Az úton egyszer meg kell halnod - vagy többször is

 Fentek és lentek

Ha valaki azt gondolja, hogy egy hosszú utazás nem több mint egy merő vidám színes kavalkád, csupa egzotikus étellel épülettel és emberrel, valamint sok pihenéssel és kacagással amitől az utóbbi években felhalmozott  stressz és feszültség észrevétlenül elillan és feloldódik a térben - nos, az  nagyobbat nem is tévedhetne.

Egy ilyen út alatt többször megjárja az ember Mordort oda és vissza - Samu nélkül, de Gollammal az oldalán. 

Hazudnék tehát ha azt mondanám, egy hosszú 8-12 hónapos úton nincsenek mélypontok. Vannak. Sőt, nem csak hogy pusztán vannak, de sokkal intenzívebbek és erőteljesebbek is mint otthon. Nincs körülötted a megszokott kis életed biztonságot nyújtó meleg burka amit páncélként magad köré tudsz húzni, vagy ahova vissza tudsz húzódni egy időre. Nincsenek veled a szokásaid amik mögé elrejtőzhetsz, a barátok akik akkor is a Te pártodon állnak ha hülye voltál, meghallgatják a gyónásodat igazad adnak Neked és még feloldozást is kapsz. Itt csak és kizárólag a Te pőre éned néz szembe a korábbi tetteid eredményeivel, és a félelmeiddel. Minden amit otthon az állandó rohanásban félig megemésztve a szőnyeg alá sepertél, annak ebben a lassabb és ingerszegényebb környezetben van ideje előmászni és újra megjelenni a tudatodban. Akkor is, ha már évek óta megfeledkeztél magáról az adott dologról is.

Ilyenkor öt-tíz-tizenöt évvel ezelőtti szituációk ugranak be és kezdenek el foglalkoztatni újra, viták konfliktusok, szakítások, félig vagy egyáltalán nem megemésztett sérülések peregnek le lelki szemeim előtt, vagy éppen szégyellem magam olyan dolgok miatt amiket másokkal tettem. A mozigépész pedig kegyetlen alapossággal  hozza ki az archívumból, és fűzi be az újabb és újabb filmeket, amiket újra végignézve döbbenek rá a hibáimra, gyarlóságaimra, félelmeimre, és arra hogy mindezek milyen nagy szerepet játszottak az életem kulcsfontosságú pillanatainak az alakításában. Hogy mennyire félreértettem olykor embereket és helyzeteket anno, milyen egoista gyökér módon viselkedtem bennük vagy milyen vállalhatatlanul próbáltam megoldani őket. És most, annyi év elteltével mennyire másként csinálnám már ezeket.

Itt, ebben a teljesen idegen környezetben végképp  nincs hova bújni, nincs aki feloldozást adjon. Ezeket a meccseket le kell játszani. Magammal. Mert a térben máshol és öt órával korábban élő ismerőseim nem is igazán értik mi van velem, a máskor baráti arcok csak mint egy-egy avatar jelennek meg a mobil-tablet-laptop képernyőjén, hogy alfanumerikus karaktersorokban értetlenkedjenek vagy zárják le rövidre a kommunikációt, mert egyébként is rohannak. 

Magadnak adsz KO-t

Eddigi ittlétem alatt három alkalommal nézegettem közelről a padlót. Először szeptember végén Új Delhiben, alig három-négy héttel Indiába érkezésem után. 

Egy sötét, büdös és kicsit penészes szobában remegtem a bőven 39 fok feletti lázban az éjszaka közepén, a csurom vizesre átizzadt takaró alatt. A paracetamolért sem tudtam felkelni az ágyból úgy fájt minden izmom és ízületem a Dengue láztól, és nem tudtam annyira csecsemő pózba görnyedni az ágyban, hogy ne legyen mindenhogyan nagyon szar. Porszem méretűnél is kisebbre akartam zsugorodni, vagy feloldódni a térben - csak ezt a rohadt fájdalmat ne érezzem. Akkor tört rám először  a "mi az anyámat keresek én itt?" érzés. Ezzel párban, kézen fogva jelent meg az őszinte félelem, hogy beledöglök-e én ebbe a trópusi lázba, vagy sem? Hiába voltak alig pár száz méteres körzetben kitűnő kórházak, és hiába tudtam a netes szakirodalomból hogy 2-3%-nál nem nagyobb ennek a betegségnek a halálozási rátája, akkor és ott az éjszaka közepén ez rohadtul nagyon nem nyugtatott meg.

