Komcsi sajtóelemzés, vízi bábszínház, és tűzfalhekkelés Hanoiban

Út Laoszból Vietnámba
Jó kis meglepetés-nap kerekedett ebből a maiból, a fene se gondolta volna reggel a luang prabangi reptéren unatkozva, hogy este egy bábszínházban fogok ülni Hanoiban. Teljesen fel vagyok dobva - mindjárt azt is elmesélem, hogy miért. A napot alapvetően az utazásra szántam, Luang Prabangból Hanoiba, hogy aztán holnap reggel repüljek tovább Vietnám felkapott tengerparti üdülővárosába, Nha Thrang-ba, ahol némi klasszikus, teljesen egyszerű tengerparton dögléssel tervezem lezárni a közel 3 hetes kalandozásomat Indokínában.

Reggel annak rendje és módja szerint kicsekkoltam a szállásomról, kifizettem a kőkemény napi 25 dolláros szállást (ez egyébként Laoszban drágának számít, Vang Viengben 10 dollárért aludtam éjszakánként) és tuk-tukkal elzötyögtem a luang prabangi nemzetközi repülőtérre. Na már most ez a tényszerűség kedvéért nemzetközi repülőtér, de ne gondoljunk egy őrült nagy légi csomópontra, kb a budaörsi repülőtér hozzá képest egy metropolisz légikikötője. Az alábbi kép készítésekor mögöttem nem túl messzire egy kakas kukorékolt...

Luang Prabang International

De tény, lebonyolított nemzetközi forgalmat, ezért végső soron jogosult a nemzetközi repülőtér titulusra. Rögtön például kint is volt a bejárat mellett a menetrend, hogy hova is indulnak ma innen járatok. Nem volt őrült bonyolult, nem is kellett hozzá erdőnyi sok egymás melletti LCD képernyő. :)

A mai menü.... vagyis a mai járatok.

Mit írt ma a Vientiane Times?

Mivel jóval hamarabb érkeztem a reptérre (szállásom nem volt már, a várost pedig sokszor bejártam) ezért volt némi időm, és benéztem a reptér melletti étterembe, ami egyúttal a lounge funkcióját is hivatott volt betölteni. Egy jó Beer Lao mellett belelapoztam a helyi angol nyelvű sajtóba, a Vientiane Times-ba, ami nagyjából egy instant időutazás volt a 70-es évekbe, csak modern köntösben. 

Rögtön az első oldalon egy komancs ceremóniáról adtak hírt. A Lao Issara Army (ez volt a későbbi laoszi néphadsereg) megalakításának 63. évét, no és persze az azóta eltelt felettébb dicsőséges működését ünnepelték, melynek tiszteletére főelvtársak adtak át kitüntetéseket fő katonatiszteknek. 

Külön megemlékeztek az 1953-54-es száraz évszakbeli hadjáratról amelynek során a hős vöröskatonák visszavonulásra késztettek 8 ezer idegen agresszort, és felszabadítottak 100 ezer négyzetkilométernyi területet. Se többet, se kevesebbet. 

Ezt követően hosszasan sorolták a hadjáratokat, csatákat, hőstetteket, aminek eredményeként 1975-it megöltek 138 ezer ellenséges agresszort. Nem tudom, de az újságírónak vagy pisztolyt tartottak a fejéhez, vagy alaposan meghúzhatta a kígyópálinkás üveget, esetleg túl sok vicces gombát fogyaszthatott a cikkírás alatt, hogy ilyen szép kövérre nagyította a laoszi harci sikereiket. A Wikipédia szerint a franciák vesztesége összesen 75 ezer fő volt Indokínában, az amerikaiaké a későbbi vietnámi háború során 60 ezer, ezt a kettőt szépen összeadták és ukkmukkfukk mind a dicsőséges Laoszi Néphadsereg mérlegéhez írták.  

Ezen kívül a 7. oldalon az "Opinion" rovatban munkások, úttörők, nyugdíjasok és diákok mondták el a nyilván teljesen szabad és abszolúte saját véleményüket a dicsőséges Laoszi Néphadseregről, mind csodálattal adózva a bátorságuknak és a hazáért hozott áldozatuknak, ofkorsz. Az újságban volt még egy cikk az egyik tartományi útépítés sikereiről, az oktatás fejlesztésének fontosságáról, az erősödő kínai és japán kapcsolatokról, a business mellékletben a Luang Prabangba az utóbbi években beáramló, kb 60 millió dollárnyi külföldi turisztikai befektetésről, valamint az Euro zóna adósság válságáról. 

Igazi 70-es évekbeli Népszava-stílus: az ország épül-szépül, az elvtársak mutatják az utat, a nép pedig kart karba öltve felsorakozik mögötte. A békét a nép hadserege vigyázza, a kapitalizmus meg döglődik, de azért a befektetéseik jól jönnek. Mindezt a modern újságírás szabályai szerint, ahogyan kell. Ugyanakkor nyomor sehol, problémák sehol, egyébként is aki mást mer állítani, az a nép ellensége, és áruló, munkatáborba vele...

Persze, az otthoni kormánymédia se kisebb dakota marhaságokkal és Matolcsysta fantazmagóriákkal meg dicshumnuszokkal eteti a népet, de azért még el lehet olvasni az ellenkező oldal véleményét is. Még.

 

Vörös sajtó modern köntösben

A kommunista sajtó eme gyöngyszemének átmazsolázása után becsekkoltam, és jól elrepültem Hanoiba. 

Magyarokkal egyébként sem Laoszban, sem az út során végig egyszer sem találkoztam, több szállodában említették, hogy nahát, ilyen országból még nem járt náluk senki. 

Ezt egyébként nem is bántam, mert éppen elég volt Budapest-Doha járaton a magyarokkal tömött gépen utazni. Thaiföldre jellemzően sajnos nem az orvos-tanár réteg jár nyaralni, így a gép tele volt harmincas évjáratú susogós-joggingos vállalkozókkal, oldalukon a szoliban pirított ribancaikkal, végig is szenvedtem a marhaságaikat. Az egyik mellettem fizetni akart a láthatóan ingyenes kajáért, a másik már Dohában leszállás után a reptér épülete felé buszozva egy tényleg nagyon szép, kivilágított reptéri mecset mellett felkiáltott: "Nézd, de szép szálloda!"

Ezzel repültem, ATR72-es kávédaráló. Nem is volt rossz!

Hanoi, Hanoi, Te csodás...

Hanoi felett az ég borult, felhős, a hőmérséklet nap közben 15 fok, rohadt hideg van. Tél van. Az eddigi 25-30 és afeletti hőmérsékletek után ez durván kevés volt, ahogy beértem a szállodába, húztam is fel a pulóvert és a farmert. 

Hanoi első benyomás alapján nem az én városom. Nagyon nem. Szépségre kb mint Miskolc, csak 10 millióan lakják, és szabályosan őrjöngő forgalom van a városban, a helyiek pedig lényegesen kevésbé tűnnek barátságosnak, ám a taxisok és egyéb árusok annál rámenősebbek és pimaszabbak. (Most kezdtem el értékelni a laoszi emberek nyugalmát és kedvességét igazán...)

