Az életem mosolyországban

Az egész úgy kezdődött, hogy elindultam Indiába önkénteskedni egy évre. Majd ebből lett 4 hónap indiai tartózkodás, amiből ténylegesen csak 3 hónapot önkénteskedtem, egy hónapig meditáltam és betegeskedtem Új Delhiben. Aztán tavaly év végén, amikor átruccantam egy hétre Katmanduba két kisebb önkéntes programot segíteni, valahogy hirtelen elkezdtek örvényleni és felgyorsulni az események körülöttem - hogy aztán pár hét leforgása alatt újra Nepálban találjam magam, ezúttal már hosszú távra. Most itt, Nepálban vagyok otthon.

Az események lüktetése és sodró lendülete továbbra is tart. Még csak két hete vagyok Katmanduban, de máris éveknek tűnik. Az indiai kisvárosi punnyadás után továbbra is visz, sodor magával valami megmagyarázhatatlan furcsa erő, ami folyamatosan új és új helyzetek elé állít. Ezek korántsem kemény, durva vagy nehezen megélhető tapasztalatok, hanem éppen ellenkezőleg. Rengeteg izgalmas  feladat, érdekes emberek, új dolgok nap mint nap. Mintha korcsolyázni tanulnék egy kipárnázott jégpályán. Élvezem a folytonos mozgást, suhanást, pörgést, az új és barátságos arcokat körülöttem, de bármi történjék is, minden csetlés-botlás után mindig puhára esek, felsegítenek és még egy szívből jövő mosolyt is kapok mellé. Szinte minden nap új élménnyel vagy fontos tanulsággal ajándékoz meg.  A dolgok néha elképesztő sebességgel történnek egymás után, én pedig minden egyes helyzetből tanulhatok valamit.

Hihetetlenül éles a kontraszt Indiához képest, minden nézetből. Ott folyamatosan akadályokkal szembesültem, amik mindig nehezebbé tették az életemet. A fájdalmas Dengue láz, a motoros baleset, a két-három hetente  aktuális ételmérgezés, megfázás, láz, vagy éppen mindezek együtt. Nehézség nehézséget követett, és amikor éppen nem beteg voltam akkor gyakran kőkemény fizikai munkát végeztem, téglát homokot vagy sittet cipeltem. Persze nem panaszkodom, tudtam hova megyek, vállaltam is ezeket a cél érdekében, és az akadályok is fontos tanulságul szolgálhatnak, nem véletlenül szembesülünk velük. 

Indiában a városokban és az utcákon járva-kelve keveset mosolygó, sokszor szúrós tekintettel méregető emberekkel találkoztam, akik mintha valami megmagyarázhatatlan módon állandóan be lennének feszülve valami miatt, és mindenkire haragudnának.  A több évezrede megmerevedett  kasztrendszer fogságában vergődő országot elképesztő mértékű társadalmi és gazdasági egyenlőtlenség szabdalják keresztül-kasul, az évezredes merev hagyományok és a modern életstílus keveredése pedig rengeteg gazdasági, társadalmi, és szexuális frusztrációt eredményez. A legtöbb ember pedig akivel dolgom akadt, általában alig burkoltan a pénzemre pályázott ilyen-olyan módon, egy nagy fehér cash machine voltam a számukra. Önzetlen segítséget, őszinte érdeklődést csak nagyon ritkán tapasztaltam.

Nepál más. Teljesen  más. Az itt élők sokkalta nyitottabbak, érdeklődőbbek, nyugodtabbak, és főleg rengeteget mosolyognak. Ez az érkezés után egyből feltűnik a látogatónak.  A második ilyen dolog a szemét, pontosabban annak hiánya, ami főként India felől érkezve tűnik fel. Ott sokszor bármerre is nézünk mindent elborít az elképesztő mennyiségű szemét. Nepál sokkal kevésbé szemetes, annak ellenére hogy jóval szegényebb hatalmas déli szomszédjánál.

És ugyan Nepálban is erősen élnek a hagyományok, mégis az itteni rendkívül csinos, mandula szemű barna bőrű és sötétbarna vagy fekete hajú nők nem száriba burkolva lesütött szemmel sietnek a dolguk felé - sokkal "csajosabban" öltözködnek, és bizony nem ritkán gyönyörű mosolyokat küldenek a nyugati utazó felé, sőt olyan is előfordul hogy nyilvános helyen szemezni kezdenek az emberfiával. Horribile dictu egy alkalommal a buszon egy fiatal lány még félig az ölembe is ült, bár a tömött buszokon ez egyébként sem ritka jelenség.
Azért  uraim, mielőtt még gondolatban elkezdenétek tervezni a nepáli utazásotokat, azt azért tudni kell, hogy ettől Nepál  még nem Thaiföld!  A párok sem sétálgathatnak errefelé kézen fogva az utcán, egymást megölelni súlyos udvariatlanságnak számít, csók pedig még a mozivásznon sincsen, nem hogy nyilvánosan. A gyönyörű nepáli nőkkel barátkozni így sajnos bármilyen vonzó alternatívának is tűnik, de eléggé esélytelen, hacsak nem álltok az apja elé és kéritek meg a kezét. 

Nepáli lány. Ugye, hogy ugye? ;)

És végül a mindent elsöprő érv Nepál mellett: itt minden sarkon lehet kapni sört, nem csak állami alkohol boltokban, mint Indiában. :) 

Egy napom Katmanduban

Reggel ébredés 5 órakor a Sertshang Home árvaházban, ahol egy kb 10 négyzetméteres picinyke szoba jelenti számomra az otthont. Saját zuhanyzóval és angol wc-vel, ami errefelé elég komoly mértékű luxusnak számít.

 Teljesen sötét van - korom sötét. A szokásos napi áramszünet ma reggel 4 órától kezdődik, így semmi fény nincsen. Ezt persze az áramszünet-menetrendből előre tudtam, így a bekészített fejlámpát meggyújtva poroszkálok ki a fürdőszobába. Az utcáról sem szűrődik be a közvilágítás fénye, mert áramszünet alatt az sincsen. Habár a legtöbb helyen még akkor is csak ritkásan van utcai világítás, amikor van áram. A fürdés a szögre akasztott fejlámpa fényénél történik (ez a haladó verzió, romantikus lelkületűek gyertyát is gyújthatnak) a kb 7 fokos fürdőszobában, lavórból egy csöbörrel merve a  10 foknál nem melegebb vizet. Megszoktam már. Eleinte - még Indiában - folyton megfáztam  a hideg vízben fürdéstől, de most már jól viselem bár az első adag jéghideg víztől azért még felszisszenek. Jóval hidegebb van itt mint Indiában, bár a város tengerszint feletti magassága nagyjából hasonló mint Kalimpongé - 1400 méter - de körbe veszik a várost Himalája gigászi monstrumai, ami miatt itt sokkal hidegebb van, mint előző állomáshelyemen.

Hozzá kell tenni, hogy rendszeresen szedek különféle  ajurvéda receptek alapján készített immun erősítő szereket. Minden nap egy kanál chyawanprash-t, egy kapszula Guduchi port, és azért C vitamint és multivitamint is. Több ismerősöm váltig állította hogy az  errefelé nyüzsgő baktériumok és vírusok armadái ellen a leghatékonyabb fegyver a helybeli gyógynövényekből, a több évezredes ajurvéda gyógyászat hagyományai alapján készített immun erősítő szerek. Nos ennek eldöntésére szakmai ismeretek nélkül nem vállalkoznék, a saját tapasztalatom viszont az, hogy amióta ezeket a szereket szedem sokkal egészségesebb vagyok, pedig vitaminokat Indiában is szedtem, mégis 3-4 hetente beteg lettem valamitől. Nepálban minden reggel az 5-6 fokos hideg fürdőszobában meregetem magamra a jéghideg vizet, és még a torkom  sem fájdult meg eddig. Az árvaházban pedig ahol a szállásom van és étkezem is, a mosogatáshoz csak hideg vizet használnak mosogatószert nem, mégsem kaptam el a gyerekektől sem semmit eddig - ez maradjon is így.