És ebben a helyzetben, amikor alig voltam ura a saját testemnek és a tudatos akaraterőm maradékát is elhamvasztotta a félelem, akkor őrizetlenül maradt a lelkem démonait őrző kapu, a bent lakók pedig akadálytalanul tódulhattak kifelé. A fizikai gyötrődést  és a haláltól való félelmet így átmenet nélkül nyomta el az akkor még csak alig pár hete elhagyott otthoni életem utáni, őrült erővel feltámadt vágyakozás. A hiányérzet a tárgyaim után, amik körbe vettek. A lakásom amiből kiköltöztem, a családom, a félbe hagyott karrierem, a szívemhez közel álló munkatársak, a barátaim, minden. Azonnal haza akartam menni és visszacsinálni mindent.

Egy nyomorult bogárnak éreztem magam akinek gonosz gyerekek letépték a páncélját, és most védtelenül, kiszolgáltatva, csupasz puha bogártestével ott pöndörödik a lábuk előtt a földön.  

A második  alkalomra az első után másfél hónapot kellett várni, amikor az Indiába utazásom után pontosan kettő hónappal a születésnapomon Darjeelingbe utaztam, csakhogy ott rádöbbenjek: hiába szerveztem egy utazást az utazásban és adtam magamtól magamnak ajándékba egy elegáns szállodai szobát, nem tudok elmenekülni a tény elől, hogy kurvára egyedül vagyok a saját harminckilencedik születésnapomon. 

Bang. 

Mivel a születésnap-kérdésből korábban sosem csináltam nagy ügyet, nem tulajdonítva különösebb jelentőséget a magam ünnepeltetésének, ezért teljesen felkészületlenül ért ez az érzés, ami egy izomból meglendített tíz kilós bontókalapács erejével vágott arcon. Úgy látszik az utóbbi időszakban érzékenyebbé is váltam bizonyos dolgokra. De Darjeelingben nem csak mentális szinten jelent meg a fokozott érzékenység, hanem fizikailag is. A sokkból egy jó vacsorával gondoltam kilábalni - sikertelenül, bár a chicken korma kétségtelenül emlékeztet az otthoni pörköltre,  mi mégsem teszünk a szaftba kardamont. Így a legendás Joey's Pub felé vettem az irányt, hogy Mr Alkohol társaságában kettesben folytassam a rendhagyó születésnapozást és úgy próbáljak megszabadulni a lelkemen táncoló démonoktól hogy egyszerűen leiszom magam. 

Az elképzelés nem volt rossz, pusztán az az apró hiba csúszott a számításba hogy megfeledkeztem róla, Darjeeling 2200 méteres tengerszint feletti magasságon van, ahol bizony eléggé máshogyan hat már a szervezetre az alkohol, főleg ha az ember egymás után dönt be négy sör-viszki kombót. Ennyi pia otthon nem jelentett volna megoldhatatlan problémát, de egyrészt már novemberben sem voltam 120 kilós mint odahaza, másrészt 2 ezer méter feletti magasságon voltam - ezeknek a zord tényeknek az eredőjeként a szállodába visszabotorkálva találkoztam Vuk-al és a teljes családjával. Chicken kormástul, söröstül, viszkistül ment a porcelánbuszba minden. Nem maradt más az egész estéből, mint az étel-ital elfogyasztásakor érzett múló örömök emléke. És persze továbbra is járták a csűrdöngölőt a lelkemen a démonok. Mission failed.

Ez volt hát a második pont, amin nagyon nehezen tudtam túllépni. A harmadik hasonló mélypont személyes besorolást kapott - egyenlőre. Aztán majd meglátjuk.

A mai poszt végére érve mit is mondhatnék? Konklúzió? Az nincs. A nagy igazságok, mint hogy minden fejben dől el, vagy meghalni lehet de feladni soha? Rohadtul nagy bullshit lenne. Általános igazság nem létezik, a személyre szabott igazságát pedig mindenkinek magának kell megtalálnia és megküzdenie érte, az nem kapható előfőzve és készre csomagolva  semelyik hiperben.

Van egy tibeti mondás, ami szerint "Az úton egyszer meg kel halnod" - egy nagyon jó könyv is készült erről egy ausztrál írótól. Pontosan erről szól: minden nagy utazás egyúttal belső utazással is jár, és aki hazatér az már nem lesz többé ugyan az az ember, mint aki útra kelt.  Az út során pedig néha  előfordul hogy meghalunk egy kicsit, majd újra születünk. Csak abban lehet reménykedni ilyenkor, hogy az újjászületés előtti köztes állapotban vergődés nem tart túl sokáig.