedig általuk terjesztett trópusi nyavalyák nincsenek - csak a kígyók és a tífusz miatt kell vigyázni egy kicsit. :)



Mindennapi élet Delhiben

No de az itteni élet persze nem csak mindenféle egzotikus betegségekről szól, habár jóval könnyebb beletenyerelni egybe mint otthon, ez tény. A betegséget leszámítva az eltelt egy hónapban szereztem némi tapasztalatot az itteni mindennapi élettel kapcsolatban, ezeket szeretném röviden összefoglalni egymással össze nem függő, apró mozaikok formájában.

Telefonáljunk!

A kommunikáció és főleg az internet fontossága egy otthontól távol töltött hosszabb  idő alatt még jobban felértékelődik, és míg otthon picit szánalmas az egymás jelenlétében beszélgetés helyett chat-elő és facebookot olvasó emberek látványa, itt a net a kapcsolattartás elsődleges eszköze az otthon maradott ismerőseinkkel, barátainkkal, szeretteinkkel. Ezért teljesen természetes, hogy az utazó megérkezve Indiába, elsőként egy internetezésre is alkalmas SIM kártya vásárlása után néz. Ezt az általam eddig meglátogatott ázsiai országokban elég probléma mentesen meg lehetett oldani, egyedül Szíriában kellett ujjlenyomatot adnom a SIM kártya vásárlásakor, ettől eltekintve még a kommunista Vietnámban és még kommunistább Laoszban is percek alatt SIM kártyához jutottam. Itt Indiában külföldiként egy  kártya vásárlás  azonban meglehetősen bonyolult procedúrát jelent, egyúttal hű képet ad a tökéletesen túlbonyolított és nagyrészt felesleges indiai adminisztrációról.
 A több oldalas szerződés kitöltése után - ahol a helyi, patriarchális viszonyokra oly jellemző módon nem az anya nevét, hanem az apa nevét kell megadni az anyakönyvi adatok közül - kell még egy normál méretű igazolvány kép, és be kell csatolni egy fénymásolatot az útlevél arcképes oldaláról, valamint a vízumról is. Ezt követően kell valaki a szállásunkról, aki telefonon visszaigazolja a kereskedőnek, hogy mi tényleg azok vagyunk akik, ők tudnak rólunk és várni fognak minket. Ha ez is megvan, akkor már alá is írta velünk a szerződést a telefontársaság képviselője, mi pedig mehetünk is tovább - de a kártyánk ekkor még nem aktív! Miután adatainkat a központban is feldolgozták, fel kell hívnunk a társaság call center-ét, ahol a megadott adatainkat visszaellenőrzik. Ha nagy ravaszul ugyan azt mondjuk az operátornak amit a szerződésen megadtunk, akkor kártyánkat aktiválják, és már lehet is telefonálni, vagy internetezni! Az árak egyébként rendkívül olcsók, egy helyi SMS 4 Ft körül van, egy perc helyi beszélgetés szintén. Még Magyarország hívása is csak 48 Ft volt percenként, ami pozitív meglepetésként ért  a Telenor 7-800 Ft-os percenkénti roaming díja után.

Mindennapi apróságok

India alapvetően nem drága ország, a megélhetési költségek viszont rendkívül szórnak. Ha az utazó ragaszkodik az otthoni életszínvonalához, a megszokott kényelemhez, ízekhez, márkákhoz - akkor semmi gond, ezeket Indiában is meg fogja találni, azonban jó mélyen a zsebébe kell nyúlnia. Néhány példa a belvárosi menő "Modern Bazaar" üzlet áraiból. Egy doboz President brie sajt ára 650 rúpia, vagyis 2600 Ft. Egy csomag olasz Serrano sonka 900 rúpia, 3600 Ft, egy kis flakon Listerine szájvíz 400 rúpia, 1600 Ft, egy kiló gyönyörű mosolygós új-zélandi alma szintén 900 rúpia, 3600 Ft. Egy pizza egy színvonalas, olaszos pizzériában 650 rúpia, 2600 Ft (de a Domino's nál vagy a Pizza Hut-ban szintén ennyi), hozzá egy kis 3 decis Budweiser sör 200 rúpia, 800 Ft. Egy üveg helyi Kingfisher sör az alkohol árusításra kizárólag jogosult "Government Wine & Beer Shop"-okban 90 rúpia, 360 Ft, az európai vagy ausztrál import sör a duplája. Egy átlagos, itt minőséginek számító,  otthon tizenkettő egy tucat étteremben egy főétel egy sörrel jócskán karcolja az 1000 rúpiát (4000 Ft). Ezek otthoni viszonylatban is combos árak - de nem csak a turistának szólnak, a helyi elit is ennyit fizet. A plázákban lévő éttermek vagy Starbucks kávézók szintén európai kínálattal és európai árakon működnek.
Ha azonban ott eszünk ahol  helyiek, és azt amit ők, akkor egy teljesen más dimenzióba érünk árilag és színvonalban egyaránt. A KIBI előtt lévő, bádoglapokból és műanyag ponyvából összetákolt, felülmúlhatatlanul mocskos kis kifőzésben egy paranta (töltött lepény) egy masala teával (kevés tejjel, jó édesen) 40 rúpia, azaz 160 Ft. Az éhség elcsapásához ez már bőven elég, kettő lepénnyel pedig, ami már kőkemény 320 Ft, már én sem tudok megbirkózni.   Bár európai szemmel riasztónak tűnnek ezek a helyek, ha tudod hogy mit egyél és mit ne, akkor nincs egyáltalán veszély. A paranta lepényt például egy nagy vasplatnin sütik ki jó alaposan, mindkét oldalára forgatva, így semmilyen baktérium nem marad életben rajta. A tűzforró masala chai pedig papírpohárban szintén biztonságos. Frissen készült dhal-okat (babfélékből készült levesek) vagy egyszerű zöldséges pirított rizst szintén lehet fogyasztani ezen a helyen, ha frissen készítették és persze papírtányérban szolgálták fel, és a csak saját evőeszközünket használva.  Mondanom sem kell, hogy az ehhez hasonló helyeken húst és bármilyen húsból készült terméket enni a létező legszigorúbban tilos, a húskészítmények fogyasztása az azonnali és meglehetősen súlyos betegségek kockázatát hordozza magában, ennélfogva az orosz rulett néven ismert játék kockázati szintjét futja az a vakmerő utazó, aki ezt megpróbálja.  

A "kis mocskos" - HACCP ellenőrök rémálma. A kaja viszont finom

Na igen, ezek a helyek nem plázák, de az átlagos indiaiak ilyen helyeken esznek. Az alacsony, koszos kis műanyag sámlikon és székeken pedig jobban szituált öltönyös-kosztümös helyieket is látni, akik munka után beülnek enni és beszélgetni a kollégáikkal egy ilyen helyre.
Ha viszont már pláza, az otthoni plázákhoz képest lényeges különbség itt a bejutás módja. A plázák kapuinál lévő, többnyire egyenruhás és tányérsapkás biztonsági őrök, akik olykor jobban hasonlítanak egy-egy afrikai ország diktátorára mint biztonsági őrökre, a face control-on kívül még egy fontos szerepet ellátnak: az állandó terror fenyegetettség miatt minden pláza kapujánál fémdetektoros kapu, és részletes csomag átvizsgálás van. Ugyan ez a helyzet a metró bejáratoknál, csak csomag átvilágítás, és ruházat átvizsgálás után lehet metrózni. A bejáratokkal szemben pedig vastag fémlemezből készült lőállások vannak kialakítva, amelyekben a nap minden órájában ül egy katona, fegyverének csövét fixen a bejárat felé fordítva. Ugye a 2008-as Mumbai-i terrortámadásokat is nagy forgalmú helyeken, kézifegyverekkel követték el, India pedig azóta folyamatos készültségben van.



Egy nemzet szégyene

Az előző posztban írtam arról, hogy a hosszú távú itt-tartózkodás egyik fontos feltétele a helyi kultúra, és gondolkodásmód elfogadása, és az európai méricskélő és viszonyítgató értékrend szögre akasztása. Ezt alapvetően fenn is tartom - egy kivétellel. Van egy eleme az indiai kultúrának, ami számomra és minden jó érzésű ember számára elfogadhatatlan, szégyenletes, elképesztő, barbár, embertelen, és bőven megérett arra hogy a történelem szemétdombjára kerüljön.  Ez pedig nem más, mint a lány magzatok, és a lány gyermekek elpusztítása.
A dolog az indiai erősen patriarchális hagyományokban gyökerezik, amelyben a nőket értéktelennek tartják, ezért a lány gyermek nem kívánatos egy családban. De Indián kívül ez sajnos általános jelenség Dél-Ázsiában és Kína bizonyos részein egyaránt. Egy családban ha fiú születik, nagy ünnepséget rendeznek a szülők. Meghívják a rokonokat, sütit osztogatnak a szomszédság közt, nagy buli van. Ha lány születik ellenben, akkor nem csak a buli marad el, de a kislány születését az egész család átoknak tartja, és éli meg. A hagyományok alapján ugyanis házasság esetén a lány családjának kell adnia hozományt, ami az ifjú pár életét megalapozza, sőt az esküvő teljes költségét szintén a lányos családnak kell állnia. Ez igen tetemes költséget jelent a lányos szülőknek, ezért tartják egy kislány születését anyagi csődnek és családi átoknak. Ezért hosszú idő óta elterjedt gyakorlat, hogy igyekeznek megszabadulni a nem kívánt lánygyermektől úgy, hogy az újszülöttet egyszerűen megölik, és eltüntetik. Ez nem egy ritka gyakorlat ám, Indiában jelenleg 914 nő jut 1000 férfira, holott a természetes arány általában fordított, valamivel több nő születik mint férfi. Egyes vidéki tartományokban ez a gyilkos hagyomány még durvább méreteket ölt, a Delhivel szomszédos Radzsasztánban mindössze 800 nő jut 1000 férfira.... Ha a teljes indiai 914:1000-es arányt nézzük, akkor 8,4%-al kevesebb nő van mint férfi, ami azt jelenti, hogy ha csak a nemi egyenlőséget is vesszük alapul, akkor a teljes 1,284 milliárd fős indiai populációból hiányzik több, mint 50 millió nő. Ennyien vannak azok, akiket újszülött korukban vagy már születésük előtt meggyilkoltak, pusztán azért mert lánynak születtek!! Összehasonlításképp, ez a szám közelít a második világháború összes áldozatának a számához, ennyien estek csak az utóbbi pár évtizedben Indiában a lánygyermekek meggyilkolásának áldozatául!!!
Érdekes, de például Thaiföldön pont fordított értékeket vallanak, a fiúgyermeknek örülnek kevésbé a thaiok, és a szorgalmasabb, szüleikről gondoskodóbb lány gyermeket várják inkább. Ha pedig a gének szeszélye folytán mégsem születik elég lány a családba, akkor sem nyúlnak az erőszakhoz, hanem az egyik fiúgyermekből lányt nevelnek - és innen ered a ladiboy-ok intézménye, amit a buta európaiak a sztereotípiáik miatt férfi prostituáltaknak gondolnak. Mennyivel emberibb is ez a megoldás mint a magzatok és újszülöttek barbár elpusztítása....
Ha azt gondolnánk, hogy a gyermekgyilkosságok gyakorlata elsősorban a műveletlen vidéki rétegek jellemzője, akkor bizony nagyot tévedünk. Indiában ma már teljes körűen tilos a születés előtti nem meghatározás, mivel a magzat nemének meghatározását sajnos gyakran követi a szelektív abortusz, vagyis a lány magzat elpusztítása. Mivel egy ultrahangos vizsgálat 5-8 ezer rúpiába kerül, egy abortusz pedig többször ennyibe, ezt nem is tudják megengedni maguknak a szegényebb családok. Ennek ellenére az orvosok nagy része ma is végez tiltott nem meghatározást, és a szintén tiltott abortuszhoz sem lehetetlen hozzáférni.

Nem mondják meg, hogy fiú lesz-e vagy lány. Elvileg.

 A lánygyermekek megölése mellett még egy borzalmas momentuma van a férfi központú, nőket értéktelennek tekintő hagyományoknak. Több tartományban él máig a gyakorlat, hogyha a feleség nem szül fiú gyermeket többszöri próbálkozás után sem, akkor az újszülött kislány mellett a feleségtől is megszabadulnak, valamilyen háztartási balesetnek, általában tűzvésznek álcázva. Igy a férj újra tud nősülni, és a következő nő talán megadja neki az annyira áhított fiúgyermeket..

Nos, ez a szörnyű hagyomány Indiában a nemzet szégyene, és annak ellenére hogy az utóbbi években komoly lépések történtek ennek a barbár értékrendnek a felszámolására, a szomorú tények azt bizonyítják, hogy a modern diagnosztikai módszerek terjedésével ez a tendencia csak erősödik, és a lány gyermekek száma továbbra is folyamatosan csökken. 2001-ben a nő-férfi nemi arány 924:1000 volt, 2011-ben ugyan ez viszont már csak 914:1000. Vagyis a modern orvoslás, és a diagnosztikai eszközök terjedése egyenlőre sajnos tovább mélyíti India nemzeti szégyenét, és egy barbár hagyomány tovább élését.