A bhutáni Teréz anya

A benga magyar Bengálban

Az elmúlt napokban váratlanul a nyakamba szakadt egy tisztességes élmény zuhatag, amit már érdemes megosztanom a kedves pár tucatnyi olvasómmal.
Az egész szombaton kezdődött, miután megérkezett Delhibe Láma Ani Pema aki azt a kalimpongi iskola építkezést vezeti, amiért lényegében ideutaztam Indiába. Személyében egy fantasztikus embert ismerhettem meg, aki ugyan már bőven elmúlt 70 éves, de saját magát nem kímélve fáradhatatlanul dolgozik a projektjén, hogy az iskola még az életében elkészülhessen és átadhassák azt a helyi közösségnek. És vele még csak elkezdődött az utóbbi pár napban megismert fantasztikus, elképesztő emberek sora...

Az események akkor lendültek úgy igazán mozgásba, amikor múlt pénteken leültünk hármasban a finn önkéntes társammal, és Ani-la-val beszélgetni, hogy mikor és hogyan megyünk Delhiből Kalimpongba.

A "la" utótagot egyébként a tibeti és nepáli nyelvben a nagyra becsült és nagy tiszteletnek örvendő személyek neve mögé teszik. Nagyon keveseknek jár ki ez a titulus, később magam is tapasztaltam, hogy itt az utcán Ani-la-val közösen járva-kelve milyen rendkívüli tisztelettel viseltetnek a helyiek az irányában. Az utcán szembe jövők kezüket összetéve mosolyogva meghajoltak előtte, áldást kértek tőle. 

 Mivel a tervezett út egy közel 1600 km-s utazást jelentett, a végén egy 3,5 órás himalájai terepjárózással megfűszerezve, ezért egy Balcsira leugrásnál jobban át kellett gondolni az utazást. Mi a finn önkéntes társammal még kicsit bele voltunk süppedve a Delhi-i szürke hétköznapokba; én éppen kimásztam a Dengue lázból, finn barátunk azonban még nyakig benne volt egy kellemes kis amőba fertőzésében amivel hetek óta küzdött, és pár napig kórházban is volt vele. Végül abban maradtunk, hogy szombaton Ani-la és én elutazunk Kalimpongba, finn társunk pedig majd később jön utánunk, amikor már teljesen meggyógyult. Az utazás nagyobb részét repülővel tesszük meg, majd Bagdogra repülőterén terepjárót bérelünk és nekivágunk a Himalájának.
Mivel nem ugyan azzal a járattal mentünk Delhiből, ezért én kb  3 órával hamarabb indultam. Az indulás reggelén bekopogtam Ani-la szobájába hogy elbúcsúzzam és jó utat kívánjak neki is - amikor a rá jellemző spontaneitással meg is kaptam tőle önkéntes munkám első feladatát,  pontosabban a másodikat, mert némi e-mailezést a nagy szponzorai felé már lebonyolítottam korábban a nevében. A feladat pedig nem volt más, mint hogy a francia adományozóitól kapott készpénzt vigyem magammal Kalimpongba, mondván férfi vagyok, nagy darab vagyok, biztosabb helyen van nálam. Persze azonnal igent mondtam, azonban az igazi döbbenet akkor ért, amikor egy valószínűtlenül vastag köteg 500 euróst nyomott Ani-la a kezembe, hogy számoljam meg, ha egyezik akkor tegyem el jól és majd itt adjam neki vissza. A padlón kopogott az állam, előtte talán háromszor beszéltünk, ehhez képest az építkezés következő hónapjainak a teljes költségét rám, egy lényegében ismeretlen emberre bízta, készpénzben. A pontos összeg említése nélkül, egy felső kategóriás jól felszerelt autó magyarországi árának megfelelő összeget kellett kézbesítenem, több mint 1600 km távolságra. És ismétlem, előtte talán ha háromszor beszéltünk... Miközben én még mindig levegőért kapkodtam az irányomban megnyilvánult nem várt bizalom láttán, Ani-la áldózsinórt rakott a nyakamba, jó utat kívánt, és utamra engedett.

A repülőút teljesen simán zajlott, a Jet Airways fapados társaság modern, új Boeing gépén repültem Delhiből Bagdogra repülőtérre, ami az India észak-keleti csücskében fekvő Nyugat Bengál tartományban lévő, több mint 1,9 milliós Siliguri városa mellett található. A hegyekben lévő nagyobb várásokhoz, Darjeeling-hez  Kalimponghoz és a szomszédos Sikkim tartományhoz ez volt a legközelebbi repülőtér, ami bár több órányi útra feküdt tőlük, de egész egyszerűen ez volt a legutolsó alkalmas sík terület, ahol a nagy repülőgépek fogadásához szükséges több kilométeres vízszintes betoncsíkot tudtak építeni. Innentől már folyamatosan hegynek fel, hegyről le vezetett az út. Az ütött-kopott repülőtéren egy tál étel mellett bevártam Ani-la-t, majd egy horrorisztikus 3,5 fél órás terepjárós út után megérkeztünk Kalimpongba, abba a városba ahova több mint 1 hónappal ezelőtt korábbi életemet hátrahagyva elindultam Magyarországról.

A híres indiai busztetőn utazás Siliguri mellett

Kalimpong maga Nyugat Bengál tartományán belül Darjeeling district-ben található. Ez a régió gyakorlatilag a szomszédos északi apró Sikkim tartománnyal együtt egy pár magyarországi megyényi beékelődés Nepál, Tibet és Bhután közé, ezért itt mindegyik szomszédos ország nyelve, és kultúrája képviselteti magát. A környék történelme magán viseli a 20. századi gyarmati múlt összes pozitív és negatív jellegzetességét. Az 1870-es évekig Kalimpong és környéke a Bhutáni Királyság része volt, és fontos megállója volt a Tibetből India felé haladó kereskedelmi útvonalnak. 1870 környékén aztán megjelent itt a Brit Kelet-Indiai Társaság,  és közölték a bhutáni királlyal hogy nekik brit zászlóik és egy csomó puskájuk van, ezért innentől kezdve a környéken minden az övék.  A  britek javára mondva, nem csak elvettek de adtak is: infrastruktúrát fejlesztettek, vasutat építettek, egészségügyi és oktatási intézményeket hoztak létre, valamint meghonosították a tea termesztést, ami mind a mai napig rendkívül jelentős bevételt jelent a környék lakói számára. Ezen kívül mind Kalimpong mind pedig Darjeeling nyaranként pihenőhelyként is szolgált a brit gyarmatie adminisztráció dolgozói és családjaik számára, az itteni enyhe hegyvidéki klíma ugyanis sokkal elviselhetőbb az európai embernek, mint az Indiai szubkontinens pusztító forrósága. Nem utolsó sorban pedig a rettegett trópusi betegségeket terjesztő moszkitók sem élnek errefelé, az itteni klíma számukra már túl hűvös. (Háháhááá! :-) )

Érdekes egyébként a régió összetétele vallási szempontból is. A fentebb említett brit aktivitásnak köszönhetően a környék lakóinak harmada keresztény, harmada buddhista, másik harmada hindu. Jól  és konfliktusok nélkül megfér egymás között a három nagy vallás, aminek talán az is az oka hogy muszlimok csak mutatóba vannak a környéken, a hinduk, keresztények és buddhisták pedig a legkevésbé se akarják egymás torkát átvágni vagy egymást lefejezni, sem pedig megtéríteni vagy rabszíjra fűzni a másikat. Teljes béke, egyetértés és harmónia van, a bazársoron is tökéletesen jól megférnek egymás mellett a Buddha, Ganésha, Krisna és Jézus kegytárgyait áruló boltok.

Chunu, a bhutáni Teréz anya

Nem, nem tévedés a cím, és nem tartottam "Szedd magad" akciót az errefelé a csalán gyakoriságával úton-útfélen növő indiai kenderből sem. De a mai posztban egy olyan emberről lesz szó, aki túlzás nélkül joggal viselhetné a címben lévő titulust is.

Helyismerettel rendelkező finn önkéntes kollégám segítségével abban maradtunk még Delhiben, hogy Kalimpongba erkezésem után az első két hétben egy itteni ismerősénél szállok meg, aztán a két hét elteltével, már némi helyismerettel a tarsolyomban eldönthetem hogy tetszik-e a szállás és maradok itt tovább, vagy találok magamnak egy másikat.  Az ismerős szállásadó pedig nem volt más, mint egy Chunu nevű bhutáni hölgy, akiről akkor még nem sejtettem, hogy az egyik legfantasztikusabb embert ismerhetem meg a személyében, akivel az utóbbi években találkoztam.   Mindössze annyit tudtam róla, hogy közel lakik Ani-la szállásához, egy nagy tibeti buddhista oktatási központhoz, a Shedra-hoz (Shri Diwakar Vihara - Buddhist Research and Educational Insitute) ami praktikus ha az egyszeri önkéntes főnöke történetesen egy kolostorban lakó apáca, valamint hogy tud angolul, gyakran laknak nála európaiak és jól főz, amit szintén nem éreztem hátránynak. :)