Sétáltam a szállodához közeli Hoan Kiem tó mellett egy versnyit - tényleg csak egy versnyit, mert kb annyi ideig volt kedvem a vasbeton kormánypaloták és dobozházak közt sétálni az őrült forgalomban, csak, amíg eszembe jutott ez a kis szösszenet - vagyis 1 percig: 

Ó, te drága Hanoi, 

Szép vagy te mint Miskolc, 

Meglát téged az ember, 

S rögtön el is iszkol!

Vízi bábszínház

Kerestem egy kajáldát, ahol egy közepes valamit ettem marha drágán, majd gyorsan a szálloda felé vettem az irányt, de rövidesen megláttam egy kivilágított épületet, ami előtt sokan álldogálltak. "Water Puppet Theatre", hirdette a nagy kék felirat. Hoppá, ezt az útikönyvek is melegen ajánlották! Megnézzük? Ne nézzük? Á, szállást kéne néznem, blogolnom - de mégis!
Nézzük!
Így a vacsora után három perccel hirtelen már egy bábszínház második sorában üldögélve találtam magam, és egy 50 perces előadást nézhettem meg, amin mondhatom, remekül szórakoztam!

A vízi bábozás egy egészen egyedi vietnámi jellegzetesség, ezen belül is speciálisan észak-vietnámi: az eredete több mint ezer évvel ezelőttig nyúlik vissza, amikor az esős évszakban a Vörös folyó mentén a vízzel elárasztott rizsföldeken dolgozó parasztok a szellemeket kibékítendő különböző kis jeleneteket adtak elő bábokkal, amit aztán később egyre inkább a szórakoztatás végett kezdtek művelni.  A dolog lényege, hogy egy vízzel borított "színpadon" mozognak a bábok, amiket egy paraván mögül, a víz alól botokkal mozgatnak a színészek. A játékot hagyományos vietnámi hangszereken játszó zenekar kísérte, a pár perces jelenetek pedig általában a vietnámi nép mindennapjaiból, és mondavilágából álltak össze. Az előadás természetesen vietnámiul volt, de a jelenetek magukért beszéltek, és nyelvtudás nélkül is lehetett élvezni a bábszínházat.
Volt itt minden: megjelent a rizsföldeken dolgozó parasztok élete, halászok vicces halfogási próbálkozásai, tüzes karikán ugrató büszke lovasok, románc, repkedő sárkányok! Nagyon profi, művészi munka volt mind a bábosok munkája, mind a zenekar! A lényeg, hogy roppantul jót szórakoztam, és művészi színvonalú,és a világon egészen egyedülálló előadást láthattam, ami egy abszolút szürke napot tett színessé. És  mivel amúgy is jó fej vagyok, plusz a mostani szállodámban villámgyors az internet, három kis részletet is kaptok ebből az egészen egyedülálló az előadásból.

Rizstermelők mindennapjai:

Tüzeskedés a vízen - lovasok, és tűzugratás:

Sárkányok eljövetele:

A Népi Demokratikus Tűzfal meghekkelése
Vietnámban egy bosszantó dolog van: nem elérhető a Facebook. A helyi kormány valamiért tiltja az elérést, így  semmilyen módon nem ehet facebookozni. Saigonban mobilról lehetett, számítógépről nem Hanoiban már sehogyan sem érhető el. Kaptam különböző tippeket-trükköket másokból akik már jártak itt, de nem volt használható. Találtam viszont a neten egy kis programot, amit eredetileg a nagy kínai tűzfal megkerülésére találtak ki, ezt használva tökéletesen működik a Facebook itt is.
Persze ez azért nem hekkelés, hanem csak egyszerű megkerülés, de azért nem is én lennék, ha nem találtam volna meg valamilyen okosságot. :)


Ennyit mára, egy alapvetően kevésbé eseménydús napról sokat sikerült összeírogatnom ismét. Hiába, ha sok ideje van az embernek.... Kezdem sejteni, hogy Tolsztoj hogy tudta összehozni a Háború és békét - valszeg nagyon-nagyon ráért...
Holnap korán kelés, fél 4-kor, mert 4-kor már indulni kell a repülőtérre, hogy kihasználjam Vietnám közel (vagy több mint) 2000 km-s észak-déli kiterjedésének előnyét: Északon 16 fok és felhős idő, Délen 30 fok felett, trópusi meleg! :)  Vasárnaptól majd fagyoskodhatok eleget, de addig még ide nekem a pálmafákat, tengerpartot, és napsütést!

Árvaház projekt: Mission Successful!

Eddig babonából nem írtam róla, de ma végül sort kerítettem a luang prabangi Deak Kum Pa árvaház meglátogatására, amit már három hónappal ezelőtt célként tűztem ki magam elé, és aminek megsegítésére egy kis gyűjtést is rendeztem az ismerősök között. 

De mielőtt erre rátérnék, gyorsan a mai nap eseményei: 

Gimme more WAT!

Az árvaházba délután 2-kor indultunk a város központjából, így viszont sajnos pont nem tudtam elmenni a bő félnapos túrára a  Kuang Si vízesésekhez, ahol a víz több "szinten" át esik lefelé, és a vízesések közti azúrkék tavakban úszni is lehet. Nem baj, majd legközelebb, ha erre járok.

Így volt pár órám délelőtt, béreltem 2 dollárért egy bringát, és bebicajoztam Luang Prabang kicsit távolabbi területeit is, ahova tegnap nem jutottam el. Az egy főre jutó templomok száma itt is magasan verte az egész indokínai átlagot, ezért meg is álltam mindegyik templomnál és kolostornál. 

Gyakori utcakép: sétáló szerzetesek

Ezt az egyik watban fotóztam, szintén egy jellegzetes laoszi Buddha-ábrázolás, az esőhívó Buddha. Van egyébként eső lecsendesítő (vagy békítő) Buddha is, az mind a két kezét a magasba tartja. Ugye itt is mint más alapvetően mezőgazdasági gyökerű társadalomban, két dolog okozhatott nagy problémát: ha sok volt esőből, vagy ha túl kevés.

Esőhívó Buddha

Az árvaház
A bringás vársonézést követően 14 órakor találkoztam Andrew-al, az ausztrál hotel tulajdonossal, aki 4 éve már Laoszban él, és a saját üzlete mellett rengeteget foglalkozik a város széli árvaházzal, aminek   jelenleg 570 lakója van, és a számunk folyamatosan növekszik.
A találkozót követően tuk-tukra pattantunk, és elvitt engem és egy francia lányt Patricia-t az árvaházba. Végig vezetett minket az iskolán, a hálótermeken, és közben rengeteget mesélt: miért kerülnek ide a gyerekek, hogyan, mennyibe kerül az étkeztetés, a ruhák, az orvosi ellátás.

Gyakorlatilag a havi 25 dollár, amit a laoszi kormány kvázi normatívaként havonta egy gyerek ellátására biztosít, az élelmezés egy részére elég csak. Minden de minden ami itt van: az összes újabb épület, az új építésű hálótermek, a gyerekek ruhái, a számítógép terem, a víztisztító berendezés, adományokból finanszírozzák. A fejlesztéseket az árvaház hivatalos vezetője jóváhagyásával ő vezeti, mert komoly munkát de legfőképp pénzt rábízni a laókra nem nagyon lehet állítólag. Hosszasan sorolta, melyik épületet mikor építették fel, milyen cégek segítségével, és mennyibe került. Tojást, húst, kenyeret szintén ő és a segítője vesz és visz az árvaházba majd minden nap a gyerekeknek. A víztisztító berendezést is ők finanszírozták, hiszen az itteni csapvíz a folyamatos megbetegedések forrása volt. Most már van egy víztisztítójuk, amiből minden hálóterembe nagy ballonokban hordják a tisztított vizet.
Az orvosi ellátást pedig szintén teljes mértékben saját zsebből finanszírozza: olyan hogy TB, Laoszban nem létezik, az egyébként is szegényes egészségügy fizetős, így ha egy gyereknek komolyabb orvosi ellátásra van szüksége, elviszi egy kórházba és kifizeti. Sajnos ennek ellenére is nemrég halt meg az egyik gyerek, mert a helyi kórházban nem álltak rendelkezésre a szükséges felszerelések, és gyógyszerek.Viszont a nővér szobában nagy halom gyógyszert láttam, amelyet egy koreai cég adományozott nemrég az árvaháznak.

 Andrew szinte név szerint ismerte a gyerekeket, és a teljes személyzetet, folyékonyan beszélt laóul is. Jelenleg a fő céljuk az, hogy szeretnék a maradék, még régi, faépítésű hálókat lecserélni kőből építettekre, később pedig leburkolni legalább a fontosabb utakat, mert az épületek között nincs szilárd burkolatú út vagy tér, így esős évszakban minden gyerek nyakig sáros, és a por is sok egészségügyi problémát okoz.

Egy újabb tanterem: az ajtók felett lévő táblák szerint mind cégek adományaiból épült

A gyerekek szinte havonta érkeznek, volt, hogy egy alkalommal egy hegyi faluból több mint 50, hmong nemzetiségű gyerek indult ide.
Mint kiderült, a legfőbb ok az egyik szülő elvesztése: már korábban írtam, Laoszban az átlagéletkor 45 év, emelett itt vidéken egy családnak nem ritkán 6-8 gyereke is van. Így ha az egyik szülő (jellemzően az apa) meghal, a gyerekek egy részét nem tudja az anya egyedül eltartani,ezért szerencsés esetben egy ilyen árvaházba kerülnek, a kevésbé szerencsések egyszerűen éhen halnak.  Érdekes egyébként, hogy a tágabb közösségek (falvak) miért nem segítik az árvákat: a válasz az volt, hogy minden családnak megvan a maga sok-sok éhes szája, ha valamelyik családban egy kereső kiesik, nem tudnak segíteni rajta.

Fürdő- és mosó helyiség: nem Whirpool mosógép,  és Jacuzzi

Ez egy új hálóterem, nemrég épült, jellemzően 50-60-an laknak egy teremben

A tantermekben ment az oktatás, de persze érdekesebbek voltak a látogatók

Megtudtam, hogy a gyerekek itt kivétel nélkül iskolába járnak 18 éves korukig, ezt követően pedig  nagy részük egyetemre tud menni. Ez igencsak jó dolog, hiszen a használható tudás jelent kizárólag kiutat a reménytelen nyomorból ezeknek a gyerekeknek. 

Az érkezésünk persze felkeltette a kis lakók érdeklődését

A suli végeztével aztán tömegesen vonultak a hálótermek, játszótér felé

Az árvaház  mögött egy kisebb háztáju gazdaság húzódott, amit a nagyobbacska gyerekek maguk műveltek. Ottjártamkor is suli után sokan fogták az öntöző kannákat, és mentek megöntözni a veteményt.

Zöldséges kert az árvaház mögött - a gyerekek művelik

Laó matekpélda. Ki tudja megoldani?

 A francia lány egy rakás édességet hozott, így azokat egy nagy adag, frissen érkezett ruha adomány kíséretében ki is osztottuk a kis krampuszoknak. Rendkívül hálásak voltak, szinte mindegyikük óriási mosollyal és tiszteletteljes nop-al köszönte meg amit kapott.

Nagy lelkesedéssel vetették rá magukat a francia lány által hozott édességre

Az árvaházban tett túra után szóba hoztam a saját adományunk kérdését. Az eredeti szándékom ugye az volt, hogy pénzt nem, de szükséges dolgokat  adományozunk a gyerekeknek. A túra után viszont szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy itt Andrew-val az élen nagyon-nagyon jó lelkű emberek óriási erőket és nem kevés pénzt fordítanak a még így is igencsak szegény és egyszerű viszonyok között élő gyerekek feltételeinek javítására, és gyakorlatilag az ellátásukra. Így végül úgy döntöttem, hogy a négyünk által összeadott 330 dollárt odaadom Andrew-nak készpénzben, és arra kértem hogy a jelenleg legfontosabb dolgok finanszírozására fordítsa.
Ez most egyébként az élelmezés mellett a melegebb ruha biztosítása a gyerekeknek - hiszen nekik egy váltás ruhájuk van csak, ilyenkor télen pedig, ezen a kontinentális beütésű, hegyes vidéken nem ritka az 5-10 fok sem éjszakánként. De egyébként is millió helye van a pénznek, hiszen például tisztálkodó szereket - fogkrémet, fogkefét, tusfürdőt - is csak az adományokból tudnak venni, erre sem futja a laoszi állam "támogatása".

Az éjszakánkénti hideget egyébként tegnapelőtt magam is tapasztaltam, polár felsőben és melegítő alsóban aludtam a szállásomon, aminek az ablakaiban üveg egyébként optimista módon nem is volt, csak egy zsalugáter, és mögötte egy szúnyogháló.

Az árvaház egy kis lakója

Rozálnak, Krisztiánnak, és Csongornak nagyon-nagyon köszönöm, hogy hozzájárultak ezeknek a gyerekeknek az életének a jobbá tételéhez. Amit vittünk az csepp volt a tengerben, de a lehetőségeinkhez képest így is sokat tettünk ezekért a gyerekekért. Sajnos nem tudom visszaadni az árvaház hangulatát, de egészen különleges gyerekek voltak: mindegyikük, mint a laosziak általában, rendkívül nyugodt és mosolygós volt, amikor osztályterembe mentünk, minden gyerek felállt, kezét az arca elé téve meghajolt, és a sok tucatnyi csillogó kis szempár hangos Sabaidee-val köszöntött minket. Ugyanígy, minden ruhadarab vagy édesség átadásakor - amiben segítettem, hisz ma Andrew-ék 500 pár zoknit osztottak ki - minden egyes kis lurkó a kezét összetéve tiszteletteljesen meghajolt. Nagyon megható volt....
Érdekes, hogy veszekedés, verekedés állítólag szinte soha nem fordul elő a gyerekek között, holott gyakorlatilag a ruhájukon kívül semmijük nincsen: nincsenek játékaik, nincs Xbox  és Playstation, nincs tévé az egész árvaházban. Egymással  játszanak, békében.