Öltözködés után irány a buszmegálló, szintén fejlámpa fényénél hiszen az áramszünet alatt közvilágítás sincsen. A megálló pár percre van az árvaháztól - pontosabban nem is megálló az, mert tábla vagy jelzés nem utal erre, hanem aki a környéken lakik, tudja hogy ott szokott megállni a busz. Így én is, mint katmandui lakos, beállok az ismert helyre ahol meg szokott állni a minibusz.  A 23A járat Swayambu-tól indul és Lazimpatig megyek vele. A 10 személyes minibuszokban kora reggel elképesztő zsúfoltság van, általában 20-25-en szoronganak a fele ennyi emberre tervezett utastérben, és ha kell egymás ölében is ülnek az emberek. A brutális tömeget azonban hihetetlen nyugalommal viselik a helyiek, az egy hét buszozás alatt egy hangos szót vagy méltatlankodást nem hallottam. A csordultig teli rozoga buszokon  a többnyire hangosan bőgetett nepáli zene ütemeire zötykölődünk közösen az utastársaimmal a hol aszfaltozott hol csak föld utakon.  Igazi etno trip egy ilyen utazás, sokkal jobban érezni az igazi Nepált, mint a Thamel  turistanegyed boltjai előtt lődörögve. 

A reggelente még teljesen sötét városban az utak szélén gyakoriak a kisebb-nagyobb tábortüzek, amik mellett az utcai árusok vagy a boltok dolgozói melegednek meg egy kicsit.

Ebben a kis videóban beleshettek a tegnap délelőtti utamba, hazafelé az árvaházba: 

Az utóbbi másfél hétben a reggeleimet minden nap 7 órától jógával kezdem, amit egy Katmanduban élő kedves honfitársam által inspirálva próbálok ki egy 1 hónapos intenzív kurzus erejéig. Ez a mozgásforma teljesen ismeretlen volt a számomra - mint az összes időmet felemésztő irodai élet évei alatt oly sok minden más is - és azt kell mondjam rendkívül kellemesen csalódtam! Titkon attól tartottam, hogy egy női torna-szerű lábemelgető lityi-lötyit kapok, ehelyett egy nagyon sokszor komoly fókuszálással és elmélyüléssel járó, rendkívül kifinomult, hindu és buddhista filozófiai alapokon nyugvó ősi mozgásrendszerrel találkoztam, ami nem csak nagyon alaposan átmozgat és kinyújt, de kitűnően ki is egészíti az általam végzett meditációs gyakorlatokat, a szellemi jógát. A tibeti buddhizmus az elmúlt több mint egy évezred alatt valóban lenyűgöző és hihetetlenül hatékony módszereket dolgozott ki a tudattal való munkára, a fizikai testtel azonban valahogy nem nagyon tudott, vagy talán nem is akart mit kezdeni. Az eddigi nagyon szerény, mindössze pár alkalmas tapasztalataim alapján azonban a jóga hidat képez a szellemi/spirituális szint és a fizikai szint között, és kitűnően támogatja a meditációt.  Így mivel a tibeti meditációs módszerek rendszeres gyakorlását az egyik hosszú távú életcélomnak tekintem, igen valószínű hogy ennek érdekében a most éppen csak megismert jógával is tovább folytatom a barátkozást még otthon, Nepálból hazatérve is.

Jóga óra után hazaérve az árvaházban gyors reggeli következik, ami az utóbbi 1-1,5 hónapban szinte kizárólag zabpehelyből forró vízzel készült kása valamilyen gyümölccsel, itt általában banánnal. Ezt a korábbi "főnököm", a drága Láma Pema tanácsára próbáltam ki, és szó szerint azon mód rákaptam az ízére. A zabkása még ízesítés nélkül is nagyon finom, ezen kívül némi banánnal és mézzel szoktam feldobni, bár mostanában a súlycsökkentés érdekében a mézet mellőzöm. Ez az egyszerű reggeli mint utólag kiderült rendkívül egészséges is - valószínűleg közrejátszott abban, hogy a szeptember 8-i indulás óta már 17 kilóval kevesebbet mutat a mérleg.

