Siem Reapból Phuketbe

Búcsú Angkor városától

Tegnap, csütörtökön búcsút vettem Siem Reap-tól, és útra keltem Pnomh Penh felé. Ismét várt rám a majd 6 órás, kényelmetlen buszozás a kamikaze sofőrökkel.

Angkor Spirit Palace

A szállodát, az Angkor Spiritet szomorúan hagytam ott. Nagyon megkedveltem ezt a helyet, hihetetlenül segítőkész, kedves, aranyos volt mindenki, akivel csak találkoztam. Emellé csodálatos, angkori stílusban épült szálloda volt, tele trópusi növényekkel, makulátlanul tiszta, és igényesen berendezett – így a kicsekkoláskor alig hittem a szememnek, hogy a két éjszakáért, a pólóim mosásáért, és egy vacsoráért az étteremben összesen 63 dollárt kértek, alig 13 ezer forintot. Még egy ajándék sálat is kaptam az elmenetelkor.

Mivel az óriási területen elterülő Angkort csak kb negyedéig tudtam bejárni egy nap alatt, ezért egyszer még biztosan vissza fogok még térni ide, Siem Reap-ba, és azon belül is az Angkor Spirit szállodába.

Siem Reapból vissza Pnomh Penh-be

Vidéki Kambodzsa

Most egy kevéssé kamikaze sofőrt fogtam ki, emellett kisebb is volt a forgalom, mint a tragédiába torkollott nagy ünnep után. A fullra tömött buszon mellettem volt az egyetlen üres ülés – bár elnézést kérések mellett két hátizsákot tettek oda, annyi előnye azért volt, hogy a hátizsákoknak nincsen lába, így kedvemre terpeszkedhettem az út során.

Az útitársam mozdulatlansága azt is megengedte, hogy pár képet készítsek a vidéki Kambodzsáról. Láthatóan komoly szegénységben lévő területeken jöttünk keresztül.

Utolsó nap Kambodzsában

Tegnap este barangoltam kicsit a folyóparti nyüzsgő negyedben, majd beültem egy indiai étterembe. Hihetetlenül finomat ettem, ilyen ízeket ismét csak nem éreztem még. Teljesen más ízvilága volt mint a khmer vagy thai konyhának. A vacsorát laoszi Lao Beer-el öblítettem le, majd elsétáltam a híres Heart of Darkness szórakozóhelyre. Itt, mivel tegnap egész Kambodzsában nemzeti gyásznap volt, 10-kor már zártak. Azért ittam egy whiskey-t és egy sört, és megnéztem belülről a helyet.

Királyi palota - arany, csillogás

Ma reggel kicsekkoltam a szállodából, ami kevésbé kedves ám drágább hely volt mint a siem reap-i, majd egy utolsó körútra mentem a városba. Ellátogattam a nagy piacra, a Phsar Thmey-re. Itt hihetetlen nyüzsgés fogadott, úgy látszik minden nap piac nap errefelé. Vettem kisöcsémnek egy ajándékot (nem írom le mit, hadd gebessze a kíváncsiság :) ) valamint pár kambodzsai szuvenírt, közte Buddha szobrokkal, és „I survived Cambodia” (túléltem Kambodzsát) pólókkal. Hihetetlenek ezek a kambók, a nemzeti tragédiájukból pár nappal utána már üzletet csináltak. Majd ellátogattam Buddhához a legnagyobb fővárosi templomba, a Wat Phnom-ba, és egy gyors ebéd után (Cavern pub, rendkívül jó kis rock kocsma) elmentem a királyi palotába. Az 1917-ben épült épület együttesben csodás épületek, gyönyörű trópusi kert, csillogás és fényűzés fogadott minden szinten, a totális ellentéte az országos kambodzsai nyomornak. Ez van, ez is Kambodzsa….

Élet és halál

És most írok pár sort arról, amiről eddig nem akartam. Érzékeny lelkűek ezt a részt lapozzák át, a vörös khmerek népirtásáról lesz szó.

Ahogy egy nagyon kedves barátom kitűnően összefoglalta SMS-ben, tömény élet-esszenciát tapasztaltam öt nap alatt Kambodzsában. De olyan töményet, hogy egy ideig eltart, míg feldolgozom. Élet és halál, nyomor és luxus, hamis órák és eredeti ízek, természetesen kedves emberek mosolya és sátánlelkű népvezérek rémtettei. Mindezt egyetlen országban megtapasztaltam.

A vörös khmerek

Mondhatni, mindig is zsigerből gyűlöltem diktatúra minden formáját, bármilyen ideológia is kapcsolódjon hozzá. De amit itt tapasztaltam, az egész egyszerűen túltett minden elképzelhetőn, az emberi aljasság és brutalitás számomra eddig ismeretlen sötét bugyraiba engedett betekintést.

Előzmények: a francia gyarmati státusz 1954-es megszűnése után a független Kambodzsa jelentős fellendülésnek indult, egész Délkelet-Ázsia legjobban prosperáló országa volt. Egészen a 60-as évek végéig, amikor is a vietnámi háború alatt az USA úgy döntött, hogy szerintük a vietkongok kambodzsai területen keresztül kapnak utánpótlást, ezért csapást kell mérnie ezekre a területekre.

Ebben, mármint a kambodzsán keresztüli utánpótlásban valószínűleg volt is valami, mert jelentős vietnámi kisebbség él az országban. De a csapás olyan jól sikerült, hogy Kelet-Kambodzsa nagy részét módszeresen szarrá bombázták, valamint szárazföldi műveleteket is indítottak kambodzsai területen a feltételezett vietkong utánpótlási útvonalak ellen. (Egyébként az amcsik Laoszt is tönkrebombázták, oda is több Hirosimához elegendő erejű bombát dobtak le)

Ez ahhoz vezetett, hogy az amerikaiak által porrá rombolt területeken gyakorlatilag megszűnt a központi kormány ellenőrzése, és egyre nagyobb teret nyertek a Pol Pot vezette vörös khmerek. A vörös khmerek a 70-es évek elejétől egyre nagyobb és nagyobb területeket vontak ellenőrzésük alá, míg 1974-ben elfoglalták a fővárost, Pnomh Penh-t.

És ekkor kezdődött a horror…

A vörös khmerek filozófiája szerint mindent el kellett pusztítani, ami nem illett a földműves társadalom ideológiájába. Az elpusztítást pedig szó szerint, és fizikailag értették.

A főváros elfoglalása után 4 nap alatt az egész várost kiürítették, és az összes lakóját – mint városi, tehát a munkás-paraszt nép ellenségének tekintendő népséget – a földekre vezényelték kényszermunkára, rizs termesztésre. Minden épületet leromboltak, ami a múltra emlékeztetett és nem kommunista volt. Buddhista templomok, könyvtárak, gyárak, bankok, mindent.

A rendszer ellenségei

Elkezdték módszeresen, fizikailag is kiirtani az értelmiséget. Minden papot, ügyvédet, tanárt, tisztségviselőt, orvost, mérnököt, művészt – egyáltalán mindenkit, aki nem földműves vagy munkás volt, vagy csak egész egyszerűen nem illett a képbe, netalán valakinek a vörösök közül bármilyen problémája volt vele, ellenségnek tekintették és megöltek. Elég volt egy szemüveg, hogy valakit értelmiséginek, és a proletariátus ellenségének kiáltsanak ki, és arra azonnali halál, vagy rosszabb esetben előtte borzalmas kínzások sorozata várjon.

A vörös khmerek rémuralma alatt Kambodzsa népességének kb 20%-át kiirtották, megközelítőleg 2-3 millió embert, pontos számok nem ismertek a nyilvántartások pontatlansága miatt. (És a tömegsírok jó része is még mindig feltáratlan…)

A vörös khmerek vérgőzös tombolásának a vietnámi hadsereg vetett véget, akik elsődlegesen a vietnámi kisebbség tömeges gyilkolása miatt bevonultak Kambodzsába, és ha már ott voltak, elsöpörték a vörös khmerek hatalmát. A vörös khmerek kiűzése azóta is ünnepnap Kambodzsában, iskolák, terek vannak elnevezve 1979 januárjáról.

A népirtás rémtetteit több múzeum is megörökítette. Ezek közül én a Pnomh Penh-ben található S-21 kódnevű komplexumban, más néven „Tuol Sleng”-ben, valamint a Pnomh Penh-től kb 16 km-re található „Killing field” nevet kapott tömeges kivégzőhelyen jártam.

Tuol Sleng

Tuol Sleng - 18 ezer ember halt meg itt...

A hely az 50-es években épült, és eredetileg gimnázium működött benne. A vörös khmerek hatalomra jutása után börtönné alakították át a rendszer ellenségei számára. A börtönben magában közel 20 ezer ember halt meg elképesztő, barbár kínzások következményeként, valamint szintén innen tízezreket szállították a fentebb is említett kivégzőhelyre. A vietnámi hadsereg bevonulásakor a vörös khmerek hátrahagyták iszonyatos rémtetteik bizonyítékait, így a hely borzalmas rendeltetéséről és állapotáról számos, vietnámiak által készített fénykép tanúskodik, valamint azok a képek, amiket a vörös khmerek maguk készítettek akkurátusan az áldozataikról.

A vörös khmerek 5 éves uralma szinte a kőkorszakba vetette vissza a  porig rombolt országot, legyilkolt milliókat, vér- és könnypatakot hagyva hátra.

Killing fields

80 ezer koponya több emeleten

A Pnomh Penh-től 16 km-re található hely mindent felülmúlt. A bejárattól 50 méterre található buddhista sztupában több tízezer koponya van felhalmozva – a feltárt tömegsírok áldozatainak csontjai. Emellett a helyen egy bejárható útvonalon angol és khmer nyelvű táblák rögzítik, hogy hol mi történt pontosan. Hova érkeztek a teherautók, hol volt az őrök háza, hol tárolták a gyilkoláshoz használt fegyvereket, hol a halottak szórt vegyszereket. Hol végezték ki a nőket, hol a gyerekeket. Átlag napi 150-200 szerencsétlent végeztek ki csak azon a helyen, de volt amikor több mint 300 kivégzendő érkezett egy nap.

A gyereket….

ÁLLATOK!!!!!!!

Volt ott egy fa….. A neve „killing tree”. Ma is látható, ott van, nem vágták ki. Körbejártható, nincs elkerítve, akár meg is tapogatható.

A fának egy nagy, masszív kiszögellése van….. és ezek a rohadt állatok azon verték szét a gyerekek fejét….. és a mellette lévő tömegsírba dobálták őket…. Csak abban a sírban több mint 160 gyermek holttestét találták meg…..

A "Killing Tree", a gyerekek fája.....

A jó kurva életbe, bazzeg bazzeg bazzeg, most megint magam előtt látom, és megint eleredt a könnyem…

A Killing Fields múzeumában megtekinthető pár vörös khmer vezér vallomása. Az S-21 vezetője nyíltan felvállalja a tettét, azzal, hogy ő biztatta az embereket a gyerekek megölésére, mondván, vagy megölik őket vagy később bosszút fognak állni a családjuk kiirtása miatt.

A tízezernyi koponyát tartalmazó sztupában füstölőt gyújtottam és virágot tettem az áldozatok emlékműve elé, és pár percig a sírással küszködve lehajtott fejjel álltam a szinte felfoghatatlan barbár népirtás áldozatai előtt.

Hihetetlen, hogy ugyan az a nép, ami képes volt létrehozni Angkor világraszóló épitészeti és művészeti csodáját, ilyen mélyre volt képes süllyedni, ennyire elvakította az ideológia, ennyire ki tudott vetkőzni saját magából.

A másik amit nem értek, az a világ közönye. 1945 után a győztes hatalmak fogadkoztak, hogy soha többé holocaustot, soha többé népirtást, nem hagyják többé az emberiség elleni bűntettek elkövetését. Ehhez képest tétlenül nézték végig vagy 4 millió kambodzsai éveken keresztül tartó brutális lemészárlását – aztán tétlenül nézték a boszniai haláltáborokat és etnikai tisztogatást, a ruandai népirtást, és a darfúri tragédiát is.

A killing fields, és a killing tree után félig sokkos állapotban vitettem vissza magam a tuktukosommal a városba. A sokkból visszarántott a valóságba, amikor sofőröm közölte, hogy „you give me money”, merthogy a Killing Fields messze van, és ez túl sokba került neki. Persze, hogy előtte megalkudtunk egész napos fuvarozásra 15 dollárban és kifizettem neki előre, ez nem számított, ez is a lehúzás része volt…

A retinámba égett borzalmakat a város forgatagában próbáltam kimosni. Elmentem egy rock kocsmába, aztán egy másik kocsmába, majd bevetettem magam az őrült nagy ünneplő tömegbe, mert aznap volt a Víz ünnepe, a nagy hajós játékok, amiért teljesen meg voltak őrülve a helyiek. Szállásadóim szerint egész Kambodzsából özönlenek ilyenkor a fővárosba, 2-3 millió ember érkezik csak ezért Pnomh Penh-be.

A becslés nem lehetett túlzó, mert akármerre mentem, elképesztő tömegen kellett keresztül vágnom magam. Elnéztem az éjszakai piacra, ahol óriási kirakodó vásár és koncert volt, majd vacsoráztam a folyóparton, ezután úgy döntöttem, hogy hazatérek a szállásra.

Másnap, miután megérkeztem Siem Reap-ba, láttam az interneten, hogy mi történt. 450 ember halt meg, agyontaposták egymást. Hihetetlen, ismét halál és szenvedés… És én ezzel a tömeggel együtt forgolódtam, az ő életkedvük és ünneplésük törölte ki a látott borzalmakat. És erre ez történt.

Leírthatatlan, hihetetlen, felfoghatatlan…

Fényes történelem, csodás építészet, elképesztően tragikus közelebbi múlt, élet és halál, nyomor és luxus, hamisság és igazság – nagyon tömény koncentrátumban, melynek a neve: Kambodzsa.