Nos, arra gyorsan rá kellett ébrednem, hogy Chunu nem egyszerűen egy "zimmer feris" helyi hölgy, hanem egy egyszemélyes intézmény. A háza egy gyönyörű panorámával rendelkező, de nagyon egyszerű,  beton téglákból épült, beton padlós épület. Európai mércével roppant szerény körülmények között él, de ugye az európai, fogalmak és mércék közé ragadt gondolkodásmódot már Delhiben eldobtuk, errefelé akinek működő angol WC-je és tiszta fürdője van a lakásban, van villany és folyó víz, az már komfortos körülmények között élő vagyonos embernek számít. Még akkor is ha történetesen meleg víz egyáltalán nincsen a házban, mint ahogy az esetemben sem, és néha soha nem látott méretű pókok tévednek be az udvarról a házba. (De mint megtudtam a pókok kevésbé veszélyesek, a kígyóktól sokkal jobban kell tartanom.)

Szóval Chunu háza egy valóságos kis helyi központnak számít. Sok fiatal, főleg bhutáni szerzetes jár hozzá reggelizni, vacsorázni, tévét nézni, meginni egy teát, beszélgetni. Tegnap este átugrott hozzánk fürödni Jordan, egy Shedra-n tanító amerikai srác, mert a kolostorban lévő szobájában napok óta nem volt víz. A meglehetősen nagy jövés-menés persze akár zavarhatja is a zárt ajtókhoz, síri csöndhöz és feltétlen privacy-hoz szokott európai embert, de ha a sznobizmusunkat kikukáztuk már Delhiben, akkor ebben egy óriási, fantasztikus lehetőséget láthatunk meg. Hiszen míg egy szállodai szobában a recepciós pénzért mért egyen mosolyán, vagy az idegenvezető szintén pénzért vett idején kívül semmilyen kapcsolatunk nincsen a helyi emberekkel, addig a helyiek között el élve rengeteg lehetőség van arra hogy ismerkedjünk, és új barátságokat köthessünk. Aki már hosszabb időt töltött távol, az tudja, hogy nincs értékesebb dolog annál, mint a helyi embereket alaposan megismerni, és közvetlen tapasztalatot szerezni a kultúrájukról, szokásaikról, mindennapi életükről.

Így esett tehát, hogy hirtelen a kalimpongi emberek mindennapi életének a kellős közepébe csöppentem. Mivel a Chunu házában sűrűn megforduló szerzetesek is jól beszélnek angolul és szívesen gyakorolják is a nyelvtudásukat, és a legtöbb itteni buddhista szerzeteshez hasonlóan óriási nyitottság, érdeklődés és hatalmas humorérzék jellemzi őket, ezért a monkok rendkívül élvezetes, és jó társaságot jelentenek. Már  az itt töltött második napom után többükkel széles mosollyal ismerősként köszöntöttük egymást, és megbeszéltük ki hogy aludt, milyen volt a kaja, milyen az időjárás, stb. (By the way időjárás: ma egyébként éppen felhős és esik, de legalább nincs 37 fok mint Delhiben) Új ismerőseim meg is hívtak hogy csatlakozzak az esti pudzsa szertartásukhoz, ahol már  többen  közülük széles mosollyal biccentettek rám, mintha régi ismerősüket üdvözölnék.

No de kicsit elkanyarodtam, vissza Chunu-hoz. Szóval bhutáni vendéglátóm hihetetlen figura, és nem csak azért, mert  a háza a háza a környék társasági életének egyik központja. Este vacsora mellett (amikor is bhutáni módra haraptuk a chili-t az étel mellé, azt hittem felrobban a fejem) beszélgettünk egy kicsit az önkéntes munkáról, és elképesztő dolgokat tudtam meg róla. Hobbijai egyike, hogy ha az utcán talál egy nagyon rossz állapotban lévő, gyakran haldokló hajléktalant, akkor lefürdeti (!!), kórházba viszi, főz neki, kifizeti az orvosi kezelését, feljavítja, mielőtt újra utcára engedik. Itt ugyanis nincsen társadalom-biztosítás, aki az utcán él és nincs családja hogy segítsen vagy pénze hogy kifizesse az orvosi ellátást, az bizony az utcán is hal meg. Mivel korábban fizikoterápiás ápolóként dolgozott mind a mai napig ingyen és bérmentve kezeli azokat az öregeket és betegeket, akiknek nincs pénze kifizetni a kórházi  rehabilitációs kezelést. Emellett rendszeresen megvendégel árva gyerekeket, és mivel nem csak kitűnően főz, de ugyan ilyen kitűnően varr is, sok árvának ő is varrja az iskolai egyenruháját, vagy mindennapi ruháit. Annak ellenére varr rengeteget, hogy egy korábbi sérülésből eredően a fél szemére vak. Mivel itt sem ritkák az áramszünetek, ilyenkor felveszi az egyik vendégétől kapott fejlámpáját, és annak a fényénél varr tovább. Hol eladásra, hol pedig adományként az árva gyerekeknek. Dolgozik szakadatlanul, a saját fenntartásáért és más emberek megsegítéséért. Fél szemmel. Mindezt pedig teszi a lehető legnagyobb természetességgel, állandóan vidáman,  mosolyogva, jó kedéllyel, minden poénra fogékonyan.

A legelképesztőbb, hogy minderről hihetetlenül szerényen beszélt, és szinte szégyenkezett amikor elismerésemnek és csodálatomnak hangot adtam. És vele ellentétben itt vagyok én, aki hozzá képest egy nagyképű Facebookos lájk-kurva, aki kiposztolja a Facebookra hogy lám aktuálisan mennyi emberen segít éppen, majd kétóránként visszanézi hányan lájkolták...  Bizony, Chunu cipőfűzőjét sem köthetem meg, ahány ember életét ő jobbá teszi, saját magával nem törődve, a legnagyobb szerénységben és szinte titokban, végtelenül egyszerű körülmények és lehetőségek között.  Ha katolikus lenne, akkor később beraknák szentnek mint a rakéta, ez egészen biztos.  De így hogy buddhista, "mindössze" egy nagyon egyszerű életet élő bhutáni hölgy, aki szakadatlanul azon dolgozik, hogy a sajátja mellett a mások életét is jobbá tehesse. És mostantól Chunu, a bhutáni Teréz anya, egy életre szóló példát jelent számomra is együttérzésből, segítőkészségből, szerénységből. Sokkal jobb hely lenne a világ, ha több olyan ember lehetne benne, mint ő.  

What to do?

Mint korábban már írtam róla, a világnak ebben a szegletében rengeteg dolog hibásan, akadozva, döcögve, éppen-hogy, rendszertelenül, vagy egyáltalán nem működik. Az ilyen dolgok egyike az internet. Tegnap Jordan-től, az amerikai angoltanártól megtudtam, a helyieknek is van egy mondásuk az ilyen helyzetekre, kb hasonló mint a muzulmánoknál az "Insallah"  (ha Allah úgy akarja) vagy latin területen a "Mañana" (majd holnap...). Nos, ez az arany mondás itt a "What to do?"  - a "Mit tegyünk?". Általában ezzel intézik el ha éppen nem működnek a dolgok, mint például ha napok óta nincs áram vagy víz a szálláson, vagy mint most, igencsak akadozik az internet az egész városban. Most éppen a mobilnetet használva próbálom felizzadni a gigantikus adatmennyiséget jelentő három és fél A4-es oldalnyi posztot, de bár a blogspot blogmenedzser szolgáltatása betöltött, a beírt szöveget már nem tudja elmenteni kábé ötvenedik próbálkozásra sem. Szintén nagyjából fél órája próbálkozom egy 400 kbyte méretűre kicsinyített kép feltöltésével, hogy legalább egyetlen csoffadék nyomorult képecskével tudjam illusztrálni a posztot. Éppen a belvárosban ülök egy étteremben, lejöttem a hegyről a jobb internet reményében blogolni, mert fent Chunu-nál teljesen esélytelen internetezni mobilon, de éppen most sajna itt a városban sem megy sem a mobilnet, sem pedig az étterem wifije. Érdeklődtem a helyzet iránt, és megkaptam a tökéletesen autentikus helyi választ: "Sometimes internet is slow or no work, maybe later. What to do?"  No igen. Nem megy, mit tehetünk, semmit, ha felrobbanok az idegességtől akkor sem fognak megindulni a bitek. Sőt még ha egeret szülök vagy bakot ugrok, akkor sem. Így hát nincs mit tenni, kortyolok egyet a kellemes, kardamon ízesítésű masala chai-ból, aztán majd megpróbálom későb újra. Aztán újra. És újra. És megint újra. És így tovább egészen addig, amíg a sors és a technika szeszélye folytán, vagy a helyben tisztelt számtalan nevű es alakú isten valamelyikének jóvoltából  ismét nem csurran-cseppen annyi sávszélesség, amennyin át tudom préselni a posztomat. What to do?