Élet, betegség és halál Indiában

Én és a Dengue

Az ősi bölcsesség szerint aki erre a világra született, az bizony nem kerülheti el az öregedést, betegséget és a halált. Ez még akkor is igaz, ha a szépség és a fiatalság bűvöletében élő nyugati kultúra erről nemigen akar tudomást venni.

Nos, ebből kaptam én is egy kis leckét az utóbbi 10 napban, amíg a dengue lázzal küzdöttem. Azt, hogy hogyan és milyen körülmények között fertőződtem meg, nem tudom. A moszkitók elleni védekezés jegyében éjjel-nappal ment a szobámban egy folyadékkal működő elektromos szúnyog riasztó, amit kifejezetten a malária és dengue elleni védekezésre ajánlottak. Napnyugtakor pedig többnyire be is fújogattam magam, tudván, hogy akkor támadnak a szúnyogok. Na igen, otthon ez talán így igaz - de nem ám itt! Itt, mint kiderült, az Aedes Aegypti szúnyog, amelyik a dengue  vírust terjeszti, éppen hogy nap közben aktív. Hoppá - felosztották a moszkitó komák szép testvériesen egymás között a placcot, nappal a dengue-t terjesztő moszkitók melóznak, este pedig azok amiktől a maláriát lehet kapni. Klassz! Mondani sem kell, hogy nap közben semmilyen moszkitó elleni szert nem használtam, hiszen ugye minek - így eshetett meg, hogy miközben tudatlanságom okán egy fenti típusú szúnyog az aktuális napszaknak megfelelő étkezéshez a véremből fogyasztott jóízűen éppen, belém pumpálta a dengue vírust is egyidejűleg.

Az első pár napban azt hittem, átlagos megfázásról van szó. Komolyabb tünetek nélkül először náthás lettem, majd elkezdtem köhögni. A harmadik napon a köhögésem múlóban volt, a nátha is megszűnt, de valahogy azt éreztem hogy beállt a derekam és nehezebben mozgok - biztosan a kemény ágy az oka, gondoltam magamban. A negyedik napra már be is lázasodtam, ami már elég volt ahhoz, hogy azonnal el is menjek orvoshoz. A láz mellett erős fejfájásom is volt, illetve a szemem mozgatása is fájdalommal járt, úgy éreztem mintha minden szem-mozgás alkalmával belülről rugdosná egy kis manó a szemgolyóimat. Mivel a láz errefelé több, meglehetősen komoly betegség indikátora is lehet, ezért érdemes komolyan venni és jelentkezésekor egyből orvoshoz menni vele. Én is így tettem, és a már érezhetően sajgó végtagjaimmal elvonszoltam magam az intézményünk háta mögött lévő, márvány-fa folyosós kórházban, ahol potom 18 ezer Ft-ért megvizsgáltak és labort is készítettek, az eredmény pedig már aznap  este letölthető volt a honlapjukról. A labor eredmények olvasása közben szúrta ki a szemem az NS1 antigen teszt pozitív eredménye, ami akár kevésbé jó  dolgot is jelenthetett. Ezért lobogó hajjal húztam be újra a kórházba, ahol az ügyeletes orvos a leleteim átolvasása után közölte is a hírt, amit némi guglizás után már sejtettem: "Sir you have something from dengue".

Nem pozitív hír: NS1 pozitív.

Így aztán az elkövetkező egy hetet a dengue jegyében töltöttem el, zömmel ágyban fekve. Bár újabb betegség került az "ellenségeimnek se" kategóriába, azért az internetes szakirodalom leírásai, és a helyiek elbeszélése alapján még elég jól jártam. Az intézményünkben lévő szerzetesek közül többen fertőződtek meg dengue lázzal tavaly, és volt aki járni és önmagát ellátni sem tudta közülük, olyan erős izom- és ízületi fájdalmakat okozott nekik a betegség, amit egyébként népiesen "breakbone fever"-nek, azaz csonttörő láznak is hívnak, mivel olyan erős végtag fájdalmakat képes okozni, hogy a beteg úgy érzi, eltörtek a csontjai. Aztán ott van még a másik változat, a vérzéses dengue láz, ami a fájdalmak mellett a vérzést is okozhat a testnyílásokon keresztül, ez konkrétan életveszélyes, de szerencsére ezt is elkerültem. Úgyhogy a maximum közepes fájdalmakkal szerencsésnek mondhatom magam, habár kutya rossz tíz napom volt, hogy finoman fogalmazzak. Így hát várom már a napot, amkor Delhiből tovább állunk a himalájai régió felé, ahol az eltérő klíma miatt se szúnyogok sem pedig általuk terjesztett trópusi nyavalyák nincsenek - csak a kígyók és a tífusz miatt kell vigyázni egy kicsit. :)

Mindennapi élet Delhiben

No de az itteni élet persze nem csak mindenféle egzotikus betegségekről szól, habár jóval könnyebb beletenyerelni egybe mint otthon, ez tény. A betegséget leszámítva az eltelt egy hónapban szereztem némi tapasztalatot az itteni mindennapi élettel kapcsolatban, ezeket szeretném röviden összefoglalni egymással össze nem függő, apró mozaikok formájában.