Összességében azt mondhatom, hogy bár továbbra is nagyon egyszerű és európai szemmel nagyon elmaradott körülmények között élnek ezek a gyerekek, de a dolog sokkal jobban szervezett volt mint  azt gondoltam, és a hozzánk hasonlóan gondolkodó külföldiek adományainak hála, a gyerekek még mindig valamivel jobb körülmények közt élnek mint a hegyi falvak nyomorgó és teljesen kilátástalan életű lakói (ezeket volt alkalmam a buszból látni), az oktatásnak köszönhetően pedig sokkal jobb eséllyel vágnak neki az életnek innen, az árvaházból.

Így hát most én sem tudok mást mondani Nektek, kedves Rozál, Csongor és Krisztián, mint: Kop chai! - azaz köszönöm szépen!


Aki pedig ezek után úgy gondolja, hogy akár csak pár dollárral támogatja ezt a folyamatos munkát, az ezen az oldalon PayPal-al megteheti. Az oldalt üzemeltető Cobra Group egyébként több házat húzott fel itt, az árvaházban.

Az Arany Buddha utazásai

Egy nap a kultúra jegyében

A tegnapi, baromi fárasztó buszos út után végre ideértem Luang Prabangba, Észak-Laoszba. Az út tényleg megterhelő volt,  az egészen elképesztő állapotú út magas hegyek között kanyargott, és bár 215 km a távolság Vang Vieng és Luang Prabang között, a busz 7 órán át tette az utat meg. Folyamatosan kapaszkodni kellett a szerpentinen forgolódó buszon, így mire ideértünk Luang Prabangba, tényleg kimerültem. 

 Ma pedig kultúrnapot tartottam, amit nehéz szórakoztatóan elmesélni. Vang Vieng mocsara után egyensúlyba kellett hozni a dolgokat, és Luang Prabang  pedig olyan város, ahol nem lehet csak úgy elsétálni a történelem, a kultúra és a vallás melett, hiszen lépten-nyomon beleütközik az ember. Itt nincsenek betépett/részeg félmeztelen huszonéves-hordák, viszont két percnél nem kell többet sétálni a városban, hogy egy gyönyörű buddhista templomot (ez az a bizonyos wat) lássunk, vagy sétáló buddhista szerzetesekkel találkozzunk. Persze, turisták itt is vannak, de ezek már egyáltalán nem azok a  vad, zabolázatlan beb@szott hordák, amik Vang Viengbet jellemezték. 

Tényleg, kik ezek a laók egyáltalán?

Luang Prabang megértéséhez ismerni kell picit a laoszi történelmet. Ez pedig, a mi szeretett Nagy Testvérünk  rendkívül szellemes és találó hasonlata szerint, akár elférhet egy söralátéten is.  Laosz történelme ugyanis viszonylag rövid, ám annál viszontagságosabb. A laók a thai népekkel állnak a legközelebbi rokonságban, és a 10. század környékén nyomultak be saccperkábé a mai Laosz területére. Ekkor még az ereje teljében lévő, egész Indokínát fennhatósága alatt tartó, hatalmas khmer birodalom volt az úr a térségben, ám Angkor hatalma hanyatlásával a 14-15. században a kisebb-nagyobb laó törzsek és fejedelemségek is meg tudtak már kapaszkodni és önálló hatalmi szerveződéseket alkotni. 

Az Arany Buddha városa, és a szobor utazásai

A laoszi államalapítás pár motívumban sajátos módon hasonlít Szent Istvánéhoz. Történt ugyanis, hogy egy Fa Ngum nevű államalapító laó fejedelem a khmer csapatok hathatós támogatásával a 14. században egyesítette az addig egymástól független kisebb-nagyobb laó fejedelemségeket, és létrehozta az egységes laoszi birodalmat. Az birodalom megalapításának alkalmából pedig, hatalma elismeréseképp Angkorból megkapta a három indokínai legszentebb Buddha-szobor egyikét, Arany Buddhát (Pra Bang), amelynek tiszteletére az uralkodó birodalma székhelyét az Arany Buddha Városának nevezte el, ami laó nyelven nem más, mint Luang Prabang - vagyis az Arany Buddha városa. A laoszi állam központja egészen a 19. századig itt is volt, később helyezték át elsősorban katonai okokból a jobban védhetőnek tartott síkvidéki Vientiane-be - hogy utána nem sokkal a thaiok bevegyék, és földig rombolják...  Ezt nevezik epic failnek!
Mindenesetre így Luang Prabang legalább épségben megmaradt annak a gyönyörű kis városnak ami korábban is volt, és 1995-ben fel is került az UNESCO világörökség listájára.

A másik kettő szent szobor egyébként a Smaragd Buddha (Pra Keo) Bangkokban, és a Mahamuni Buddha Mandalay-ben, Burmában. Ettől pedig kezdve ez a szobor, az Arany Buddha egész Laosz és a laoszi nép szimbóluma. Csodatévő szobornak tartják, mind a mai napig óriási nagy tisztelet övezi. A bangkoki Smaragd Buddhát is láttam a múlt héten, azonban ott szigorúan tilos volt fényképezni.  Itt jegyezném meg egyébként, hogy az Arany Buddha templomának is rendkívül erős spirituális légköre volt, hasonló tapasztalat volt mint amiről már itt a blogon az előző utamon is írtam: Szíriában az Omajjád mecsetben Huszein imám sírjánál, és Maaloula-ban a hegyi kis arámi kolostorban.

Arany Buddha, Luang Prabang, Laosz

Ennek a három szent szobornak a birtoklása egyúttal rendkívül nagy hatalmi presztízst is jelentett, így aztán a thaiok, burmaiak, és a laók egymás elleni háborúskodásaik során rendszeresen elvitték egymástól a szent szobrokat, és a saját birodalmi központjukban tartották. Mindkét szobor többször is gazdát cserélt, volt olyan idő is, hogy itt, Luang Prabangban tartották az Arany Buddha mellett a Smaragd Buddhát is, azonban a 18. században Laosz soron következő vereségekor a thaiok szépen mindegyik szobrot magukkal vitték Bangkokba, és később csak az Arany Buddhát adták vissza Laosznak. A Smaragd Buddha most is ott található Bangkokban a Wat Phra Kaeo-ban, a királyi palota közvetlen szomszédságában.

A Smaragd Buddha temploma, Bangkok, Thaiföld

Az Arany Buddha meglátogatása után Luang Prabang óvárosának szinte egymás után sorjában következő, számos más fantasztikusan szép templomát is megcsodáltam. Az egyikben éppen egy szertartás zajlott, amibe egy rövid időre nézőként becsatlakoztam, és most a technika segítségével beleshettek Ti is:

Ezen kívül ellátogattam még a királyi palotába, amelynek trónterme kívülről és belülről is gyönyörűségesen szép, és rendkívül gazdagon díszített. A trónteremhez tartozott egy kisebb múzeum is, ami a király életét mutatta be.

