Előétel
Még mindig nem jutottam el odáig, hogy értelmes, összeszedett képes-videós összefoglalót csinálják a pont tegnapelőtt egy hónapja kezdődött indokínai túráról. Magam sem értem az okát: többször nekivágtam a képek válogatásának, aztán valahogy mindig elsodornak az emlékek, és mosolyogva nézem sorjában a képeket és a videókat, mindenféle válogatás nélkül, csak magamnak.
Egy tematikus evés-ivási posztot már az út elején gonoszul kigondoltam, ezért ahol lehetett, szorgosan fényképezgettem is az ételeket.
Persze, mivel nem vagyok gasztroblogger, ezért nem szabad várni tőlem itten olyan emelkedett és kifinomult verbális ízlelőbimbó csiklandozást az alapanyagok pontos leírásával, az elkészítés módjával, és az ízek harmonizálásával kapcsolatban amitől már a puszta sorok olvasásától megindul az olvasók nyálelválasztása. Nagyjából képek sorozatát fogjátok látni, amin maximum az étel helyét és idejét tudom megnevezni, na és azt a teljesen szubjektív véleményt, hogy nekem ízlett-e vagy sem?
Főétel
Az indokínai konyháról azt a nagy büdös általánosítást tudom mondani, hogy tényleg olyan, mintha az indiait és a kínait összekeverték volna. :) Persze, az igazi kínai konyhát nem ismerem, mert még sosem jártam arra, az az MSG-ben úszó förmedvény amit nálunk kínaiként eladnak, pedig szóra sem érdemes.
Ázsiai konyhaként természetesen itt is mindenhol dominált a rizs, hazatértem óta nem is bírok ránézni, és szerintem ez egy ideig még így marad. De a megkóstolt háromféle konyha azért némileg különbözött egymástól. Thaiföldön a legtöbb étel a legtöbbször törvényszerűen igazi fejlerobbantós, erősen csípős, fűszeres volt. A laó konyha már ennél egy fokkal-, a vietnámi pedig már sokkal kevesebb fűszert használt. Illetve kevésbé takony-nyál összefolyató erősségűeket. Vietnámban ezen kívül már erősen érződnek a kínai hatások - hiszen Vietnám ezer évig kínai uralom alatt volt -és általában lágyabb a fűszerezésük is. Több olyan kínai ételfajtát ismertem fel itt, ami Laoszban és Thaiföldön nem volt, ilyen pl tavaszi tekercs. A vietnámi levesek is inkább kellemesen egzotikus ízűek voltak, nem akarták egyetlen lendületes svunggal kirobbantani az agyamat a helyéről, mint mondjuk egy igazi thai leves, ami egy vérbeli muay thai harcosként rugdalja az ember ízlelőbimbóit még egy darabig az elfogyasztása után.
Ami viszont Vietnámban és Laoszban is közös volt, az az, hogy a francia gyarmati múlt gasztronómiai örökségeként általánosan elérhető a kenyér. Méghozzá többnyire a friss ropogós baguette, nem szivacsos szeletelt kenyerek, amit a thai szállodákban tesznek ki a farangok kedvéért. Több helyen láttam ezekben az országokban pékséget is, ahol fantasztikus kenyérillat terjengett, és a helyiek és bőszen vásárolták is a termékeiket. Persze a szénhidrát bevitel alapvető formája azért errefelé még mindig a rizs.
Vajon miért van az, hogy minél délebbre megyünk, annál jobban fűszeresek az ételek? Nem elég nekik az hogy bazi meleg van, még a belső fűtést is istenesen felcsavarják a brutális fűszerezéssel? De miért? Ezt a kérdést már korábban több ismerőssel kitárgyaltuk, és számos elmélet is gazdát cserélt. Az egyik szerint azért, hogy a meglehetősen laza higiéniai feltételek mellett valamennyire a fűszerekkel semlegesítsék az ételekben esetleg megtalálható baktérium armadákat. Persze ez a koncepció azt feltételezi, hogy a fűszereknek fertőtlenítő hatásuk van, ami szerintem bullshit, akkor nem Domestossal takarítanám a fürdőszobát, hanem borsszóróval. Egy másik teória szerint - amit thaiföldi szállásadómtól hallottam és kifejezetten a thai konyhára vonatkozott - mivel a fő élelmiszer a rizs, ezért a rizs mellett a tányérra kerülő, erősen fűszeres szószban úszó zöldséges-húsos trutyi fő funkciója, hogy az alapélelmiszerként fogyasztott jellegtelen ízű rizsnek adjon valamennyi ízt.
Az evőpálcika használata gyakorlatlanságom okán eleinte némi para tárgyát képezte, ezért vittem is magammal egy eredeti honvédségi kanálgépet amit egy military boltból szereztem be. Pesten Persze korábban már többen mutatták hogyan is kell evőpálcikával enni, és pont az út előtt pár héttel kaptam egy újabb beavatást a kérdésbe a Wasabi étteremben, de az első időben nem mindig tudtam megoldani ezt a feladatot. Bénán fogtam a pálcikákat, kiejtettem a kezem közül, vagy éppen túl görcsösen fogtam és az evés végére fájt az erőltetéstől a kezem. Aztán persze többen is mutattak a helyiek közül több különféle technikát (egy japán lány által bemutatott volt a legbonyolultabb) és én is figyeltem az éttermekben körülöttem evőket - aztán egyszer csak bingó, ott volt. Onnantól nem volt meglepetés, és többé-kevésbé fluent voltam az evőpálcika kérdésben. Ez a skill aztán jól is jött, mert számos kajáldában jártam, ahol villát-kést még kérni sem lehetett volna, mert egyáltalán nem volt nekik.
No és akkor most következzenek a képek a kommentekkel:
Ezt megérkezésem napján vacsoráltam Saigonban. Azt írtam akkor hogy ez a híres vietnámi leves, a Phó (aminek az kiejtése "FÓ") viszont valójában nem az, mert a Phó átlátszó levesből készül, és sokkal több benne a friss zöldség, amit neked kell beletépni a levesbe. De mindenesetre oldalágon rokon vele.
A rizstészta-ostya úgy készül, hogy rizslisztet, kókusztejet és vizet összekevernek. és híg, palacsinta-szerű tésztát készítenek belőle. Ezt aztán vasplatnin pár másodpercig megsütik, majd a még lágy tésztát egy hengerrel felszedik. Ráhengergetik egy vékony bambuszrácsra, majd a rácsot napra kitéve megszárítják.
A megszáradt ostyát később felhasználáskor megmártogatják gyorsan vízben, amitől ismét puha, hajlékony és áttetsző lesz, de nem szakad szét mint a sült palacsinta tészta. Na, ebbe a tésztába teszik bele a tavaszi tekercs alapanyagát, összehajtogatják, és az lesz belőle, mint két képpel feljebb látható.
A kép másik érdekessége, hogy a túravezetőnk, a zseniális Mr Typhoon szerint ez a hölgy nagyon jól főz, mert fehér a bőre - márpedig vietnámban köztudott, hogy akinek fehér a bőre, az jó szakács. Jó tudni legalább, hogy a tízmillió szakács országában élünk. :)
(... és asszem ennyit a sztereotípiákról, akár pozitívak akár negatívak)
Utcai ételek
Az útikönyvek is kifejezetten ajánlották, hogy próbáljunk ki bátran egy-egy helyen utcai árustól vásárolni, elsősorban attól,a hol a jellemzően egyfajta árult étel ott készül az orrunk előtt. Ezt a tanácsot megfogadtam, hiszen már tavaly is ettem Bangkokban, és nem lett semmi bajom.
Nos, nem állítom, hogy a tengeri herkentyűs izé okozta a másnap kezdődő kisebb hasmenést, hidegrázást és levertséget, de persze nem is lehet egyértelműen kizárni. :) Mindenesetre az utcai kajálás előtt, alatt és után célszerű nagyobb mennyiségű tömény szesszel belsőleg fertőtleníteni, erre a célra praktikus egy mindig a táskánkban lévő, kis laposüveget magunkkal tartani, amiben kiválóan elfér 2 deci, duty free-ben vásárolt tömény.
Nos, kitalálhatjátok, hogy hol nem volt nálam egyedül az a bizonyos laposüveg... igen, Bangkokban, valamiért a szállodában felejtettem, így a piacos parázson sült tengeri herkentyű után kimaradt a fertőtlenítés. Mentségemül legyen mondva, azonnal rohantam egy 7 eleven boltba, de az ott lévő ladiboy eladó közölte, hogy délután 16 után nem árulhatnak alkohol tartalmú italt, így a kinézett piát sajnálja, de nem vehetem meg, vegyek inkább soft drinket.
Szóval utcáról kajálni csak bevállalósabbaknak, erős gyomrúaknak, és lehetőleg csak frissen, előtted sült dolgot szabad, és nem árt némi fertőtlenítés utána.
All you can eat kaja a szállodában Bangkokban, Thaiföldön. Hulla voltam ezért nem mentem ki este kajálni (nomeg a sötétedés után a szállodától a skytrain-ig a full gettón átvezető úthoz sem volt kedvem), és a szállodás kaja meglepő módon piszok finom volt.
Ez már Laosz, Vientiane (vagy helyi nyelven Viang Chang). Egy koreai étteremben ettem, ennek az ételnek a neve "kimchi stew" volt, és valami elképesztően, hihetetlenül finom volt. Az étel alapja egy csípős káposztasaláta, a kimcsi, vagy kimchi volt.
"A kimcsi nagyon fincsi, ó jeeee" :)
A húsos főételben is bőséggel volt belőle, amitől egész kellemesen, de még nem agylerobbantósan csípős volt maga az étel. A bőséges étel mellé kis tálkákban tofu, brokkoli, és egy majomherére emlékeztető megfejthetetlen valami volt, ha valaki tudja mi az ott a főételtől feljebb 11 óránál, jelezze.
Vang Vieng egy éttermében ettem ezt a Laamot, ami jól nézett ki, de
elfűszerezett ehetetlen fos volt. A levesben a zöldésgek is ehetetlenül
rágósak voltak. Itt szinte az egészet visszaküldtem érintetlenül, nem
tűnt fel nekik hogy valami nem frankó. Nem volt sok jatt, az tény. Az egyetlen említésre méltó momentum a képen a bal szélen megbújó bambuszkosárban tálalt rizs. A rizst laóban ilyen kosárkákban párolják, ami úgy összeáll, hogy már nem is pálcikával eszik, hanem kézzel törik, és úgy majszolják. Ennek a praktikuma, hogy így könnyen lehet a rizst szállítani, és az egyszeri embernek magával vinni tízórai, uzsonna, ebéd gyanánt. Vietnámban egyébként a főtt rizst pálmalevélbe csomagolva is árulták, kis négyzetes csomagocskákban, a funkciója annak szintén ugyan az, volt mint a kosárkának.
Első estém Luang Prabangban, Laoszban. Itt egész Laoszon belül kiemelkedően jó volt a konyha, amire a luang prabangiak büszkék is, joggal. Ez egy nemtommilyen füveket tartalmazó saláta, de fincsi volt.
Ez pedig a laoszi Laam, darálthúsos főétel, amit piacos verzióban szoktak mindenféle levelekbe betekerni és megsütni. Éttermi kiadásban így nézett ki, én nem voltam oda érte, valszeg ez az adott Laam nem volt jól elkészítve.
Sült Mekong-fű saláta Luang Prabangban. Kellemes íze volt. A mindenféle folyami és tengeri füveket sülve, és salátaként is fogyasztják. Nekem bejött.
Szintén Luang Prabang, Mekong-hal kókusztejjel, zöldségekkel, felette rohadtul csípős papaya salátával. Itt megkérdezték mennyire legyen csípős, mondtam hogy bírom, küldhetik. Megküldték, nekem lángot vetett a fejem, és az összes környékbeli asztalon fellelhető szalvétát felhasználtam papírzsepiként, no meg több üveg jéghideg Beerlao becsúszott utána. Viszont ez a kaja összességében is iszonyatosan finom volt.
Vietnámi csináld magad barbecue. Az izzó szén feletti kis rácsra nekem kellett feldobálni a bepácolt húsokat. Ide úgy jutottam el, hogy megkérdeztem a panzió tulajt, ő hova menne el személy szerint vacsorázni - ezt a címet kaptam, ahol ezt ettem. Értelemszerűen olyan étterem volt, ahol szinte csak vietnámiak voltak, keresni is kellett külön egy angolul valamennyit értő pincért. A barbecue jó volt, a fokhagymás rizs szintén, a halleves viszont nagyon nem ízlett. A helyi családok étkezési szokásának megfigyelése viszont érdekes volt. Összejönnek 6-8-an, kérnek több ilyen főételt, hozzá salátákat, aztán a kis tálkájába mindenki szedeget ebből-abból egy kicsit. A csontokat, elhasznált szalvétát, a pálcika papírját nagyvonalúan az asztal alá hajigálták, amit távozásuk után a pincérek felsepertek. Szép kis kupleráj maradt egy családi vacsora után, és ez a helyi szokás baromira nem tetszett.
Ezt a képet érdekességként fotóztam, a tálkákban lévő ételeket áldozati ajándékként tették ki a szálloda bejáratához. A szellemeknek, és Buddhának szánt ajándékokat általában a ház bejárata elé teszik ki, ez a szokás általánosan elterjedt Indokínában.
A saigoni reptéri Burger King-ben behabzsolt Whopper menü ugye már nem számít ide. :)
És hogy mi a helyzet az ivászattal? Általában a helyi sörök csúsztak le az ételek mellé. Szinte mindenhol a lager sörök mentek. Vietnámban Tiger és Saigon söröket ittam többnyire, Thaiföldön Chang sört (erősebb mint a Singha :) ), Laoszban pedig az egyeduralkodó BeerLao-t.
Desszertben nem erősek, általában elég gyenge volt a felhozatal. Fagyi vagy banán split esetleg, Laoszban még a palacsinta itt-ott előfordult. Viszont gyümölcs rengeteg helyen volt, így édesség helyestt érdemes volt ezeket választani, de az utcán is lehetett venni, a hideg mangót például szerettem, ha otthon várt a szobámban a hűtőben, a hideg sör mellett. :)
Desszert
És hogy melyik volt a legjobb? Rizst egy darabig nem eszem, az biztos. :) Érdekes módon azonban a megkóstolt ételek közül a pálmát egy indiai vitte el, mégpedig a Saigon belvárosában található "Saigon Indian Restaurant". Itt sajnos nem volt nálam fényképező, de egy fantasztikusan finom zöldséges szamoszát ettem egy mennyei, ám "kirobbanóan fűszeres" csirkés vindaloo-val. És itt a délkelet-ázsiában általánosan elterjedt mezei, egyszerű tapadós rizs helyett illatos jázmin rizzsel, és fokhagymás Naan-al szolgálták fel az ételt.
Ennyit a gasztronómiai élményekről, és miután a poszt írásba közben a képeket nézve minden egyes ételnek újra a számban éreztem az ízét, azt hiszem kurvára lelombozó élmény lesz egy darab almát elrágcsálni most, hiszen közel este 10 van, és ilyenkor már nem kajálunk.
Legalább egy kis friss mangó, vagy ananász lenne itthon, hahhh.....
 |
| Friss dinnye, mangó, ananász. Ez az, ami a legjobban hiányzik - az egyik legjobb dolog a trópusi vidéken a napfény és a tengerpart után. |
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése