Fentek és lentek
Ha valaki azt gondolja,
hogy egy hosszú utazás nem több mint egy merő vidám színes kavalkád, csupa egzotikus étellel
épülettel és emberrel, valamint sok pihenéssel és kacagással amitől az utóbbi években
felhalmozott stressz és feszültség észrevétlenül
elillan és feloldódik a térben - nos, az nagyobbat nem is tévedhetne.
Egy ilyen út
alatt többször megjárja az ember Mordort oda és vissza - Samu nélkül, de Gollammal az
oldalán.
Hazudnék tehát ha azt
mondanám, egy hosszú 8-12 hónapos úton nincsenek mélypontok. Vannak. Sőt, nem csak hogy
pusztán vannak, de sokkal intenzívebbek és erőteljesebbek is mint otthon. Nincs
körülötted a megszokott kis életed biztonságot nyújtó meleg burka amit páncélként
magad köré tudsz húzni, vagy ahova vissza tudsz húzódni egy időre. Nincsenek
veled a szokásaid amik mögé elrejtőzhetsz, a barátok akik akkor is a Te
pártodon állnak ha hülye voltál, meghallgatják a gyónásodat igazad adnak Neked
és még feloldozást is kapsz. Itt csak és kizárólag a Te pőre éned néz szembe a
korábbi tetteid eredményeivel, és a félelmeiddel. Minden amit otthon az állandó
rohanásban félig megemésztve a szőnyeg alá sepertél, annak ebben a lassabb és
ingerszegényebb környezetben van ideje előmászni és újra megjelenni a tudatodban. Akkor is, ha
már évek óta megfeledkeztél magáról az adott dologról is.
Ilyenkor öt-tíz-tizenöt
évvel ezelőtti szituációk ugranak be és kezdenek el foglalkoztatni újra, viták
konfliktusok, szakítások, félig vagy egyáltalán nem megemésztett sérülések
peregnek le lelki szemeim előtt, vagy éppen szégyellem magam olyan dolgok miatt
amiket másokkal tettem. A mozigépész pedig kegyetlen alapossággal hozza ki az archívumból, és fűzi be az újabb és újabb filmeket, amiket
újra végignézve döbbenek rá a hibáimra, gyarlóságaimra, félelmeimre, és arra
hogy mindezek milyen nagy szerepet játszottak az életem kulcsfontosságú
pillanatainak az alakításában. Hogy mennyire félreértettem olykor embereket és helyzeteket anno, milyen egoista gyökér módon viselkedtem bennük vagy milyen vállalhatatlanul próbáltam megoldani őket. És
most, annyi év elteltével mennyire másként csinálnám már ezeket.
Itt, ebben a
teljesen idegen környezetben végképp nincs hova bújni, nincs aki feloldozást adjon.
Ezeket a meccseket le kell játszani. Magammal. Mert a térben máshol és öt órával korábban élő ismerőseim
nem is igazán értik mi van velem, a máskor baráti arcok csak mint egy-egy avatar jelennek
meg a mobil-tablet-laptop képernyőjén, hogy alfanumerikus
karaktersorokban értetlenkedjenek vagy zárják le rövidre a kommunikációt, mert
egyébként is rohannak.
Magadnak adsz KO-t
Eddigi ittlétem
alatt három alkalommal nézegettem közelről a padlót. Először szeptember végén Új
Delhiben, alig három-négy héttel Indiába érkezésem után.
Egy sötét, büdös és kicsit penészes szobában remegtem a bőven 39 fok feletti lázban az éjszaka közepén, a csurom vizesre átizzadt takaró
alatt. A paracetamolért sem tudtam felkelni az ágyból úgy fájt minden izmom és
ízületem a Dengue láztól, és nem tudtam annyira csecsemő pózba görnyedni az
ágyban, hogy ne legyen mindenhogyan nagyon szar. Porszem méretűnél is kisebbre akartam
zsugorodni, vagy feloldódni a térben - csak ezt a rohadt fájdalmat ne érezzem.
Akkor tört rám először a "mi az
anyámat keresek én itt?" érzés. Ezzel párban, kézen fogva jelent meg az őszinte
félelem, hogy beledöglök-e én ebbe a trópusi lázba, vagy sem? Hiába voltak alig
pár száz méteres körzetben kitűnő kórházak, és hiába tudtam a netes
szakirodalomból hogy 2-3%-nál nem nagyobb ennek a betegségnek a halálozási
rátája, akkor és ott az éjszaka közepén ez rohadtul nagyon nem nyugtatott meg.