Telefonáljunk!

A kommunikáció és főleg az internet fontossága egy otthontól távol töltött hosszabb  idő alatt még jobban felértékelődik, és míg otthon picit szánalmas az egymás jelenlétében beszélgetés helyett chat-elő és facebookot olvasó emberek látványa, itt a net a kapcsolattartás elsődleges eszköze az otthon maradott ismerőseinkkel, barátainkkal, szeretteinkkel. Ezért teljesen természetes, hogy az utazó megérkezve Indiába, elsőként egy internetezésre is alkalmas SIM kártya vásárlása után néz. Ezt az általam eddig meglátogatott ázsiai országokban elég probléma mentesen meg lehetett oldani, egyedül Szíriában kellett ujjlenyomatot adnom a SIM kártya vásárlásakor, ettől eltekintve még a kommunista Vietnámban és még kommunistább Laoszban is percek alatt SIM kártyához jutottam. Itt Indiában külföldiként egy  kártya vásárlás  azonban meglehetősen bonyolult procedúrát jelent, egyúttal hű képet ad a tökéletesen túlbonyolított és nagyrészt felesleges indiai adminisztrációról.

 A több oldalas szerződés kitöltése után - ahol a helyi, patriarchális viszonyokra oly jellemző módon nem az anya nevét, hanem az apa nevét kell megadni az anyakönyvi adatok közül - kell még egy normál méretű igazolvány kép, és be kell csatolni egy fénymásolatot az útlevél arcképes oldaláról, valamint a vízumról is. Ezt követően kell valaki a szállásunkról, aki telefonon visszaigazolja a kereskedőnek, hogy mi tényleg azok vagyunk akik, ők tudnak rólunk és várni fognak minket. Ha ez is megvan, akkor már alá is írta velünk a szerződést a telefontársaság képviselője, mi pedig mehetünk is tovább - de a kártyánk ekkor még nem aktív! Miután adatainkat a központban is feldolgozták, fel kell hívnunk a társaság call center-ét, ahol a megadott adatainkat visszaellenőrzik. Ha nagy ravaszul ugyan azt mondjuk az operátornak amit a szerződésen megadtunk, akkor kártyánkat aktiválják, és már lehet is telefonálni, vagy internetezni! Az árak egyébként rendkívül olcsók, egy helyi SMS 4 Ft körül van, egy perc helyi beszélgetés szintén. Még Magyarország hívása is csak 48 Ft volt percenként, ami pozitív meglepetésként ért  a Telenor 7-800 Ft-os percenkénti roaming díja után.

Mindennapi apróságok

India alapvetően nem drága ország, a megélhetési költségek viszont rendkívül szórnak. Ha az utazó ragaszkodik az otthoni életszínvonalához, a megszokott kényelemhez, ízekhez, márkákhoz - akkor semmi gond, ezeket Indiában is meg fogja találni, azonban jó mélyen a zsebébe kell nyúlnia. Néhány példa a belvárosi menő "Modern Bazaar" üzlet áraiból. Egy doboz President brie sajt ára 650 rúpia, vagyis 2600 Ft. Egy csomag olasz Serrano sonka 900 rúpia, 3600 Ft, egy kis flakon Listerine szájvíz 400 rúpia, 1600 Ft, egy kiló gyönyörű mosolygós új-zélandi alma szintén 900 rúpia, 3600 Ft. Egy pizza egy színvonalas, olaszos pizzériában 650 rúpia, 2600 Ft (de a Domino's nál vagy a Pizza Hut-ban szintén ennyi), hozzá egy kis 3 decis Budweiser sör 200 rúpia, 800 Ft. Egy üveg helyi Kingfisher sör az alkohol árusításra kizárólag jogosult "Government Wine & Beer Shop"-okban 90 rúpia, 360 Ft, az európai vagy ausztrál import sör a duplája. Egy átlagos, itt minőséginek számító,  otthon tizenkettő egy tucat étteremben egy főétel egy sörrel jócskán karcolja az 1000 rúpiát (4000 Ft). Ezek otthoni viszonylatban is combos árak - de nem csak a turistának szólnak, a helyi elit is ennyit fizet. A plázákban lévő éttermek vagy Starbucks kávézók szintén európai kínálattal és európai árakon működnek.

Ha azonban ott eszünk ahol  helyiek, és azt amit ők, akkor egy teljesen más dimenzióba érünk árilag és színvonalban egyaránt. A KIBI előtt lévő, bádoglapokból és műanyag ponyvából összetákolt, felülmúlhatatlanul mocskos kis kifőzésben egy paranta (töltött lepény) egy masala teával (kevés tejjel, jó édesen) 40 rúpia, azaz 160 Ft. Az éhség elcsapásához ez már bőven elég, kettő lepénnyel pedig, ami már kőkemény 320 Ft, már én sem tudok megbirkózni.   Bár európai szemmel riasztónak tűnnek ezek a helyek, ha tudod hogy mit egyél és mit ne, akkor nincs egyáltalán veszély. A paranta lepényt például egy nagy vasplatnin sütik ki jó alaposan, mindkét oldalára forgatva, így semmilyen baktérium nem marad életben rajta. A tűzforró masala chai pedig papírpohárban szintén biztonságos. Frissen készült dhal-okat (babfélékből készült levesek) vagy egyszerű zöldséges pirított rizst szintén lehet fogyasztani ezen a helyen, ha frissen készítették és persze papírtányérban szolgálták fel, és a csak saját evőeszközünket használva.  Mondanom sem kell, hogy az ehhez hasonló helyeken húst és bármilyen húsból készült terméket enni a létező legszigorúbban tilos, a húskészítmények fogyasztása az azonnali és meglehetősen súlyos betegségek kockázatát hordozza magában, ennélfogva az orosz rulett néven ismert játék kockázati szintjét futja az a vakmerő utazó, aki ezt megpróbálja.  

A "kis mocskos" - HACCP ellenőrök rémálma. A kaja viszont finom

Na igen, ezek a helyek nem plázák, de az átlagos indiaiak ilyen helyeken esznek. Az alacsony, koszos kis műanyag sámlikon és székeken pedig jobban szituált öltönyös-kosztümös helyieket is látni, akik munka után beülnek enni és beszélgetni a kollégáikkal egy ilyen helyre.

Ha viszont már pláza, az otthoni plázákhoz képest lényeges különbség itt a bejutás módja. A plázák kapuinál lévő, többnyire egyenruhás és tányérsapkás biztonsági őrök, akik olykor jobban hasonlítanak egy-egy afrikai ország diktátorára mint biztonsági őrökre, a face control-on kívül még egy fontos szerepet ellátnak: az állandó terror fenyegetettség miatt minden pláza kapujánál fémdetektoros kapu, és részletes csomag átvizsgálás van. Ugyan ez a helyzet a metró bejáratoknál, csak csomag átvilágítás, és ruházat átvizsgálás után lehet metrózni. A bejáratokkal szemben pedig vastag fémlemezből készült lőállások vannak kialakítva, amelyekben a nap minden órájában ül egy katona, fegyverének csövét fixen a bejárat felé fordítva. Ugye a 2008-as Mumbai-i terrortámadásokat is nagy forgalmú helyeken, kézifegyverekkel követték el, India pedig azóta folyamatos készültségben van.

Egy nemzet szégyene

Az előző posztban írtam arról, hogy a hosszú távú itt-tartózkodás egyik fontos feltétele a helyi kultúra, és gondolkodásmód elfogadása, és az európai méricskélő és viszonyítgató értékrend szögre akasztása. Ezt alapvetően fenn is tartom - egy kivétellel. Van egy eleme az indiai kultúrának, ami számomra és minden jó érzésű ember számára elfogadhatatlan, szégyenletes, elképesztő, barbár, embertelen, és bőven megérett arra hogy a történelem szemétdombjára kerüljön.  Ez pedig nem más, mint a lány magzatok, és a lány gyermekek elpusztítása.

A dolog az indiai erősen patriarchális hagyományokban gyökerezik, amelyben a nőket értéktelennek tartják, ezért a lány gyermek nem kívánatos egy családban. De Indián kívül ez sajnos általános jelenség Dél-Ázsiában és Kína bizonyos részein egyaránt. Egy családban ha fiú születik, nagy ünnepséget rendeznek a szülők. Meghívják a rokonokat, sütit osztogatnak a szomszédság közt, nagy buli van. Ha lány születik ellenben, akkor nem csak a buli marad el, de a kislány születését az egész család átoknak tartja, és éli meg. A hagyományok alapján ugyanis házasság esetén a lány családjának kell adnia hozományt, ami az ifjú pár életét megalapozza, sőt az esküvő teljes költségét szintén a lányos családnak kell állnia. Ez igen tetemes költséget jelent a lányos szülőknek, ezért tartják egy kislány születését anyagi csődnek és családi átoknak. Ezért hosszú idő óta elterjedt gyakorlat, hogy igyekeznek megszabadulni a nem kívánt lánygyermektől úgy, hogy az újszülöttet egyszerűen megölik, és eltüntetik. Ez nem egy ritka gyakorlat ám, Indiában jelenleg 914 nő jut 1000 férfira, holott a természetes arány általában fordított, valamivel több nő születik mint férfi. Egyes vidéki tartományokban ez a gyilkos hagyomány még durvább méreteket ölt, a Delhivel szomszédos Radzsasztánban mindössze 800 nő jut 1000 férfira.... Ha a teljes indiai 914:1000-es arányt nézzük, akkor 8,4%-al kevesebb nő van mint férfi, ami azt jelenti, hogy ha csak a nemi egyenlőséget is vesszük alapul, akkor a teljes 1,284 milliárd fős indiai populációból hiányzik több, mint 50 millió nő. Ennyien vannak azok, akiket újszülött korukban vagy már születésük előtt meggyilkoltak, pusztán azért mert lánynak születtek!! Összehasonlításképp, ez a szám közelít a második világháború összes áldozatának a számához, ennyien estek csak az utóbbi pár évtizedben Indiában a lánygyermekek meggyilkolásának áldozatául!!!

Érdekes, de például Thaiföldön pont fordított értékeket vallanak, a fiúgyermeknek örülnek kevésbé a thaiok, és a szorgalmasabb, szüleikről gondoskodóbb lány gyermeket várják inkább. Ha pedig a gének szeszélye folytán mégsem születik elég lány a családba, akkor sem nyúlnak az erőszakhoz, hanem az egyik fiúgyermekből lányt nevelnek - és innen ered a ladiboy-ok intézménye, amit a buta európaiak a sztereotípiáik miatt férfi prostituáltaknak gondolnak. Mennyivel emberibb is ez a megoldás mint a magzatok és újszülöttek barbár elpusztítása....

Ha azt gondolnánk, hogy a gyermekgyilkosságok gyakorlata elsősorban a műveletlen vidéki rétegek jellemzője, akkor bizony nagyot tévedünk. Indiában ma már teljes körűen tilos a születés előtti nem meghatározás, mivel a magzat nemének meghatározását sajnos gyakran követi a szelektív abortusz, vagyis a lány magzat elpusztítása. Mivel egy ultrahangos vizsgálat 5-8 ezer rúpiába kerül, egy abortusz pedig többször ennyibe, ezt nem is tudják megengedni maguknak a szegényebb családok. Ennek ellenére az orvosok nagy része ma is végez tiltott nem meghatározást, és a szintén tiltott abortuszhoz sem lehetetlen hozzáférni.

Nem mondják meg, hogy fiú lesz-e vagy lány. Elvileg.

 A lánygyermekek megölése mellett még egy borzalmas momentuma van a férfi központú, nőket értéktelennek tekintő hagyományoknak. Több tartományban él máig a gyakorlat, hogyha a feleség nem szül fiú gyermeket többszöri próbálkozás után sem, akkor az újszülött kislány mellett a feleségtől is megszabadulnak, valamilyen háztartási balesetnek, általában tűzvésznek álcázva. Igy a férj újra tud nősülni, és a következő nő talán megadja neki az annyira áhított fiúgyermeket..

Nos, ez a szörnyű hagyomány Indiában a nemzet szégyene, és annak ellenére hogy az utóbbi években komoly lépések történtek ennek a barbár értékrendnek a felszámolására, a szomorú tények azt bizonyítják, hogy a modern diagnosztikai módszerek terjedésével ez a tendencia csak erősödik, és a lány gyermekek száma továbbra is folyamatosan csökken. 2001-ben a nő-férfi nemi arány 924:1000 volt, 2011-ben ugyan ez viszont már csak 914:1000. Vagyis a modern orvoslás, és a diagnosztikai eszközök terjedése egyenlőre sajnos tovább mélyíti India nemzeti szégyenét, és egy barbár hagyomány tovább élését.