Banánisztánból a nagyvilágba: Válaszút előtt

Peregnek a napok, hetek, hónapok - önkéntes pályafutásom immár a negyedik hónapjához érkezett. Több mint negyed éve már, hogy elhagytam Magyarországot. Az idő jó szokása szerint csak röpül és röpül, lassan elérkezem a hosszú utazásom feléhez. A hátralévő itt töltött időszakot tehát minél hasznosabban kell kihasználnom, hiszen pár hónap csupán, és hazamegyek. De ez nincs másként az egész életünkkel sem.

Jelenlegi terveim szerint még a monszun időszak beállta előtt szeretnék hazatérni. Erre valamikor május végén kerül sor. Bár a tervekkel és elképzelésekkel csínján kell errefelé bánni, erre az utóbbi két hét a legfőbb bizonyíték

Kalimpongi svájci bicska

Nem nagyon írtam a blogra az utóbbi másfél-két hónapban. Az oka roppant egyszerű volt - semmi különös nem történt velem, legalábbis az én szempontomból nézve. Októberi megérkezésem óta beállt a napi rutin, amit semmilyen rendkívüli esemény nem szakított meg. Része lettem az alsó-himalájai kisváros mindennapjainak, és végeztem az önkéntes munkát, amiért idejöttem.

Itt Kalimpongban kvázi svájci bicska üzemmódban működöm - a láma építkezéssel kapcsolatos napi munkáját segítem, ami jelenti a szponzorokkal való levelezést angolul, a kapcsolattartást az egyes beszállítókkal (hiszen India egyik hivatalos nyelve az angol, így például a Mumbai-ban lévő nyílászáró gyártóval angolul levelezünk és telefonálunk), a dög nehéz cementes zsákok cipelését, homok lapátolást, sitt hordást vagy tégla rakodást az építkezésen, de ha úgy adódik akkor a lámával könyvelést is átnézzük és ellenőrizzük. Ez utóbbinál egyébként az első alkalommal kiszúrtam 50 ezer rúpia hiányt, jelezvén hogy az utóbbi tizenöt pénzintézeteknél eltöltött év azért nem múlt el nyomtalanul. :) A napirendemet úgy alakítottam ki, hogy ezeket a munkákat általában déli 12 órától estig végzem. A délelőtt az enyém, ilyenkor meditálok, reggelit készítek, vagy éppen bemegyek robogóval a városba és vásárolok otthonra. Igen, újra motorozom, több hetet kihagytam egy orrom előtt zajlott motoros baleset miatt, ami eléggé elgondolkodtatott kell-e nekem két keréken az istent kísértenem az indiai forgalomban? Végül hosszas hezitálás után, mégis a motor mellett maradtam.

Otthon - jelenleg ez a fogalom egy kb 25-30 nm körüli pici lakást takar, ami egy völgyben fekszik nagyjából 4 km-re Kalimpong belvárosától, és szintén 4 km-re az építkezéstől. Gyönyörű kilátás nyílik szobám ablakából a szemközti hegyekre. A festői fekvés árnyoldala, hogy 10 percet kell lépcsőznöm jó meredek hegyoldalon felfele minden reggel a robogóig, a bambusz erdővel, banánfákkal, és gyönyörű virágokkal tarkított út mellett, és lefele ugyan ez az út vár rám a dolgom végeztével. A közlekedés maga tehát egy több tíz perc sportolást garantál legalább egyszer naponta, a gyakorlati tapasztalat viszont az, hogy az utat legalább kétszer, de olykor háromszor vagy négyszer is meg kell tennem a völgyből fel majd vissza. De legalább a kilátás szép, és közben ég a zsír. :) Reggelenként "munkába menet" elkísérnek a srácok is, a kutyáim, akik valójában a háziak kutyái (ők fent laknak a ház felső szintjén) de akikkel roppant jó barátságba kerültem. Ők kísérgetnek engem este és reggel az erdőn keresztül, ami sötétben az elején meglehetősen para volt, én pedig adok nekik kaját, mégpedig igazi boltban vásárolt kutyakaját, ilyen elképesztő luxusban pedig kevés kutya részesül a környéken. Nem is lehet kapni kutyatápot, csak egy-két helyen az egész városban. A házaknál tartott kutyák többnyire rizst zöldséget és hasonló ételmaradékokat kapnak, húst a legritkább esetben, hiszen vagy maguk a háziak is vegetáriánusok, mint az itt élők kb 50%-a, vagy ha mégis húsevők, akkor is ritkán kerül hús az asztalra, és akkor sem sok. Ugyan ez a helyzet a sajttal és más tejtermékekkel, meglehetősen drágák, valószínűleg a kevesebb fehérje bevitel is az oka a helyiek alacsonyabb s véznább termetének. A kutyák másik funkciója egyébként, hogy jobb híján velük szoktam magyarul beszélgetni, már pár dolgot egészen jól értenek. :)

Nepáli kutya

Kalimpongból Katmanduba

Ezek a viszonylag egyhangúnak mondható, munkával és meditációval töltött napok november 26-ig tartottak, amikor is megérkeztem Katmanduba. Ez utan viszont az események teljesen váratlanul magasabb fordulatszámra kapcsoltak, és csak győztem kapkodni a fejem.

Katmanduba eredetileg két dolog miatt mentem. Egyrészt csatlakoztam egy pesti barátokból álló csoporthoz, akik egy Indiát és Nepált már számtalanszor megjárt vezetőjük segítségével fedezték fel az országot. A nagybetűs MAGYAR csoport révén pedig hónapok óta először igazi paprikás kolbászt ehettem és pálinkát ihattam, ami nem kis örömmel töltött el. Egyébként ha már magyar konyha - több, hosszú időt külföldön töltő ismerősöm fenyegetett azzal, hogy tanulja meg magyaros ételeket főzni, mert pár hét után nagyon fognak hiányozni a magyar ízek. Nos, lehet hogy ez most szentségtörésnek tűnik, de azt kell mondjam, nekem egyáltalán nem hiányzik a magyar konyha, teljesen jól elvagyok az indiai és nepáli konyha felhozatalával. Kevésbé csípősen főznek errefelé mint délen, a fűszereket viszont még az egyszerűbb ételekben is változatosan használják, ezért a legtöbb ételnek nagyon kellemes, finom íze van, és jóval kevésbé zsíros, olajos minden mint odahaza. Az óriási húspusztítás sem hiányzik, a húsos ételek itt azt jelentik hogy az ember kap két-három darab csontos csirkehúst jó sok fűszeres szafttal, vagy a momo-ban a töltelék zöldségek mellett húst is tartalmaz - a nagy szelet húsok, bordák, egyben csülkök errefelé ismeretlenek. A húst egyébként teljesen máshogy bontják és dolgozzák fel mint otthon, nem maradnak egyben a részek, fognak egy bárdot és darabokra aprítanak mindent, ebből következően a csont, csontszilánk vagy porc darab húsos étel sztenderd kelléke.

De vissza Katmandura. Az út második oka több önkéntes projekt volt, egyrészt a nepáli környezetvédő barátaim, akiknek a http://www.cleanupkathmandu.org oldalt készítettem, egy nagy volumenű szemétszedő akciót szerveztek november 29-ére, ahol több mint száz önkéntessel együtt a magyar csoporttal is segítettünk az UNESCO világörökség Swayambu Monument környékének a kitakarításában. Emellett a Facebook-on kettő gyűjtést is szerveztem katmandui árvaházak és kalimpongi gyerekek részére, az összejött 630 euróból 400-at pedig itt, Katmanduban terveztem elkölteni.

A szemétszedő akció sikeresen le is zajlott, persze itt promó videó készítő minőségemben voltam jelen, így az egész akció alatt folyamatosan rohangáltam a dolgozó csoportok között. Az árvaházak meglátogatására december 1-én és 2-án került sor. Amit nem sejtettem korábban, hogy végül ezek az árvházak hozták el azt a fordulatot, amik teljesen más irányba viszik az indiai önkénteskedésemet.

A világ tetején

Katmandu, ami nepáli nyelven fatemplomot jelent, a 28 milliós Nepál kb 2 milliós fővárosa, 1300 méteres magasságon fekszik 2000-2700 méteres hegyek ölelésében. Ez már nem az Alsó-Himalája, ezek igazi hegyek, pár tíz kilométerrel odébb csak úgy nyüzsögnek a 6-8 ezer méteres csúcsok, és óriási hegyvonulatok. Nem hiába nevezik Nepált a világ tetejének, a legtöbb 8 ezres hegycsúcs itt található, valami húsz felett.

Kicsit tovább pörgetve még a Wikipédiából megismerhető tényeket, Nepál egyúttal a világ legszegényebb országainak egyike is. A lakosság kb 60%-a él nyomorban, és még mindig csak a háztartások 40%-ába van bekötve az elektromos áram. A bekötött áram pedig egyáltalán nem jelent garanciát semmire, ugyanis még a fővárosban, Katmanduban is minden nap rendszeresen 8-12 órán át szünetel az áramszolgáltatás, vagyis áramszünet van. Az utóbbi években állítólag javult a helyzet, de ez kimerül annyiban, hogy most már előre közölt időpontokban, kapcsolják le-fel az áramot, korábban ez teljesen random módon történt, kiszámíthatatlan volt mikor van áram, és mikor nincs. Ezt az áramszolgáltatási sikertörténetet pedig úgy sikerül előadni a nepáli hatóságoknak, hogy Nepál rendelkezik a világ vízkészletének több mint 2,2%-ával, a földrajzi adottságai pedig ideálisak lennének a vízerőművek építéséhez. Hozzáértők által készített számítások alapján Nepál potenciális vízerőmű kapacitása a második legnagyobb a világon, mégis a csúcsidőszakban országosan szükséges 960 megawatt energiához képest csak 450 megawatt áll rendelkezésre. Mivel nem tudják kiszolgálni a fogyasztók igényeit, ezért rotációs rendszerben le-fel kapcsolják a területek közt az áramellátást. Az elektromos hálózat vesztesége pedig a betáplált energia több mint 25%, állítólag ez még világviszonylatban is kiemelkedően rossznak számít.


Házimunka az utcán

Az utak Katmanduban is katasztrofális állapotúak, újabb autót keveset látni, 10 és 40 év közötti szétrohadt, romos állapotú indiai és japán járművek közlekednek Euro mínusz 5-ös motorokkal, amik okádják magukból a füstöt és kormot. Mivel az utak karbantartása gyakorlatilag a nullával egyenlő, utcaseprés és locsolás nincs, így a füstokádó roncsok, az általuk felvert por, a vallási hagyományokból eredő nyílt levegőn végzett halott égetések, és a szervezett szemétszállítás hiánya miatt az utcán elégetett háztartási szemét füstje miatt a magas hegyekkel körbezárt, völgyben elhelyezkedő Katmanduban elképesztően szennyezett a levegő. Nem véletlen hogy a járókelők nagy része maszkot hord az arca előtt, hogy legalább a szálló por egy részét ne lélegezze be.

Szóval összességében Nepál nem teljesít jobban, nagyon nem, az infrastruktúra katasztrofális, a lakosság nagy része nyomorog, és Nepálból nézve bizony még India is egy fényes palota. Ennek ellenére mégis jobban kedvelem Nepált mint Indiát. Ennek racionális oka nincsen, egyszerűen szubjektíven jobban érzem magam minden alkalommal Nepálban. Szabadabb a légkör, nyitottabbak és mosolygósabbak az emberek. Le lehet őket fényképezni az utcán, szóba lehet velük állni, nem akarnak olyan leplezetlen mohósággal lehúzni mindenhol, akárhova megyek. Itt Indiában nagyon sokáig zavart, hogy folyamatosan bámulnak, méghozzá nem egyszer meglehetősen furcsán, le sem veszik rólam a szemüket az emberek, ráadásul ez főleg a férfiakra igaz, az abszolút férfiuralom alatt élő nők itt többnyire szemlesütve haladnak el az idegen mellett a járdán. Nepálban a turista szívesen látott vendég, Katmandu közepén óriási turista negyed van éttermekkel, pizzériákkal, ír kocsmákkal, szórakozóhelyekkel, és persze így is mindenhol drágábban kapok meg mindent mint a helyiek, de ezt a nepáliak valahogyan elegánsabban el tudják intézni. Indiában számtalanszor érzem magam mozgó fehér pénzeszsáknak célkereszttel a homlokomon, aki előtt hosszú sorban kígyóznak az indiaiak hogy levegyenek pénzzel, cserébe sokszor meglehetősen bunkó módon is teszik mindezt.

Nepáli gyerekek, az egyikük népviseletben

Nepálba a beutazásért nem kell az indiai módihoz hasonlóan egy követségen magyarázkodni kihallgatás-szerű szituációban az ablak mögött hatalmaskodó szúrós tekintetű követségi alkalmazottnak, hogy miért akarok pénzt költeni az országukban, hol lépek be meddig maradok hol szállok meg... A nepáli vízum egyszerűen elintézhető percek alatt a reptéren. A vízum hosszabbításhoz Indiából el kell hagyni az országot, Nepálban ez helyben elintézhető. Indiában sok helyen nem tudtam fizetni a bankkártyámmal, mert külföldi bankkártyát nem fogadnak el, akkor sem ha Visa vagy Mastercard, csak Indiában kibocsátottat. Jártam már így 4 csillagos szállodában, az indiai állami vasúttársaság internetes oldalán, vagy indiai mobilcégeknél egyenleg feltöltéskor. Nem utolsó szempont, hogy Nepálban minden sarkon lehet kapni sört, szemben Indiával ahol ez állami monopólium, és az itteni indiai édes lagerek helyett a odaát inkább a pils jellegű sörök dominálnak. :) Szóval Nepál jó hely, gyertek, menjetek, jó lesz.

Persze az általánosítások sosem szerencsések, de sok Ázsia-utazóval beszélgetve erről a kérdésről, nagyon sokan éreznek hasonlóan Nepállal és Indiával kapcsolatban.

Belvárosi utcakép Katmanduban

Boudhanath


Látkép meditálókkal

Katmanduban ragadva

Úgy látszik nem csak én zártam a szívembe Nepált, hanem ő is engem - mert hiába volt érvényes repülőjegyem December 3-ára, sehogy sem tudtam elutazni. Először az indiába szóló jegyemet törölte a légitársaság. Ekkor próbálkoztam busszal, de némileg átvertek a jeggyel, és a luxury tourist bus-ként eladott drága buszjegy egy lepattant helyi járat volt, amik hetente szoktak utasokkal tömve szakadékokba potyogni Nepálban. Ilyen busszal nem voltam hajlandó egész éjszaka utazni. Foglaltam hát egy másik fapados jegyet, amit azonban másnap reggelre úgyszintén töröltek. Bárhogy is próbálkoztam, nem tudtam elhagyni Nepált. :) Végül az indiai nemzeti légitársaság, az Air India kalkuttai járatával tudtam eljönni, ami jóval drágább volt a fapadosoknál, de a biztosító ki fogja fizetni a járattörlések miatti extra költségeket, így a veszteség csak átmeneti.

Némi kitérő után visszatérve az árvaház projekhez A Facebookon 630 eurót adtak össze a barátaim és ismerőseim az indiai és nepáli gyerekek számára. Ebből két árvaháznak vásároltunk be 200-230 euró értékben. Az első árvaház a Sertshang Orphanage, amit eredetileg tibeti menekültek számára alapítottak, de most már vegyesen laknak tibeti és nepáli árvák egyaránt. A másik a HIV fertőzött gyerekek árvaháza, az utolsó 200 euró pedig még elköltésre vár

Mindkét árvaház képviselőivel már előre megbeszéltem e-mailen hogy pénzt nem tudok adni, de nagyon szívesen megvesszük a 200 euró erejéig azt amire szükségük van. Így December 1-én hétfőn, és másnap kedden is elmentünk az adott árvaház dolgozóival vásárolni. Így a tibeti árvaház gyerekeinek 100 pár meleg zoknit vásároltunk, sok-sok tusfürdőt és sampont, valamint az idősebb diákoknak 8 db 4 Gb-os pendrive-ot. A HIV fertőzöttek árvaháza pedig több mint 125 kiló rizst, több tíz kiló babfélét (dhal), fogfekéket, fogkrémeket, higiénai cikkeket kapott.

Sertshang árvaház adományai

Punarbal árvaház adományai - élelmiszerek

A két hely azonban jelentősen eltért egymástól. A tibeti árvaházat egy magas rangú tibeti szerzetes, Chögyal Rinpocse vezette, aki egyúttal egy egészen fantasztikus ember is. A gyerekek ragyogtak, folyamatosan mosolyogtak, beszélgettek velünk, az általam várt mostoha, hideg árvaházi légkör helyett rendkívül vidám hangulatot és melegséget árasztott magából az egész hely.

Készül a házi a Serthang árvaházban


Sertshang Orphanage

Az árvaház tündéri kis hercegnője, a tőlünk kapott kabátban

Fotós barátommal és útitársammal, Péterrel nem is mentünk vissza a szállásra, ott maradtunk estére vacsorára a gyerekekkel. A vacsora végén aztán megjelent a Rinpocse, aki éppen egy konferenciáról érkezett haza, ahol mozgássérültek ápolásáról volt szó. Ugyanis az árvaház mellett a Rinpocse széleskörű aktivitást fejt ki a nepáli mozgássérültek helyzetének javításáért is. Több otthont szervezett meg vidéken, tradicionális tibeti orvoslási centrumot üzemeltet Tibetben, és nagy gondot fordít arra, hogy az otthonokban a puszta létfenntartás biztosítása helyett, később pénzre váltható tudást adjanak a lakók kezébe - a mozgássérülteket például tradicionális nepáli kézműves mesterségekre tanítják, a gyerekeket megtanítják zöldségeket, gyümölcsöt, virágot termeszteni, fotózni, jógázni, zenélni, az árvaházat elhagyóknak pedig nevelői képzésre biztosítanak lehetőséget. Maguk az otthonok is "termelnek", befolyt pénzt pedig további fejlesztésekre fordítják, például épp most nyitnak egy éttermet az árvaház utcafronti részén valamint egy shop-ot, ahol a saját termékeiket fogják árulni.

A non plusz ultra az, hogy ezt a széles és kiterjedt tevékenységet rendkívül modern felfogással- és eszközökkel valósítják meg, ami nem jellemző a tibeti szerzetesekre. A Rinpocse irodájában a falon projekttervek, diagramok, a polcon projekt kézikönyv, Nepál régióinak fejlesztési kézikönyve. Ő maga pedig szintén rendkívül modern, friss, pragmatikus és dinamikus felfogással menedzseli az egyre kiterjedő tevékenységüket.

A lényeg az, hogy az árvaházban látott tevékenység, a megismert emberek, és az egész mögött lévő fantasztikus lendület, frissesség és öröm teljesen magukkal ragadtak, így újabb beszélgetés és pár napi gondolkodás után újra jeleztem a Rinpocsénak, hogy nagyon szívesen segíteném a munkámmal a projektjeit. "Welcome to the family!" hangzott a válasz egy széles mosoly kíséretében - így január elejétől Katmanduban, Nepálban dolgozom tovább, és a munkahelyem a Sertshang árvaház lesz.

Chögyal Rinpocse, és a folyton mosolygó "gyerekei" az árvaházban

A másik árvaház ahol jártunk, egy állami árvaház volt, ahol a HIV fertőzött gyerekek laknak. Ez szöges ellentéte volt a Rinpocse árvaházának. Sokkal hidegebb volt a légkör, a gyerekek eleinte nem is nagyon néztek ránk sem. Mint megtudtuk a vezetőjüktől, rengeteg bántásban, és kiközösítésben van részük folyamatosan az iskolában ahova járnak, és egyáltalán a mindennapjaik során megbélyegzettként tekintenek rájuk a HIV fertőzés miatt. Az adományozás után még egy alkalommal visszatértem ide, az elutazásom előtti napon az első katmandui önkéntes feladatomként ennek az árvaháznak a lakóiról kellett portrékat készítettem, amiket egy magazinban fognak felhasználni valamikor. A gyerekek ismét nagyon bizalmatlanok voltak, nem nyíltak meg. De érdekes módon volt egy pont amikor meglátták hogy pacsizok velük, meg merem érinteni őket, onnantól egyszerre kinyíltak, másként tekintettek rám, teljesen normális gyerekként viselkedtek. Fotózás után még ott is maradtam focizni egy kicsit a srácokkal levezetésként. De ettől függetlenül számomra döbbenetes élmény volt közelről fotózni ezeket a gyerekeket. Bár a fotókon nem annyira jön át, de a szemükben annyi fájdalmat és szenvedést láttam, hogy a fotózás végére szégyen ide szégyen oda, majdnem bőgtem. Rendkívül rossz élete van ezeknek a gyerekeknek, tele testi szenvedéssel, kitaszítottsággal és küzdelemmel - minderről pedig ők egyáltalán nem tehetnek.

Pár kép róluk, a fertőzött gyerekek árvaházából.