Ezt követően a napom az önkéntes munkáé. A BIA Foundation (Bhodhisattvas In Action) a Sertshang árvaházból nőtt ki, alapítója Chögyal Rinpocse egy fiatal kora ellenére mind Nepálban mind pedig külföldön rendkívül nagy tiszteletnek örvendő buddhista tanító. Ő teljes életét az elesettek segítésére tette fel - és elképesztő dolgokat vitt végbe az utóbbi évek alatt. Vezeti az nekem is otthont adó árvaházat, ahol a munkájának köszönhetően a nepáli árvaházaknál sokkal jobb körülmények között, szeretetteljes környezetben élhet 50 gyermek. Több óvodát támogatott vidéken, létrehozott a tibeti Yushu-ban egy tradicionális tibeti orvoslással dolgozó gyógyító centrumot, alapított egy zeneiskolát a szegények számára Kalimpongban, sőt pár éve egy programot indított a hajléktalanok számára, aminek érdekében koldus ruhát öltött és maga is a hajléktalanok között élt több napig, hogy kiderítse mire van szükségük. Egészen elképesztő!  Tavaly pedig megalakította a BIA alapítványt, amelynek fő célja a mozgássérültek támogatása, mégpedig Nepálban teljesen újszerű elképzeléssel nem az adományok gyűjtésén keresztül, hanem olyan mozgássérülteket foglalkoztató műhelyekkel, amelyek önfenntartó módon működnek, ezzel megélhetést biztosítanak az ott dolgozó fogyatékkal élőknek, a nyereségből pedig további hasonló műhelyeket tudnak alapítani. A műhelyek - amelyből eddig három indult el, és idén tervezünk még kilencet - főként hagyományos nepáli kézműipari cikkeket (festményeket, Buddha szobrokat, szőtteseket, bambusz bútorokat) készítenek, amelyeknek mind Nepálban mind külföldön komoly piaca van, ezért az ilyen termékeket előállítók biztos megélhetésre számíthatnak. Nepálban a fogyatékkal élőkkel szervezett keretek között senki sem törődik, iskolai képzés vagy ellátás gyakorlatilag nincsen a számukra, a legtöbb esetben a családok pusztán ellátják az ilyen tagjaikat, enni adnak nekik és tisztába teszik őket. A BIA eddigi három műhelyében dolgozik több olyan mozgássérült, akik hosszú éveken át ágyban feküdtek és várták a halált (az egyikük 11 évig) - hiszen a vidéki nepáli családoknak általában kerekes székre sincsen pénze. Most pedig társaságot, elfoglaltságot, megélhetést, szakértő törődést, és reményt kaphattak.

A munkám tehát ezeknek a projekteknek a támogatása hol projektvezetőként, hol pedig résztvevőként. Rengeteg emberrel találkozom: szervezem az önkénteseknek helyt adó 3 szintes ház felújítását és átalakítását, olykor koordinálom és segítem az irodánkban lévő fiatal nepáli önkéntesek munkáját, a futó projektekben a műhelyek jelenlegi- és jövőbeli mestereivel egyeztetek különféle futó ügyekben Katmandu-szerte,  vagy éppen a nepáli elit alapítványunkat tevékenyen támogató filantróp tagjaival találkozom.  

Amikor pedig nem a fenti tevékenységeket végzem, akkor Haritól, az árvaház rövidesen egyetemre járó diákjától heti három alkalommal nepáliul tanulok. Ha már ennek az országnak a vendégszeretetét élvezem jó pár hónapig, szeretném kicsit jobban megismerni a kultúrájukat, ehhez pedig helyi a nyelv tanulásán keresztül vezet a leggyorsabb út. Bár nem egyszerű nyelv a nepáli, de nekem nagyon tetszik, és nagy élmény begyűjteni a csodálkozó pillantásokat, amikor a boltokban, éttermekben, vagy az árvaház kis lakóin próbálgatom a nepáli tudásomat. Az intenzív jóga kurzus végével pedig feltett szándékom, hogy elkezdem az ismerkedést a Bansurival, a tradicionális nepáli bambusz fuvolával, és órákat veszek belőle. Végre 20 év után ismét lesz időm zenélni egy kicsit! :) 

 

Hát így éldegélek mostanában itt Nepálban. Habár némileg elfoglaltan de jó ügyért dolgozva - mosolygós emberek között, nyugalomban, békességben, kiegyensúlyozottan, a világ tetején.