Királyi Palota, Luang Prabang, Laosz

Laosz egyébként 1975 óta a szocialista fejlődés rögös útját járja, bár a 90-es években itt is komoly változások történtek, és a katonai népi demokratikus vezetés elköteleződött az állami irányítású tőkés gazdaság mellett. Ennek egyenlőre azonban korlátozott eredményei vannak, Laosz továbbra is a világ legszegényebb országai között található, az infrastruktúrája katasztrofális állapotban van, az utóbbi években épült Vientiane-i új csupaüveg irodaházak és plázák dolgozói, valamint a hegyi falvak írástudatlan, születésukkor 45 éves várható élettartamú és 60%-os  csecsemő halandóságú tömegei között pedig elképesztően nagy a szakadék. 

Az utolsó királlyal egyébként mind a mai napig nem tisztázott hogy mi történt, a hivatalos források szerint a forradalom után súlyos betegen meghalt - kár, hogy ezt állítják a királyi család szinte összes tagjáról, így sokkal valószínűbb, hogy kivégzőosztag előtt, vagy egy átnevelőtáborban végezték.

Mai napi apróságok

Tegnap késő éjjelig bújtam a netet, hogy hogyan is mehetnék innen tovább vissza Vietnám felé, hiszen a repülőm Saigonból indul, az pedig innen Luang Prabangtól légvonalban is több, mint 1500 km. Megint sikerült jó messzire eljönnöm otthonról, na. :) 

Nos, a laoszi fővárosba, Vientiane-be vissza a 11-12 órás buszutat, majd onnan Bangkokig az újabb 12 órás vonatozást nem akartam vállalni, bár anyagilag ez lett volna a legjobb, viszont két teljes napot vágott volna szét, és utána is még csak Bangkokban lennék. Alternatíva volt egy innen Hanoiba induló busz, az viszont dettó 24 órán át megy, és akkor még mindig csak Hanoiban vagyok, ami 1600 km Saigontól, ahonnan indulok hazafelé a jövő hét szombaton. 

Ma reggel azonban találtam itt, egy helyi utazási irodánál egy nagyon jó árú repjegyet Hanoi-ba, Vietnám fővárosába, ahonnan egy rövid városnézés után másnap reggel megyek tovább a Vietnám közepén lévő a Nha Thrang-ba, a vietnámi Riviérára, hogy az út végén 2-3 napot pancsoljak is a tengerben. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy a Lao Airlines-al fogok repülni, akik csak Burmába, Kínába, Kambodzsába, Vietnámba, és néha Thaiföldre repülhetnek a légcsavaros gépeikkel, gyaníthatóan a repülésbiztonsági szabályok meglehetősen súlyos mértékű ignorálása miatt. Mindegy, bízom benne hogy nem alattam fog lezuhanni a ennek az egzotikus légitársaságocskának a légcsavaros kávédarálója.

Majd megbeszélem a dolgot a repülőgép  Nagájával, hogy biztosan épségben odaérjünk Hanoiba

Saláta poszt

A klásszikus útinapló-szerű posztok után most egy slampos, igénytelen saláta poszt következik, kicsit olyan lesz mint otthon a parlamenti ötletgyár produktumai. Lesz benne mindenből egy kicsi, még pálgium is nálam többet tudóktól meg a Wikipédiáról, de túl összefüggő logikai láncolatot nem szabad keresni benne.

Laoszi töpörtyű
A tegnapi poszt befejezése után visszaindultam a szállásra, de még betértem egy sörre és egy Sang Som-kólára egy kiülős helyre, ahol egy raklapnyi ausztrál döglődött éppen és Family Guyt nézett. Ezen foglalatosságom alatt egy idő múlva odajött hozzám a pultos, és megkérdezte, nem akarok-e az asztalukhoz átülni, mert ne üljek már itt egyedül. Így hát átültem a három laó közé: az egyikőjük a hely tulajdonosa volt, a másik egy hegymászó iskolát vezetett Vang Viengben, a harmadik pedig buszt. Sörözgettek, mellé töpörtyűt majszoltak és beszélgettek. Mindannyian viszonylag jól tudtak angolul - hiszen a turizmusból éltek - és jót beszélgettünk a világ dolgairól. Ellentétben más környékbeli országgal, ők hallottak már Magyarországról, sőt arra is jól emlékeztek, hogy a vietnámi háború alatt segítettünk Laoszon, személyesen is ismernek több orvost és mérnököt, aki nálunk tanult 20-30 évvel ezelőtt. (Laosz történelméről lesz majd egy külön poszt később, Luang Prabangban) A poharazgazás előrehaladtával aztán felfedeztük a közös vonásokat az országainkban: Laoszt is alaposan szopóágra tette a történelem, nekik sincs tengerpartjuk, és ők is szeretik a töpörtyűt. Sőt, a Laoszi Néphadsereg mind a mai napig nagy számban rendszerben tartja a Magyarországtól kapott AMD 65 gépkarabélyokat. Fantasztikus,nem? :)
Megtudtam azt is, hogy Chan-nak, a buszsofőrnek van egy kislánya, aki a fiatalon elhunyt nővérének a reinkarnációja - annyira kötődött hozzá a nővére, hogy a halála után a lelke a kislányában született újra.
A sörözgetés vége felé hozzánk csapódott egy ausztrál srác, aki éppen az Australia Dayt ünnepelte, és már láthatóan jóságosra itta magát. A sörözés végeztével aztán Channal és a söröző laó tulajával elmentünk bulizni, és innentől ugyan az a sztori következett, mint amit a tegnapi posztban leírtam, csak most laókkal közösen sodródtam Vang Vieng lüktető éjszakai életében. 


Mekong Delta
Még Vietnámban tettem egy egész napos túrát a Mekong deltavidékére. A Mekong a Föld egyik legnagyobb folyója, több mint 4500 km-en keresztül hömpölyög Kínából keresztül Indokínán, és alapvetően meghatározza a környékén élők életét. Ez adja a rizstermeléshez szükséges vizet, és a folyó mentén élők fő fehérje forrását, a halat. Fontosságát tükrözi a neve is: a Mae Nam Khong a thai nyelveken -  amelynek családjába tartozik a laó nyelv is - annyit tesz mint "Minden folyók anyja".
Laoszban az utóbbi évtizedekben még egy különösen fontos szerepe van a Mekongnak: mivel az ország területe túlnyomó részben trópusi erdőkkel borított hegyvidék, ezért óriási vízi erőműveket építettek Laoszban, és a vízi energiával előállított áram az egyik legjelentősebb laoszi exportcikk, elsősorban Thaiföld és Vietnám vásárolja fel a laó erőművekben előállított áramot.

A túráról rengeteg képet és videót készítettem, ha Buddha, a Nam Song folyó Nagája és a laoszi sávszélesség is úgy akarja, akkor egyet fel fogok nyesni a blogra.

Addig is itt van egy rövidke videó a fantasztikus túravezetőnkről, Mr Typhoonról, aki szekerezés közben nótával szórakoztatta a csoportját, vagy ahogy ő mondta: a testvéreit, a családját. A videón pár másodpercre feltűnik Bobby is, az amerikai veterán, aki 40 évvel ezelőtt vietnámiakat ölni jött ide, most viszont békésen együtt énekelget velük.

Malária
Egész Laosz, de különösen a folyó menti részek malária veszélyesek, ezért becsülettel szedem is a megelőzésre kapott gyógyszert, a Malarone-t. A malária ellen számos trópusi betegséggel ellentétben nem létezik védőoltás, mert nem vírus vagy baktérium terjeszti, hanem egy parazita. Az élősködő a szúnyog csípésével kerül az ember szervezetébe, ahol a vérárammal eljut a májba, ott elszaporodik, és onnan kiárad a szervezetbe, ami a hírhedt maláriás rohamokat okozza. Kedves kis betegség, elég kegyetlenül ergya. Mivel csúnyán meg lehet benne halni, ezért becsületesen szedem is a Malarone-ból a megelőzésre előírt adagot.
Tegnap este hazafelé meg is csipkedtek a szúnyogok rendesen (ugye folyóparton vagyunk, a szúnyogirtást meg kb annyira veszik itt komolyan mint a HACCP-t), és úgy tűnik ezekre a trópusi moszkitókra a szúnyogriasztó nem hat, legfeljebb a napalm... így azt hiszem jól döntöttem amikor nem hallgattam azokra, akik szerint a malária gyógyszer veszélyes, ne szedjem be, csak fújkáljam magam szúnyogriasztóval. Tény, hogy egy korábbi malária gyógyszer, a Lariam rendkívül komoly mellékhatásokat tudott okozn, a hallucinációtól kezdve a depresszión át az öngyilkosságig, szerencsére az alig pár éves Malarone már sokkal biztonságosabb, bár ez is alaposan leterheli az immunrendszert, ezért nem is lehet tovább szedni 28 napnál:  a tegnap kijött herpeszemet, és az egy héttel ezelőtti hasmenést, a két nappal ezelőtti hangulat ingadozásaimat kezdem egyre inkább a Malarone mellékhatásainak számlájára írni. Bár egy herpesz, és némi hiszti azon hogy milyen szar is Vang Vieng, még mindig sokkal jobb mint maláriás rohamok közt bitang pusztulatosan fostos véget érni egy laoszi állami kórházban.

Ennyi volt mára, Csőő Babi néni, elmentem aludni, holnap reggel indulok tovább Luang Prabangba.
A Mekong deltás videjó nem ment fel, de helyette nézhettek vietnámi énekeseket, akik a turisták kedvéért elénekeltek egy egyszerű dalt, ami semmit nem akart, csak pár dollár jattot a nóta végén.

Beszippantott Vang Vieng

Vang Vieng szelleme
Laoszban nagyon erősen él az animista hitvilág, a szellemek tisztelete, ami szerint mindennek és mindenkinek saját szelleme van. Lehetnek jó szándékúak, vagy éppen ártóak, de úgy tartják hogy léteznek, és erősen hisznek is bennük. Ez egyébként tökéletesen megfér a domináns buddhizmussal, lévén az utóbbi meglehetősen toleráns vallás, nem állít magáról kizárólagosságot vagy egyetemességet.
Ennek szép példái egyébként a laoszi Buddha-ábrázolások is. Számos Buddha szobor feje felett hét kígyó látható, ami a hét fő Nagát, vagyis szellemet jelképezi. Ez a gyakori ábrázolás szimbolikus összesimulása a szellem-vallásnak, és a buddhizmusnak.

Laoszi Buddha

Buddha életéről szóló történetek szerint egy alkalommal megtörtént, hogy Buddha meditált a szabadban, ám eleredt az eső. Ekkor egy óriási király kobra emelkedett Buddha feje felé, és a saját testével óvta meg őt az esőtől.
Érdekes egyébként, hogy a buddhizmus azokban az országokban tudott tömegesen elterjedni, ahol valamilyen formában már korábban is létezett a sárkányok, és kígyók kultusza. Az európai kultúrkörben ugye a kígyó nemszeretem-állat, a sátán is kígyó képében kísértette meg Ádámot és Évát, valamint a sárkányokat sem kultiváljuk különösen, ott van példának Sárkányölő Szent György, aki fogta és legyakta őket.

No de vissza Vang Vieng-hez. A tegnapi nap történései elgondolkodtattak azon, hogy valószínűleg Vang Viengnek magának is van saját szelleme, akit talán megsérthettem némileg a tegnapi, enyhe generációs ellentéttel és kultúrsznobizmussal átitatott posztommal. Ugyanis éppen hogy rákattintottam a Send gombra a Q Bar-ban a tegnapi mobilról írt posztomra, amikor abban a pillanatban beszippantott Vang Vieng.
A poszt elküldése pillanatában ugyanis az asztalomhoz ült egy arc. A helyen egyébként közben beindult a buli, szólt a zene, tömegek áramlottak be az utcáról, mindenki oda ült ahol helyet talált magának. A kb velem egykorú srácot Romannak hívták, és holland volt. Kiderült, hogy már évek óta itt él Laoszban, Vang Viengtől feljebb egy kis faluban egy laoszi nővel, és picit tele lett a zsákja a laókkal, ezért eljött Vang Viengbe, hogy európaiak közt lehessen. Rábeszélt a hely specialitására, a whisky bucket-re, ami egy kisebb vödörnyi whisky-kólát jelent, amiből éppen happy hour volt a bárban.

És akkor elindult a buli...

Így közelebb a negyvenhez mint a harminchoz, már nem vagyok már nagy bulihuligán. Nemzetünk nagy trubadúrját, Fluor Tamást idézve, csak akkor bulizom, ha úgy van. És Vang Viengben általában úgy van. Ez a hely a bulizásról szól, nem lehet félrehúzódva elkerülni vagy elfordulni tőle, mert azt Vang Vieng nem engedi. Nos, engem sem engedett, beszippantott, és én fültől fülig érő  vigyorral önfeledten elmerültem Vang Vieng bulijainak forgatagában. 
Leküldtük az első whisky-bucketet, aztán még egyet, és még egyet. Megbeszéltük a világ dolgait, kiderült hogy kitűnően ismeri a magyar történelmet, és pár magyar haverja rászoktatta a Kárpátia zejérére. is. Először bevallom azt gondoltam hogy ez az arc vagy más, vagy le akar szedni, esetleg leitatni és kirabolni. De nem, tényleg millió embert ismert, rengeteg bulizó és laó ráköszönt, kiderült laóul is folyékonyan beszél. Egyszerűen csak igazi hobó volt, aki jön-megy a világban, különösebben nem csnál semmit, és pár éve már Laoszban él.
Mivel a Q Bar kezdett tele lenni túl fiatal túl bunkó és túl részeg ausztrálokkal, új ismerősöm ajánlotta hogy menjünk át egy szigetre, ahol valami nagy, tüzeskedő party kezdődik éppen. Átmentünk.
Az agyam eldobtam, több óriási tábortűz égett, egy lángoló rúd alatt sokan limbóztak, és persze mindenhol bömbölt az elektronikus zene, mindenki mindenhol táncolt. Szerencsére itt kevesebb ausztrál volt, beszélgettünk koreaival, egyiptomi és marokkói arabokkal akik fenemód örültek nekem amikor elmondtam hogy jártam Szíriában és támogatom az arab tavaszt, spanyolokkal akik a nyakamba ugrottak és grande amigo-nak hívtak egy Viva Espana kiáltásomra,  és a jó ég tudja hány féle nációval.

Úgyhogy módosítom a tegnapi véleményemet: Vang Vieng bitang pusztulatosan jó hely. Egyszerűen csak hátra kell dőlni, lazítani, és hagyni, hadd sodorják az embert az események, nagyjából úgy ahogyan a tubing-olókat sodorja a csipkés hegyek alatt a folyó, a Nam Song.

Hegyek Vang Vieng körül, és a Nam Song (reggel sajna rossz idő volt)

Mai történések
A hajnalba nyúló buli után délben keltem fel. Először a folyón átkelve rövid beszerző körutat tartottam a városban, mivel fogytán volt a kip-em, és a tubinghoz is szereznem kellett egy normális fürdőruhát. Ezt követően gyors átöltözés után bejelentkeztem tubingolni. Itt azonban meggondoltam magam, és egy otthoni cimborám korábbi ajánlására nem a teherautó belsőben való sodródást választottam, hanem a kajakozást. 80 ezer kip-ért béreltem egy kajakot, a városból felvittek 5 km-re a Nam Song folyásirányán, aztán egy 6-8 fős csoporttal vissza kajakoztunk Vang Viengbe. Kajakra jó móka volt az elképesztően gyönyörű hegyek alatt, a néhol egészen gyors sodrú folyóban evezni, legalább a tegnapi alkoholizálást is kompenzáltam egy 1-2 órás evezéssel. Az út utolsó harmadánál aztán megértettem, miért volt tényleg sokkal jobb ötlet a kajakozás a tubing helyett. A folyó sodrása jelentősen lelassult, az utolsó 2 km-en a teherautó kerekekben gubbasztó emberek szinte egy helyben álltak a folyóban, semmit sem haladtak előre. Mi viszont szép kényelmes tempóban, vidáman visszakajakoztunk Vang Viengig.

Tubingolók stratra készen

Ez a tubing egyébként egy hihetetlen valami. Az indulási pontja ugyan ott van, ahol a kajakosoknak, 4-5 km-re a várostól feljebb. Az ember bérel egy ilyen óriási teherautó gumit, tuktukkal felviszik az induló pontra, ahol természetesen óriási buli van. A hegyek tövében az itt még gyors sodrású Nam Song két partján pár száz méterenként vannak kocsmák és bulihelyek. Ezek nagy többsége teljesen tele van, mindenhol zene szólt, táncoltak és egyéb tudatmódosítókkal éltek, ausztrál zászlókat lengettek. (Ja, ma van valami Australia Day, az aussie-k teljesen meg vannak veszve tőle.) A folyó pedig tele volt a kocsmák között csordogáló, gumikban ücsörgő tubingolókkal.
Pár parti bárnál csúszdák (full betonból, kicsempézve, semmilyen szabványnak nem felelnének meg, de errefelé ilyen felesleges dolgokkal nem bajlódnak, leszarják) és a folyó felett átívelő acélsodronyra épített ugrálók voltak. Ezektől azonban még tegnap a buliban Roman óva intett, mivel életveszélyesek.  A kajakban mögöttem ülő laó srác is mondta, hogy tegnap is meghalt egy ausztrál itt, a múlt héten is, minden évben 15-20 fiatal hal meg vagy az ugrálás következtében, vagy csontrészegen belefulladnak a Nam Songba egy-egy gyorsabb sodrású részen. A múlt heti srác korán engedte el a kapaszkodót és a folyóban egy sziklára esett. Bevitték a helyi kórházba, ahol műszerezettség híján semmit nem tudtak kezdeni vele, felrakták egy tuktukra (!!! ohne mentőautó...) és elküldték Vientiane-be. A srác út közben meghalt, a tuktukos elvette a pénzét és az iratait, és otthagyta az út szélén.
A helyet ahol meghalt a tegnapi srác, persze nem zárták be, most is működik, csak az egyik, folyóból kiálló sziklát takarták le pokrócokkal, a vérfoltok miatt. A laó kísérőm csak annyit mondott "They don't close, they need money". Ez van, kell a pénz, show must go on.
Ez Vang Vieng árnyas oldala.

Holnap bérelek egy motort és bebarangolom a környéket, vagy csak simán túrázom egyet. Megvettem már a buszjegyemet holnapután reggelre Luang Prabangba, az Arany Buddha városába, ahol sok minden más mellett ellátogatok az árvaházba is.

Vang Viengben

Villamposzt mobilrol. A szallasomon nincs net, most egy kocsmabol irok.

Megerkeztem Vang Viengbe egy 5 oras foldutas szerpentinen zotykolodes utan. A varos egyebkent 155 km-re van Vientiane-tol, ezt tettuk meg 5 ora alatt, ebbol kovetkeztetni lehet az ut minosegere....

A varos a Nam Song folyo partjan fekszik, es elkepesztoen gyonyoru festoi hegyek veszik korul. A kornyek teljesen a turizmusra epult ra, egeszen pontosan a huszoneves feher (ausztral, angol, europai) fiatalok iszunk-hanyunk-belefekszunk stilusu szorakozasara. Ennek megfeleloek a kornyek latnivaloi is. A legfobb nevezetesseg a 'tubing', ami egy igazi helyi szorakozas-fajta. A fiatalok mar nemi alapozas utan berelnek egy oriasi, felfujt teherauto gumit, amivel lecsorognak a Nam Song-on egeszen Vang Vieng varosaig. Ut kozben szamtalan kocsma van a parton, ahol 'kikotnek' es ratoltenek az alkoholszintre, vagy raszivnak, merthogy ez a hely  tobbek kozt arrol is nevezetes hogy finoman szolva is liberalisan kezelik a droggal kapcsolatos helyi torvenyeket.

Ebbol eredoen Vang Vieng dugig van hangoskodo, felmeztelen, csontreszeg vagy betepett huszoneves arcokkal, akiknek meg bejon hogy ilyesfajta szorakozassal toltsenek el heteket.

A varos is az o ellatasukra szakosodott, dugig van kocsmakkal es ettermekkel, ahol asztalok helyett priccseken lehet hemperegni, es betepve Family Guyt meg South Parkot nezni.

A szallasom viszont fantasztikus, mar elore kineztem a neten a MayLyn guesthouse-t. Ez a nyuzsgo partytol tavol, a Nam Song masik partjan fekszik, buja tropusi novenyzet kozepen. A szerencsesebbek szobai a hegyekre neznek, az enyem egy laoszi haz udvarara, viszont a teljesen korrekt kis szobaert sem kertek tobbet tiz dollarnal, ami ugye hat ize...

Ma felhos szeles ido volt, igy csak lofraltam a varosban es probaltam megerteni miert vannak annyian oda Vang Vieng-ert.

Holnap, ha jo ido lesz, kiprobalom a hires tubingot. Hatha raerzek en is Vang Vieng feelingjere, mert eddig nem sikerult. Ha tovabbra is ilyen gyalazatosan fostos ido lesz, huzok tovabb Luang Prabang fele.

Published with Blogger-droid v2.0.3

Bangkokból Vientiane-be

Shit happens...
Nem vagyok túl fényes formában, kevés lesz a vicceskedés ebben a posztban. Tegnap délután a kínai negyedből hazafelé Bangkokban már éreztem, hogy valami nem teljesen frankó. Először a kínai újév fesztivál közepén tört rám a hasmenés - aztán hazafelé már nem is tűnt annyira melegnek a meleg, nem izzadtam, sőt elkezdtem fázni. Frankó, benyeltem valami bacit vagy vírust, ki tudja. Az egy nappal azelőtti utcai hal már nem lehetett a ludas, ellenben tucatnyi dologtól lehet errefelé ilyen hasmenéses-lázas problémája az embernek. Elsősorban arra a raklapnyi jégre gyanakszom, amit Bangkokban a sörömbe tett a barom pincér, bár finoman utaltam rá, hogy meg ne próbálja mert elvágom a nyakát... A jeget sok helyen csapvízből készítik, úgyhogy jéggel inni bármit is nem túl egészséges dolog errefelé. Most sem vagyok még teljesen jól, de valamivel már jobban mint tegnap, az úti patikából szedem az ilyen esetre magammal hozott szereket.

A szállodában ahol most vagyok, éppen karaoke partyt rendeztek az étteremben. Thai popslágerekre nyomják a részeg fahangú laók,küszködve a hangmagassággal és az alkohollal, kevés szörnyűbbet lehet elképzelni...

Bangkok, kínai negyed
Az utolsó nap Bangkokban mindenképpen fel akartam keresni a Chinatown-t, egyrészt egyébként is rajta volt a bakancslistán, másrészt pedig a kínai holdújév miatt nagy ünneplés volt. A szállodából Skytrain-el és a Chao Phraya-n közlekedő menetrend szerinti hajójárattal jutottam el. A kikötőnél leszállva teljesen halottnak tűnt a városrészt, a boltok zárva, emberek sehol...  már azt hittem hogy rossz időben jöttem, amikor a szűk utcácskákon keresztül kijutottam a Chinatown fő utcájára, és egy óriási népünnepélybe csöppentem. De tényleg óriásiba, az egész úgy nézett ki, mintha a kínai negyed minden lakója extasy-t tolt volna, pörögtek fel-alá. Utcai árusok mindenhol, és nagy csörömpöléssel fel-le vonultak a kisebb-nagyobb kínai sárkány bábuk.

Ja, a kínai negyedet megelőző napon jártam a királyi palotában, de egyrészt most nincs hangulatom erről írni, másrészt meg ez igencsak touristy célpont, szép meg minden, akit érdekel nézze meg a neten.

Út Vientiane-be
Bangkokból este 8-kor induló vonattal jutottam el a thai-laoszi határig. A szállodások jó fejek voltak, leboltoltuk hogy kevesebb mint fél napi pénzért maradhatok 6-ig a szobábam, így a kínai negyed után le tudtam dőlni és vacogva aludni egy keveset, másrészt le tudtam tusolni az egész éjszakás út előtt.
A vonat tele volt Laosz party-városába, Vang Viengbe tartó ausztrál, angol és kanadai diákokkal.Egyébként teljesen kulturált volt, bár csak másod osztályra sikerült jegyet szereznem. Kis lehajtható fülkében aludtunk, de nem kupékban, hanem a folyosó mentén két oldalt. 
A kis kuckók teljesen elszeparálhatók voltak, a vonat maga légkondicionált, így dumáltam kicsit az angol szomszédommal, majd felmásztam és szinte az egész 12 órás utat végigaludtam - egyedül éjszaka ébredtem fel hidegrázásra, akkor felvettem a polárfelsőmet és durmoltam tovább.

Hálófülke

Érkezés Laoszba
A vonat laza 1,5 órás késéssel érkezett meg Nong Khai-ba a thai-laoszi határra, de ennyi errefelé teljesen belefér. A határon átszálltunk egy másik vonatra, ami átvitt minket a Barátság-hídon laoszi oldalra. Itt pár perc alatt beütötték 30 dollár ellenében a vízumot, harcoltam kicsit a tuktukos hiénákkal, majd összefogva pár ausztrál és svájci arccal közösen béreltünk egy tuktukot és bejöttünk a határtól 20 km-re lévő Vientiane-be, Laosz fővárosába.
Út közben beszélgettem az útitársakkal, hogy ki hogyan került ilyen messzire otthonról. Mindegyikük 20-25 közti korú volt, és több hónapos déleket-ázsiai túrát csináltak. Egy svájci lány például egymaga úton volt november közepe óta, Vietnámba kezdte, Thaiföld és Kambodzsa után most Laoszt járja végig, utána átrepül Baliba és Borneóra. A többiek nagyjából ugyan így voltak, csak más irányból járták végig a térséget.  A sárga irigység elővett picit, talán később majd választ találok arra, hogy ilyen fiatalon ezt hogyan tudják finanszírozni? OK, nem drága a térség, de azért napi 30-50 dollár a megélhetési költség még hátizsákos szállással együtt is, plusz útiköltség - ez  azt jelenti hogy huszonévesen simán mobilizálni tudnak útiköltséggel együtt 10-15 ezer dollárt, amiből szép ráérősen 2-3 hónapig körbeutazgatják és körbebulizzák egész Délkelet-Ázsiát.
Én az otthoni viszonylatban jónak számító állásommal nem tehetem ezt meg, itt pedig Vientiane tele van a zömmel angolszász és európai aranyifjakkal.

NO EURO!
Ma egy pénzváltó előtt tanúja voltam egy érdekes jelenetnek: egy német pár akart beváltani némi eurót laoszi pénzre, kip-re. A pénzváltós pedig közölte velük, hogy "Sorry, no euro" eurót nem fogadnak el, csak amerikai, angol vagy kanadai dollárt, angol fontot, vagy svájci frankot. Tavaly áprilisban egyébként tőlem sem akartak elfogadni eurót Libanonban, csak amerikai dollárt. Ennyit a közös európai pénzről, a saját élményemből okulva az útra csak és kizárólag amerikai dollárt hoztam magammal, nincs is semmi probléma vele.

Vientiane-ban
Vientiane, Laosz fővárosa (helyi nevén Viang Chan) nem túl izgalmas hely, nyoma sincs a többi délkelet-ázsiai fővárosban tapasztalható forrongó nyüzsgésnek. Nincs hömpölygő őrült forgalom sem, így béreltem egy robogót egy napra 10 dollárért, és körbemotoroztam az egész várost pár óra alatt. Egy-két szebb wat-on kívül nincs nagyon itt semmi, eredetileg nem is akartam megállni itt, de a betegség miatt nem akartam tovább utazni ahogy terveztem, a 24 órás út durva lett volna. De holnap megyek és tovább Vang Viengbe, ahol legalább 3 napot végre egy helyben szeretnék tölteni, és lazítani. Kicsit fárasztó már ez az állandó mászkálás. Vang Vieng pedig kitűnek alkalmas a lazításra.

That Luang, Vientiane, Laosz