És ebben a
helyzetben, amikor alig voltam ura a saját testemnek és a tudatos akaraterőm
maradékát is elhamvasztotta a félelem, akkor őrizetlenül maradt a lelkem démonait őrző
kapu, a bent lakók pedig akadálytalanul tódulhattak kifelé. A fizikai gyötrődést és a haláltól való félelmet így átmenet
nélkül nyomta el az akkor még csak alig pár hete elhagyott otthoni életem utáni,
őrült erővel feltámadt vágyakozás. A hiányérzet a tárgyaim után, amik körbe
vettek. A lakásom amiből kiköltöztem, a családom, a félbe hagyott karrierem, a
szívemhez közel álló munkatársak, a barátaim, minden. Azonnal haza akartam
menni és visszacsinálni mindent.
Egy nyomorult bogárnak
éreztem magam akinek gonosz gyerekek letépték a páncélját, és most védtelenül,
kiszolgáltatva, csupasz puha bogártestével ott pöndörödik a lábuk előtt a földön.
A második
alkalomra az első után másfél hónapot kellett várni, amikor az Indiába utazásom után pontosan kettő hónappal a születésnapomon Darjeelingbe
utaztam, csakhogy ott rádöbbenjek: hiába szerveztem egy utazást az utazásban és adtam magamtól
magamnak ajándékba egy elegáns szállodai szobát, nem tudok elmenekülni a tény
elől, hogy kurvára egyedül vagyok a saját harminckilencedik születésnapomon.
Bang.
Mivel a
születésnap-kérdésből korábban sosem csináltam nagy ügyet, nem tulajdonítva különösebb jelentőséget a magam ünnepeltetésének, ezért teljesen felkészületlenül ért ez az érzés, ami egy izomból
meglendített tíz kilós bontókalapács erejével vágott arcon. Úgy látszik az
utóbbi időszakban érzékenyebbé is váltam bizonyos dolgokra. De Darjeelingben
nem csak mentális szinten jelent meg a fokozott érzékenység, hanem fizikailag
is. A sokkból egy jó vacsorával gondoltam kilábalni - sikertelenül, bár a chicken
korma kétségtelenül emlékeztet az otthoni pörköltre, mi mégsem teszünk a
szaftba kardamont. Így a legendás Joey's Pub felé vettem az irányt, hogy Mr Alkohol
társaságában kettesben folytassam a rendhagyó születésnapozást és úgy próbáljak
megszabadulni a lelkemen táncoló démonoktól hogy egyszerűen leiszom magam.
Az elképzelés
nem volt rossz, pusztán az az apró hiba csúszott a számításba hogy megfeledkeztem róla, Darjeeling 2200 méteres tengerszint feletti magasságon van, ahol bizony eléggé máshogyan
hat már a szervezetre az alkohol, főleg ha az ember egymás után dönt be négy sör-viszki kombót.
Ennyi pia otthon nem jelentett volna megoldhatatlan problémát, de egyrészt már novemberben
sem voltam 120 kilós mint odahaza, másrészt 2 ezer méter feletti magasságon
voltam - ezeknek a zord tényeknek az eredőjeként a szállodába
visszabotorkálva találkoztam Vuk-al és a teljes családjával. Chicken kormástul,
söröstül, viszkistül ment a porcelánbuszba minden. Nem maradt más az egész
estéből, mint az étel-ital elfogyasztásakor érzett múló örömök emléke. És
persze továbbra is járták a csűrdöngölőt a lelkemen a démonok. Mission failed.
Ez volt hát a második pont, amin nagyon nehezen tudtam túllépni. A harmadik
hasonló mélypont személyes besorolást kapott - egyenlőre. Aztán majd meglátjuk.
A mai poszt végére érve mit is mondhatnék? Konklúzió? Az nincs. A nagy igazságok, mint hogy minden fejben dől el,
vagy meghalni lehet de feladni soha? Rohadtul nagy bullshit lenne. Általános
igazság nem létezik, a személyre szabott igazságát pedig mindenkinek magának
kell megtalálnia és megküzdenie érte, az nem kapható előfőzve és készre
csomagolva semelyik hiperben.
Van egy tibeti
mondás, ami szerint "Az úton egyszer meg kel halnod" - egy nagyon jó
könyv is készült erről egy ausztrál írótól. Pontosan erről szól: minden nagy utazás egyúttal belső
utazással is jár, és aki hazatér az már nem lesz többé ugyan az az ember, mint aki
útra kelt. Az út során pedig néha előfordul
hogy meghalunk egy kicsit, majd újra születünk. Csak abban lehet reménykedni ilyenkor, hogy az újjászületés előtti köztes állapotban vergődés nem tart túl sokáig.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése