Nem szoktam
egy-egy nap eseményeit részletesebben összefoglalni a blogon, de most az utóbbi
két nappal mégis kivételt teszek. Ezeknek a napoknak a történései picit
részletesebb betekintést adnak abba, hogyan is működik India a mindennapokban,
milyen váratlan helyzetek adódhatnak ha a világnak ebben a szegletében tölt
el az ember valamennyi időt.
Az eredeti
tervem az volt, hogy Kalimpongban megbeszéljem a "főnökömmel", Lama
Pema-val a váltást és a költözést Nepálba az árvaházi projektekre, majd csütörtökön
kora reggel újra útra kelve csatlakozom a nepáli magyar csoporthoz. Ehhez
elsőként el kellett jutnom Kalimpongból Siliguriba egy 3,5 órás buszozással,
majd innen éjszakába nyúló vonattal Patna-ba, onnan pedig másnap hajnalban
tovább Gaya-ba ahol újra csatlakoztam volna barátaimhoz.
Elelőször tehát buszjegyet vásároltam Kalimpongból
Siliguriba, helyesebben rögtön kettőt, mert az itteni buszok üléseinek
helykínálata a régi szovjet 70-es évekbeli trolibuszokhoz hasonlít, amit a városi
legendák szerint kéz és láb nélküli ambu babákkal terveztek. Egyébként a
legtöbb indiai közlekedési járművön behúzott nyakkal és összehúzott kézzel-lábakkal
kell mozogjak, és még így is rendszeresen beverem a fejem a kapaszkodókba, autó
tetőkbe.
A lényeg az,
hogy ezeken a buszokon az én 190 centis vertikális kiterjedésem értelmezhetetlen
méretű és jelentős akadályt jelent, ezért csak terpeszben vagy oldalra fordított
lábakkal férek el az üléseken. Így hogy a táskámat is pakolni tudjam valahová,
két ülés kell. A nagyobb csomagok, bőrönd hátizsák stb. szállítása pedig úgy
történik, hogy a csomagokat nemes egyszerűséggel feldobják a busz tetején lévő nagy
tetőcsomagtartóra ami egyben multifunkciós eszköz is, mert ha úgy adódik és már
lent elfogyott a hely, akkor a busz hátulján lévő létrát lehajtják, a komák
felmásznak és csomagtartó kereteibe kapaszkodva utaznak a tetőn. Aztán hogy a
csomag megérkezik-e a rendeltetési helyére a tetőn rögzítés nélkül rázkódva
vagy sem, az már szerencse dolga, a legtöbb buszon nagy betűkkel
figyelmeztetnek rá angolul, hogy a tetőn elhelyezett csomagokért senki semmilyen
felelősséget nem vállal. Siliguriba
megérkeztve rögtön belőttem a Google Maps-et, és elindultam a vasútállomásra,
illetve a három közül az egyikre, merthogy ennek a bangladesi határ
mellett fekvő félmilliós észak-kelet indiai városnak rögtön három is van
belőle.
És itt rögtön meg kell emlékezni az egyik egy jelentős téves elképzelésemről az utazás előtt. Ez az volt, hogy az okostelefonomat majd otthon hagyom, és egy butább olcsóbb csak GPRS-es internetre képes, de ütésálló telefont veszek Indiára. Mert ide az is elég. Nos, isteni szerencse hogy az ütésálló kínai telefon pár nappal indulás előtt egy leejtés során csúnyán összetört, mert folyamatosan óriási segítséget jelent a 3G-s okostelefon és az internet, de különösen a Google Maps. Több totális eltévedésből rántott már ki itt Indiában és Nepálban is. A bankkártya használat nyomon követése miatt fontos magyar SIM kártyámat pedig bezúztam egy szutyok indiai telefonba ami angol mellett még tud hindiül és urduul is, és ami nem ütésálló ugyan de már többször annyi leejtést kibírt mint az elvileg IP67 szabvány szerinti ütés, por és cseppálló kínai csoda, emellett kéthetente egyszer kell tölteni, és csak 5 ezer Ft-ba került.
A guglis séta
egyrészt a vonat indulásig hátralévő időmbe is bőven belefért, másrészt el
akartam kerülni a taxis hiénákat. Velük ugyanis továbbra sem vagyok jó
viszonyban, 3 hónap után már egészen pontosan tudom hogy a vasútállomás és a szálloda közti 2,5
km-es út megtétele jattal együtt is maximum 50 rúpiába (200 Ft) kerül, és nem vagyok kíváncsi a 3-4-5 szörös turista áraikra
amiket - meglátva a táskát, hátizsákot - nem hajlandók lejjebb vinni. Úgyhogy
inkább gyalogoltam, hiába álltak meg mellettem percenként a taxisok,
tuktukosok, biciklis riksások hogy majd ők szívesen elvisznek, ügyet sem vetettem rájuk. Még a szemkontaktust
sem szabad felvenni velük ilyenkor, az
csak felbátorítja őket és még további percekig levakarhatatlanul jönnek velem.
Igen, ez Európában bunkóságnak számít, itt viszont csak így hagynak békén. Ugyan ez áll a koldusokra, kéregetőkre - a szemükbe sem
szabad nézni, kilométereken át képesek eljönni az emberrel.
A vasútállomásra
megérkezve két dologban reménykedtem. Egyrészt abban, hogy a vonat nem késik több
órát, másrészt ha mégis akkor van egy bármilyen nyilvános wc az állomáson, mert
kora reggel a kezdődő hasmenés csalhatatlan jeleit diagnosztizáltam magamon. És
bár feledhető élmény az embernek egy észak-indiai kisváros felülmúlhatatlanul
mocskos pályaudvari wc-jében a viháncoló beleivel küzdeni miközben még a poggyászait is egyensúlyozza a hátán, más
opció nem nagyon volt mint ez. Nos,
egyik reményem sem vált valóra mert a kézzel írt tájékoztató táblán a
"Mahananda Express - Abnormal Late" felirat volt olvasható, ami némi
szóbeli pontosítás után kiderült hogy azt jelenti, hogy csütörtök 13 óra helyett
péntek reggel 7 órára várják a vonatot. WC pedig természetesen nem volt.
Paff, erre nem készültem, így improvizálni
kellett. Az egyértelmű volt hogy nem éjszakázom az ismeretlen város ismeretlen pályaudvarán sem betegen, sem egészségesen, sem sehogy.
Okostelefon elő, booking.com-on a Siliguri-ban lévő szállások keres, legjobb ár-érték arányú szoba
lefoglal, Google Maps-en szálloda megkeres, odagyalogol. A szálláson lényegében
a vacsora kivételével folyamatosan feküdtem, mert a reggel kezdődött
kedvezőtlen emésztési folyamatok sajnos erősödő tendenciát mutattak, éjszakára némi lázzal fűszerezve.
Péntek reggel kifejezetten nem éreztem jól magam, emellett reggel 6-kor egy lélek sincs
errefelé az utcán, így kényszerűen igénybe is vettem a szálloda hatszoros
árazású taxi szolgáltatását 300 rupiért, nem volt mit tenni. A pályaudvaron azonban a
Mahananda Express helyett újabb üzenet fogadott, hogy reggel 7 óra helyett délután
14 órára érkezik a tegnap 13 órára várt vonat. Talán. Ekkor már nosztalgikus emlékként
derengett fel számomra a MÁV, az otthoni köztudatban a működésképtelenség
szinonimájának tartott állami rinocérosz, ahol egy ilyen késés után minimum az
esti híradóban rázzák az öklüket az utasok. Indiában azonban ez a minőségű szolgáltatás az élet természetes része, inkább az számít szokatlannak ha valami jól működik. What to do? Ez van. Fejreállhatsz, akkor is. Újra rá kellett
szánnom hát magam a taxizásra, egy biciklis riksát fogadtam aki visszavitt a pályaudvarról a
szállodába fél hétre, és csak dupla áron, 100-ért. A recepción simán visszakértem a fél órája visszaadott szobám
kulcsát, amit először nem akartak odaadni azzal az indokkal hogy én már kicsekkoltam, győzködnöm kellett a recepcióst hogy
az a szoba már pedig déli 12-ig ki van fizetve, valószínűleg nem viccből írták
ki nagy betűkkel a recepcióra hogy addig kell elhagyni a szobát, vegye úgy hogy
nem is hagytam el. A hotelből így 12 órakor távoztam, és beültem egy étterembe
átgondolni a dolgokat némi rizs kíséretében. Az állapotom nem hogy javult, de még rosszabbodott is az éjszaka,
lázas is voltam, a hasmenés mellett pedig a még Katmanduból hazahozott megfázás és
köhögés is feljogosítva érezte magát hogy rosszabbodjon. Így eldöntöttem, nem teszem
kockára az egészségemet további utazással, és a hazaút mellett döntöttem, ami
előtt beiktattam egy orvos felkeresését is egy magán kórházban.
Orvoshoz menni Indiában: elmész egy magán klinikára ha van rá pénzed. Ott a recepciósnak elmondod mi a bajod, ő a megfelelő orvoshoz irányít. De ők ugye nem orvosok, így látva hogy a csomag cipeléstől leizzadva orvoshoz akarok menni, mindenképpen kardiológust ajánlottak. Mondtam nem b.zmeg, general physician is jó lesz ide. Az orvos aztán tényleg korrekt módon megvizsgált, közben megcsodálhattam az amerikai orvosi diplomáját a falon. Furcsa volt hogy itt nincs vetkőztetés, ruhán keresztül hallgatnak végig a sztetoszkóppal. Az is kiderült például hogy a vérnyomásom még lázasan, csomagokkal cipekedés után is normális, otthon ezzel folyamatosan gond volt. Hja kérem, itt nincs túl sok stressz, max akkor ha nem megy a vonat. A súlyom pedig teljesen felöltözve is 108 kiló volt, ami közel 12-vel kevesebb a szeptember eleji állapotnál. Hm... Úgy néz ki tartható lesz a május végére megcélzott "hiánycél", 100 kiló alá fogyás. A vizsgálat ára 300 rupi volt, egy itteni munkás napi bére, a gyógyszerek még egyszer ennyi. Egy gyógyszertár is érdekes errefelé, magukat a gyógyszereket nem komplett dobozban kapod, hanem nagy levelekből ollóval levagdosnak pontosan annyi darabot, ahány napig a gyógyszert felírta neked az orvos, papírtasakokba teszik, és ellátják írástudatlanok számára is értelmezhető instrkciókkal, pl X-O-X=reggel és este kell bevenni, O-X-O=csak délben kell bevenni. A kis tasakokat aztán újságpapírba csomagolják, és már viheted is a gyógyszereidet. Ezek egyébként teljesen megbízhatóak, általában nagy európai és amerikai gyógyszergyártók termékeinek molekulára pontos koppintásai, más néven eladva.
Ha a magán praxisra nincs pénzed: elmész az olcsó vagy ingyenes egészségügyi intézmények valamelyikébe. Ezek azonban annyira túlterheltek, hogy Delhiben a kórház bejárata előtt a földön éjszakáznak a másnapi bejutásra váró betegek vagy családtagjaik.
Igen ám, de nem hogy a Kalimpongba
induló busz menetrendjéről, de még a megálló/végállomás hollétéről sem volt halovány sejtésem sem, a távolsági busz idefele ott tett le ahol a gugli maps alapján szóltam hogy álljon meg mert nekem nagyjából már itt jó lesz. Jelzett megállók sehol sincsenek, a menetrend is jelzésértékű. De többnyire kifüggesztve az sincs sehol, a buszokon minden buszvezető mellett utazó segítő hangosan kiabálja a végállomáson a busz végcélját, innen tudod hogy melyik buszra kell felszállni. Persze az sem árt, ha a helyi nyelven is felismered az úticélod nevét, ami nem feltétlenül ugyan az, mint ahogyan a Lonely Planet-ben olvastad...
A busz pedig nem akkor indul amikor egy menetrend szerint kellene, hanem amikor már csordultig telt emberekkel és csomagokkal. Mivel ehhez a tortúrához így betegen nem sok kedvem volt, inkább kerestem egy taxit, aki gyorsan hazahoz Kalimpongba. Ez legolcsóbban a Siliguri mellett lévő Bagdogra nemzetközi repülőtéren lehetséges, ahonnan fix áron 1400 rúpiáért azaz 5600 Ft-ért elhozzák az embert a majd 70 km-re lévő Kalimpongba. A fix árú taxit a Siliguri Metropolitan Police felügyeli, rendőrségi logós számlát is adnak, megbízható a szogáltatás.
A busz pedig nem akkor indul amikor egy menetrend szerint kellene, hanem amikor már csordultig telt emberekkel és csomagokkal. Mivel ehhez a tortúrához így betegen nem sok kedvem volt, inkább kerestem egy taxit, aki gyorsan hazahoz Kalimpongba. Ez legolcsóbban a Siliguri mellett lévő Bagdogra nemzetközi repülőtéren lehetséges, ahonnan fix áron 1400 rúpiáért azaz 5600 Ft-ért elhozzák az embert a majd 70 km-re lévő Kalimpongba. A fix árú taxit a Siliguri Metropolitan Police felügyeli, rendőrségi logós számlát is adnak, megbízható a szogáltatás.
Vagyis csak az volt. Eddig. Mert a repülőtéren
újabb meglepetés várt. A prepaid taxi booth-ban közölték hogy aznap már nincs
elérhető sofőr aki Kalimpongba menne, próbálkozzak a parkolóban. A világ újra
megfordult körülöttem, aznap már másodszor. Persze ez volt a trükk a dologban,
hiszen a fix árú taxisok lepattintottak a kinti közvetítőknek, akik már csak
2500 rúpiáért voltak hajlandók elvinni, amit kemény alku után tudtam csak
levinni 2000-re, lobogtatva az orruk előtt a pár nappal ezelőtti 1400 rupis számlát. Az alku után aztán elsétáltak elem a parkolóba, ahol megdöbbenésemre
odavittek egy teljesen hivatalos sofőrhöz, akinek fix áron kéne az utasokat
fuvarozni. Hát persze, itt már leesett. Volt ám aznapra sofőr, csak nem a hivatalos áron. A sofőr kifizette a közvetítőknek a közvetítői díjat, és hazahozott Kalimpongba. Mivel elég jól beszélt angolul, út
közben váltig sajnálkozott hogy így jártam, de ez szerinte a közvetítők miatt van,
akik összejátszanak a rendőrség által üzemeltetett taxi irodával.
Angol nyelv: talán már írtam, de Indiában a pozitívumok közé tartozik, hogy megdöbbentően sokan tudnak angolul. Mivel az óriási 1,3 milliárdos ország lakói több tucat eltérő nyelvet beszélnek, ezért leginkább az angol az, amivel a földijeiken kívüli más indiaiakkal kommunikálnak. Szintén ebből eredően gyakorlatilag minden felirat angolul van, mindenhol. Ehhez képest végképp szánalmas Magyarországon az idegen nyelveket beszélők alacsony száma/aránya, hiszen itt az angol mellett még a teljesen eltérő latin ABC-t is meg kell tanulniuk, mivel a hindi, urdu, tamil, bengáli stb. nyelvek bizony mind teljesen saját ABC-t használnak. Az angol oktatás a gyerekeknél ezért egészen kis korban elkezdődik, Darjeeling-ben egy étteremben láttam egy apukát aki a 2-3 éves gyerekével angolul beszélt, és rászólt a pincérre is hogy ne a saját nyelvükön szóljon a gyerekhez hanem angolul. Van itt Kalimpongban a közelben egy iskola, ha délután 2 körül arra járok, a suli vége után a kiözönlő lurkók gyakran odajönnek hozzám, és tesztelgetik az angoltudásukat. Már úgy 7-8 évesen kommunikáció képesek, és nem kérnek tolmácsot, mondják maguktól.
Vagy tényleg így volt és szegény szenvedő áldozata volt a sofőr is a reptéri taxis maffiának, vagy sem és neki is volt némi haszon a dologban, de így is 600 rupival, azaz 2400 Ft-al többet fizettem a hivatalos árnál. Ráadásul a kocsiban volt még egy utas, aki szintén fizetett az útért, így még nagyobb volt az átverés, mert 1400 rupi a teljes autó ára egy irányban. Összehasonításképp a 600 rúpia amivel csak engem minimum lehúztak, az építkezésen ahol még egy darabig dolgozom, egy jól fizetett munkás két teljes napi fizetésének felel meg, egy teaültetvényen dolgozó teaszedő munkás pedig hat nap alatt keres ennyit. Mivel a másik utas is fizető vendég volt, még több extra hasznot kaszáltak a fuvaron.
Angol nyelv: talán már írtam, de Indiában a pozitívumok közé tartozik, hogy megdöbbentően sokan tudnak angolul. Mivel az óriási 1,3 milliárdos ország lakói több tucat eltérő nyelvet beszélnek, ezért leginkább az angol az, amivel a földijeiken kívüli más indiaiakkal kommunikálnak. Szintén ebből eredően gyakorlatilag minden felirat angolul van, mindenhol. Ehhez képest végképp szánalmas Magyarországon az idegen nyelveket beszélők alacsony száma/aránya, hiszen itt az angol mellett még a teljesen eltérő latin ABC-t is meg kell tanulniuk, mivel a hindi, urdu, tamil, bengáli stb. nyelvek bizony mind teljesen saját ABC-t használnak. Az angol oktatás a gyerekeknél ezért egészen kis korban elkezdődik, Darjeeling-ben egy étteremben láttam egy apukát aki a 2-3 éves gyerekével angolul beszélt, és rászólt a pincérre is hogy ne a saját nyelvükön szóljon a gyerekhez hanem angolul. Van itt Kalimpongban a közelben egy iskola, ha délután 2 körül arra járok, a suli vége után a kiözönlő lurkók gyakran odajönnek hozzám, és tesztelgetik az angoltudásukat. Már úgy 7-8 évesen kommunikáció képesek, és nem kérnek tolmácsot, mondják maguktól.
Vagy tényleg így volt és szegény szenvedő áldozata volt a sofőr is a reptéri taxis maffiának, vagy sem és neki is volt némi haszon a dologban, de így is 600 rupival, azaz 2400 Ft-al többet fizettem a hivatalos árnál. Ráadásul a kocsiban volt még egy utas, aki szintén fizetett az útért, így még nagyobb volt az átverés, mert 1400 rupi a teljes autó ára egy irányban. Összehasonításképp a 600 rúpia amivel csak engem minimum lehúztak, az építkezésen ahol még egy darabig dolgozom, egy jól fizetett munkás két teljes napi fizetésének felel meg, egy teaültetvényen dolgozó teaszedő munkás pedig hat nap alatt keres ennyit. Mivel a másik utas is fizető vendég volt, még több extra hasznot kaszáltak a fuvaron.
Ez a lehúzás
volt az utolsó csepp az indiai taxisokkal kapcsolatban a pohárban, így
hazaérve rövidesen billentyűzetet ragadtam, és megírtam a sztorit West Bengal
állam rendőrfőnöke irodájának, valamint a Darjeeling Chronicle nevű helyi
újságnak. Kíváncsi vagyok mi sül ki ebből. :) Soha nem voltam egy újságoknak beírogató
típus, a feljelentgető házmester mentalitás meg végképp távol áll tőlem -
viszont ha befejeződik a turisták illegális megkopasztása a repülőtéren, az mindenki
számára csak jó lesz.
Így tehát a két
napos kaland után újra itthon vagyok, fekszem, eszem a gyógyszereket, iszogatom
a gyömbéres teát vagy simán gyömbéres forralt vizet (próbáljátok ki, jó!!), banánon
kekszen és Chyawanprash-on élek, és megosztottam ezt a kis történetet Veletek. Kis szerencsével még
igazság is győzni fog, így a lemenő nap fényében csókkal zárult happy end után,
mint minden becsületes bollywoodi film végén, most jöhet a tánc! :)
Disclaimer: azért mindenki számára fehívnám a
figyelmet, hogy a klipben ábrázolt álomvilágnak annyi köze van az indiai
rögvalósághoz, mint Vida Ildikónak a Shakespeare szonettek eredeti nyelven olvasásához.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése